|
Felicitas: Az őrjítő titok/2.
Ha olykor kiadod magadból a fájdalmat, akkor nem hurcolod végig az életeden, ezen és az eljövendőkön. Érzelmeink azért vannak, hogy átéljük azokat, ugyanis gazdagítanak. Az átéletlen, elásott érzelmek betokozódnak, megmérgeznek.
A nő szíve megdobbant az ismerős hanglejtés hallatán. Hirtelen megtorpant, arcán pedig egy könnycsepp gördült le. Erőt vett magán. Nem is volt szükség arcáról letörölnie a könnycseppeket, hiszen azok már így is megállíthatatlanul folytak, és szinte azonnal eggyé váltak az esőcseppek tömkelegével. Megfordult és szembetalálta magát Seeley Booth-val.
-Booth?- kérdezte erőltetett meglepődéssel a hangjában.
-Bones, te meg mi a fenét, csinálsz itt?- ismételte meg a kérdést.
Booth mélyen a nő szemébe nézett és olyat látott benne, amit csak nagyon ritkán. Fájdalmat. Tudta, hogy ő bántotta meg. Ő törte össze a szívét. Ő a felelős. Ő az oka annak, hogy most itt áll az esőben, csurom vizesen és inkább megfázik, minthogy otthon legyen a meleg lakásban, vele.
Temperance nem felelt. Tengerkék szemeit a férfi mélybarna tekintetébe fúrta.
„Vajon megéri mindez?”- kérdezte magában-„Megéri tovább folytatni?”- a gondolatra ezer emlék jutott eszébe. De a kérdésére még mindig nem tudott válaszolni. Egy valamiben volt csak biztos: szereti Booth-t. De abban már korántsem, hogy a férfi is ugyanígy érez iránta. Félt, hogy az ellenkező igazolódik majd be. Rettegett…
-Bones? Hahó! Itt vagy?- integetett a nő arca előtt.
-Persze- sóhajtott.
-Mit csinálsz itt? Azt hittem, otthon vagy, de sehol sem találtalak, ezért gondoltam, hogy itt vagy. Észre sem vettem, amikor elmentél. Úgy kiosontál.
-És Christine?- terelte a témát.
-Felhívtam Max-et.
-Apám átjött?
-Persze. De ezt miért így kérdezed? Eddig is átjött, ha megkértük.
-Csak azért, mert az éjszaka közepén hívtad fel, Booth.
-Aggódtam érted-suttogta halkan.
-Itt vagyok és semmi bajom- hajtotta le fejét.
-Igen most már tudom. Gyere, inkább menjünk haza-lépett a nő mellé- Tessék- terítette a hátára a dzsekijét, mert érezte, hogy a nő didereg, majd erősen magához húzta.
Brennan nem tolta el magától. Próbált racionálisan gondolkozni. És ez az énje azt diktálta, ne változzon semmi. Miért is kéne? De szíve mélyén korántsem ezt érezte. Érzéseit próbálta mélyen magába fojtani, így inkább ő is szorosan Booth-hoz bújt és úgy sétáltak tovább együtt az éjszakában, hazafelé.
Bones a férfi vállára hajtotta a fejét. Most nem akart azzal foglalkozni, ami történt. Csupán a jelenre akart koncentrálni. Kizárta a külvilágot és kiürítette elméjét. A férfi teste átmelegítette fagyos testét. Bár az eső még mindig zuhogott, őket ez nem érdekelte. Szükségük volt egymásra, egy kis gyengédségre a másiktól. Akármennyi fájdalmat is okoztak egymásnak.
Otthonukban csend várta őket.
-Menj! Fürödj meg, én addig főzök neked egy jó meleg teát. És csinálok valamit enni. Éhen halok-dörzsölte össze tenyerét.
Temperance nem felelt, csak hálásan bólintott, majd elindult a fürdő felé.
Booth a konyhában hozzáfogott a tea készítéséhez. Vizet forralt, majd előkutatta a szekrényből Bones kedvenc teakeverékét, a citromot és a mézet. Aztán tojást vett elő és kenyeret, majd bundáskenyeret kezdett csinálni.
Hallotta, ahogy a víz csobogni kezd és elképzelte a nőt, amint a zuhany alá lép. Vágyott rá. Vágyott rá mindennél jobban. Kicsit hezitált, majd szinte önkéntelenül indultak meg lábai a fürdő felé, ám amikor odaért a víz csobogása abbamaradt, Booth pedig „magához tért”. De nem indult vissza, sem pedig tovább. Csak állt ott egyhelyben, mintha várt volna valamire. Vagy inkább valakire.
-Fiam?! Te meg mit csinálsz itt?- kérdezte Max a háta mögül.
-Őőő… szia Max! Én csak kaját készítek Bones-nak- mondta, de Max is levágta, hogy akkor nem itt állna.
-Aha…
-Istenem a kaja!- hasított belé a felismerés.
A vizet otthagyta forrni. A kenyér pedig legalább 10 perce odaégett. Gyorsan lesietett a konyhába.
Az étel már teljesen elszenesedett, a víznek pedig már csak hűlt helyét találta, hiszen az teljesen elpárolgott.
-Ó ne már-sóhajtott tekintetét pedig a plafonra emelte.
-Hát fiam, azt hiszem, én megyek-veregette meg Booth vállát Max-Itt már úgy sincs rám szükség-mosolygott, majd elindult az ajtó felé.
-Hé Max! Ne hagyj már itt! Segíts!
A férfi nem válaszolt csak intett, majd halkan becsukta az ajtót.
-Kösz Max! Nagyon kösz!- kiáltott utána, majd hozzáfogott a katasztrófa elhárításához.
-Booth? Mi ez a szag?- lépett be a konyhába a nő egy szál törülközőben.
-Csak odaégettem a bundáskenyeret-szólalt meg, majd megfordult.
Legszívesebben azonnal megcsókolta volna a nőt. Ahogy ott állt szinte teljesen meztelenül, az teljesen feltüzelte benne a vágyat. Barna fürtjei könnyedén omlottak a vállára. Puha bőre a lámpa fényében megcsillant. Érezni akarta a nőt. Azt, hogy van még remény számukra, hogy az övé és csakis az övé. De tudta, hogy ennek nem most jött el az ideje. Még nincsenek túl a problémáikon és ezt nem szexszel kellene megoldania.
-Bundáskenyeret hajnalban? –lepődött meg- És a tea?- kérdezte .
-Az eltűnt- sóhajtott- De mindjárt csinálok neked másikat.
-Ne Booth, nem kell, most inkább aludnék. Fáradt vagyok- és azzal a lendülettel, ahogy ezt kimondta már meg is fordult és elindult felfelé a lépcsőn.
-Rendben, én is mindjárt megyek- szólt utána a férfi- Csak itt még rendet teszek- mondta szinte csak magának, majd felemelt egy kevésbé égett kenyeret és beleharapott.
Szinte abban a percben ki is köpte.
-Fúj… ez jó szar lett!
A kenyeret a tányérra ejtette, majd eltolta magától és hozzáfogott a takarításhoz.
***
Bones amint felért felhúzta a pizsamáját és lefeküdt aludni. Ahogy a párnára tette a fejét szinte azonnal elnyomta az álom. Nem is csoda, hiszen már hajnali 4 óra volt.
***
Booth már végzett a pakolással és már mindent fel is takarított. Elindult, hogy végre ő is álomra hajthassa fejét. Belépett a szobába és látta, hogy Bones már alszik. Odalépett mellé és lehajolt, hogy megcsókolhassa. Apró puszit adott a szájára, gyengéden megsimogatta az arcát és a fülébe suttogta:
„Szeretlek. Ezt sose felejtsd el.”
Majd egy újabb csókot adott a homlokára.
Felállt és az ágy túlsó végébe sétált. Csak most vette észre, hogy még mindig a vizes ruháiban van. Gyorsan átöltözött. Zuhanyzással már nem akarta zavarni sem a nőt sem pedig Christine-t. Hadd aludjanak. Egyébként is fáradt volt már. Rápillantott az órára.
„4:47”
„Ideje aludni.”- gondolta magában. Hosszú volt ez a nap számára.
Befeküdt a nő mellé és közelebb húzódott hozzá. Az oldalára fordult, hogy gond nélkül átölelhesse és szorosan hozzábújt.
Szüksége volt rá. Abban a percben talán mindennél jobban. Nehéz döntést kellett meghoznia, aminek következményei lesznek, de most nem akart erre gondolni. Csak érezni akarta szerelmét. Mélyen beszívta édes illatát, átölelte és megcsókolta a nyakát.
„Szeretlek”- suttogta mielőtt még elnyomta volna az álom.
***
Másnap reggel…
-Jack annyira örülök Brennan-nek és Booth-nak!- örvendezett Angela- Szerinted hol késik. Már 9 óra. Tudod, hogy Brennan csak akkor késik ha…- de befejezni már nem tudta, mert Hodgins félbeszakította.
-Igen, igen Drágám. Én is örülök nekik, de most inkább dolgozzunk- mondta izgatottan a férfi.
-Köszi Édesem… kösz, hogy figyelsz rám- nézett férjére szemrehányóan.
-Ange ne haragudj, de ez egy igen érdekes gomba faj-lelkendezett, majd folytatta- az úgynevezett Auriscalpium vulgare Gray, más néven tobozgereben. Étkezési értéke nincs, de más fajokkal keverve felerősítheti a hatásukat és…
-Jól van, jól van értem! Szaladj csak a gombáidhoz- mosolygott a férfire.
-Imádlak Angela- lépett oda a nőhöz és megcsókolta- Te vagy a legtökéletesebb a nő a világon!- kiabált már az ajtón kívülről, majd amikor a nő már nem látta rohanni kezdett.
***
-Booth?- lépett be a gyerekszobába kómásan a nő.
-Szia! Köszönj szépen te is anyának Christine- gügyögött a kislánynak, majd Bones kezébe adta.
-Mennyi az idő?- kérdezte a nő és egy apró puszit nyomott a lánya fejére.
-Fél 10 múlt pár perccel.
-Nekem már rég a laborban kéne lennem-szólalt meg, de hangjából érezni lehetett, hogy most a legkevésbé sem vágyik oda- Miért nem keltettél fel?
-Olyan édesen aludtál-felelte Booth mosolyogva- Nem volt szívem.
-Booth szíved mindig van. Különben már meghaltál volna-magyarázta.
-Jaj Bones, nem úgy értettem-forgatta a szemeit.
-És neked ma nem kell dolgozni?
-Nem, ma szabadságon vagyok, úgyhogy nem kell Christine-t bölcsibe vinni.
-Akkor viszont én átöltözök és megyek a laborba- adta Christine-t Booth kezébe és már meg is fordult, amikor Booth elkapta a kezét.
-Várj. Már meg se csókolsz?
-Dehogyisnem csak… csak fáradt vagyok-felelte zavartan, majd közelebb lépett a férfihoz és félénken- mint aki életében először csinál ilyet- megcsókolta.
-Szeretlek- szólalt meg Booth.
-Tudom…- azzal pedig el is hagyta a szobát.
Booth még néhány percig szomorúan nézett a nő után, majd előkészítette Christine ruháit.
Egy aranyos kék ruhácskát vett elő a fiókból, majd egy fehér harisnyát és kis cipőt. Gyorsan felöltöztette, majd levitte a konyhába.
-Na kicsim! Mit kérsz répásat vagy csokisat?- mutatta fel a konyhában a bébi pépet.
A kicsi a csokis pép után kezdett kapálózni.
-Na igen, apja lánya- mosolygott- tudod, én sem bírom répát- magyarázta Christine-nek, majd egy kanállal etetni kezdte.
-Mit szólnál, ha elmennék ma körhintázni?- kérdezte, a kis törpe pedig nevetni kezdett- Tetszik, igaz?- mosolygott- Na, akkor ezt még edd meg és megyünk is.
-Booth –szólalt meg Brennan, aki csendes szemlélője volt az eseményeknek- Indulok-lépett be a konyhába és adott egy puszit Christine-nek, majd Booth-hoz lépett.
-Rendben- csókolta meg a nőt.
-Komolyan, szeretlek- bizonygatta- ezt nem csak úgy mondom, hidd el, szeretlek.
-Tudom- felelte a nő, majd megfordult és nehéz szívvel kilépett az ajtón.
Van az úgy az emberi érzelmek közepette, hogy valami, hitvány tövis módjára, szúrni, gyötörni kezdi a szívet, s ez a fájdalom idővel vagy elmúlik, vagy egyre jobban sajog, annyira, hogy végül még a legforróbb szerelmet is fájdalommal, keserűséggel mérgezi meg.
***
A nő amint beért a laborba gyorsan irodája felé vette az irányt. Nem akart most senkivel se találkozni vagy beszélni. Gyorsan leakasztotta a Jeffersonian-os köpenyét, felhúzta és máris a csontszoba felé indult, ahol már egy újabb azonosítatlan csontváz várta.
Több órán keresztül görnyedt már az asztal fölé és készített feljegyzéseket, amikor Angela köszönt be hozzá.
-Szia Szívem! Hol voltál egész nap? Már mindenhol kerestelek.
-Itt még nem- válaszolt Temperance.
-Brennan jól vagy?- kérdezte aggódva Angela, mert tekintetében valami különös dolgot vélt felfedezni.
-Igen minden a legnagyobb rendben-sóhajtott.
-Hát nekem nem úgy tűnik Édesem- közölte meglátását- Mesélj!- tette csípőre a kezét.
-Angela, nekem ehhez most semmi kedvem! Kérlek, menj ki, és hagyj magamra!- mondta már szinte kiabálva.
-Nem, amíg nem mondod el, mi folyik itt! Tegnap még ragyogtál a boldogságtól, most meg már a sírástól remeg a szád! Brennan látom, hogy baj van.
-Ez nem igaz!- állította tovább ridegen.
-Apád csinált megint valamit vagy Russ? Vagy Booth-szal van valami? Csak azt ne mond nekem, hogy már nem akar házasodni-viccelődött a nő nevetve, de Brennan korántsem vette ezt ilyen könnyen.
Nem mondott semmit csak állt ott szótlanul Angela előtt, majd szeméből némán folyni kezdtek a könnycseppek.
Szól a szem, bár hallgat a száj,
És beszéli, belől mi fáj.
/Kazinczy Ferenc/
-Ráhibáztál Angela!- kiáltotta már sírva, majd kisietett a csontszobából.
Az irodájáig futva tette meg az utat és a rávetülő aggódó tekintek sem érdekelték. Majd amikor odaért, az ajtót magára zárta és lerogyott a kanapéjára sírni.
-Szívem, kérlek, nyisd ki!- dörömbölt az ajtó másik végéről a nő- Kérlek, beszéljük meg! Nekem elmondhatod.
De a nő csak nem nyitott ajtót. Egyedül akart maradni. Egyedül a fájdalmával.
Valami olyasmi van ott, amit nem akartál, hogy ott legyen, de mégis ott van tüskeként a húsodban. Szenvedsz, és közben reménykedsz, hogy holnap már nem lesz ott. De emlékszel a tegnapodra? A tegnapod ugyanilyen volt, és a mára vártál. És ugyanígy jön majd el a többi holnap is.
Soha nem hittem, hogy a bánat tud olyan erős lenni, mint a fizikai fájdalom. Mikor elkap hirtelen, olyan, mint egy görcs, mint egy fogfájás, összegörnyedek, mert nem bírok egyenesen maradni. Összeszorítom az öklömet, hullanak a könnyeim, és azt hiszem, megrepedek és kihullanak a belső részeim. Talán ha ordítanék, széttépnék valamit, vagy a földhöz verdesném magam, az segítene.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
