|
Felicitas: Az őrjítő titok/4.
Mi a szerelem? Egy hosszú alkalom a szenvedésre, melynek ezer könnycsepp sem elég, és mindig újabbakat kér.
Mihai Eminescu
Booth azonnal a nő után eredt. Úgy érezte szívét nyomja valami. Mintha egy hatalmas szikla lett volna rajta. Sosem érezte még ennyire rosszul magát. A fájdalomtól egy óriási gombóc keletkezett torkában, ami fojtogatni kezdte. De erős maradt. Arcán egyetlen egy apró jelet sem lehetett felfedezni. Nem mutatta mennyire fájt neki, hogy a nő eltaszította magától. Pont úgy, mint régen. De most nem Temperance volt a hibás. Nem saját maga miatt tette. Most ő volt a felelős a nő félelméért, bizalma elvesztéséért. Azt kívánta bár megmagyarázhatna neki mindent, bár minden a régi lenne és akkor végre talán ez a hatalmas kő legördül szívéről, és nem nyomja tovább.
-Bones, kérlek!- rohant a nő után a lépcsőn, de amikor felért az ajtó becsapódott előtte- Szeretlek- fejét az ajtónak támasztotta és szabad utat engedett érzelmeinek egy apró könnycsepp formájában.
***
Temperance a hátát a hideg falnak támasztotta és lassan leült a földre. Szeméből megállíthatatlanul potyogtak a könnyek. Erőt vett magán és bal kezével megtörölte könnyektől áztatott arcát.
-Szeretlek- hallotta meg a halk suttogást az ajtó túloldaláról.
Próbálta nem figyelni rá, de nem sikerült neki. Gondolatok kavarogtak a fejében. Szemeit újra szúrni, égetni kezdték a könnycseppek. Ismét kitört belőle. Nem bírta tovább elfojtani. A szavak, amiket az imént Booth mondott neki, még mindig a fejében visszhangzottak.
„…Kérlek, Temperance. Beszéljük meg…”
„…Sajnálom, de nem magyarázhatom meg…”
„…Nem sodorhatlak veszélybe…”
„…Bízz bennem kérlek…”
„…Szeretlek…”
Minden egyes mondatfoszlány a férfi hangján kelt életre elméjében és nem hagyta nyugodni.
„…Nem sodorhatlak veszélybe…”
Nem értette mire akart ezzel utalni.
„Milyen veszély? Kitől kéne megvédenie? És miért nem mondja el nekem? Ezt nem értem.”
Valami különös dolog arra késztette, hogy kiderítse, mi is áll valójában a háttérben. De majd csak holnap. Ma inkább csak egy kicsit egyedül akart lenni. El akarta rendezni magában a dolgokat. Egyáltalán nem racionális az, amit most csinál. Ám ez most nem érdekelte. Csak ki akarta adni magából. Azon az éjszakán utat engedett mindannak, amit érzett, hogy kisírhassa magából. De csak arra az egyetlen egy éjszakára.
Ha egyszer rossz, akiben annyira megbíztál,
Tőr a szívben, máris meghaltál.
S ha az a könnycsepp végül lassan a földre gurul,
Az összes óceán vize túlcsordul.
Presser Gábor
***
Másnap reggel…
A Föld ismét fordult egyet. A Holdat újra a Nap váltotta fel az égen, hogy ragyogásával arany színbe öltöztesse a világot. A város ébredezni kezdett és vele együtt az élet is új erőre kapott. Úgy reggel fél 7 körül járhatott az idő kereke. Már hallani lehetett az autók motorjának hangos felbőgését, ahogy egyre nagyobb tempóra ösztönzik a járművet, hogy a munkába induló személy el ne késsen.
A reggel mindig valaminek a kezdete. Mindig hoz valami újat. Az ember legrosszabb és legjobb napja is egy reggellel kezdődik el. Mindig. De azt sosem tudhatod, hogy életed legrosszabb napja melyik reggellel kezdődik majd el. Épp úgy, ahogy életed legjobb napjáét sem tudhatod előre.
A Nap sugarai felmelegítették a szobát. Ám az ágyban ezúttal csak egy ember feküdt.
Temperance szemeit az éjszaka egyetlen percre sem hunyta le. Oldalán feküdt, ragyogó kék tekintetét pedig az ablak irányába fordította. Figyelte a levelek lágy táncát a reggeli szellőben, hallgatta a madarak csicsergését, a forgalom morajlását. Legszívesebben egész nap ki se kelt volna az ágyból. Semmi kedve nem volt egy újabb „vitához” Booth-val vagy aggódó tekinteteket látni kialvatlansága miatt. Nehezen kikelt az ágyból, belebújt puha köntösébe és lassú léptekkel a fürdő felé vette az irányt. Megmosta az arcát, majd a tükörbe pillantott. Ragyogó kék szemei most vörös színben úsztak a fáradtság és a könnyek miatt. Nagy levegőt vett, majd kifújta azt.
-Minden rendben lesz Temperance…- suttogta tükörképének és megerősítésképpen egy apró mosolyt erőltetett az arcára.
Miután végzett a fürdőszobában a szekrényhez ment és ruhát keresett. Kivette a kedvenc világoskék farmerjét, majd egy fehér blúz után nyúlt. Felöltözött, majd úgy döntött, ideje kimerészkedni a szoba biztonságából.
***
Booth sem aludt semmit az éjjel. A nappali kanapéján húzta meg magát. Arcáról aggodalom sugárzódott. Gyötörte a bűntudat és a fájdalom.
„Annyi szomorúság, tanácstalanság, igen, kétségbeesés volt a szemében, hogy meg kellett volna állítanom, vissza kellett volna húznom és magamhoz ölelni erősen. Az igazat kellet volna mondanom, már a legelejétől. De én csak néztem, és azt hittem, megszakad a szívem. Talán soha nem szerettem úgy, mint abban a pillanatban.”
Nem akart többé hazudni Bones-nak, de nem tehetett mást. Az igazságot mégsem mondhatta, hiszen akkor neki és Christine-nek is baja eshet. Azt pedig nem kockáztathatta meg. Ő és Christine a mindene, az élete, a boldogsága. Neki pedig meg kell védenie a szeretteit, a családját. Ez a kötelessége. Nem engedheti, hogy bántódásuk essen.
Most viszont mondania kell valamit. A nő választ vár, mégpedig az igazságot akarja. De ő azt mégse mondhatja. Meg van kötve a keze. Hazudni nem akart többet. Már így is elég fájdalmat okoztak egymásnak a hazugságaikkal.
A lépcsőn lefelé lépkedő alak cipőjének hangjára eszmélt fel. Felemelte a fejét és meglátta a nőt.
-Bones!- szólította meg és azzal a lendülettel a takarót lerántva magáról felpattant- Jó reggelt!
-Szia!- válaszolt, de fejét egy percre sem emelte fel.
Tekintetét végig a padlón tartotta, ahol biztos valami rettentően izgalmas dolog történt. Vagy csak egyszerűen nem akart a szemébe nézni.
Néhány percig csak hallgattak. A csend pedig kezdett egyre kínosabbá válni.
Brennan nem is tudta, hogy mit mondhatna. Booth pedig azon gondolkozott, hogyan is kezdjen bele abba, amit el akar mondani a nőnek. Talán kezdje azzal, hogy sajnálja? Vagy azzal, hogy… Így ment ez még számukra hosszúnak tűnő másodpercekig, majd a férfi elhatározásra jutott. Közelebb lépett a nőhöz és szólásra nyitotta ajkát, amikor Bones végre megszólalt.
-Elkészítem Christine-t a bölcsödébe. Addig csinálnál reggelit?
-Persze- válaszolt zavartan a férfi- Hiszen eddig is mindig megcsináltam.
-Tudom- fogta rövidre, majd elindult felfelé a lépcsőn.
Booth néhány percig még szomorúan nézett utána, majd elindult, hogy elkészítse a szokásost. Magának bundáskenyeret és palacsintát, Christine-nek bébi pép-et, Bones-nak pedig vega kaját csinált.
Temperance az emeleten felöltöztette Christine-t. Elővette a rózsaszín kis hátizsákot és belepakolta a szükséges holmikat. A pelusokat, popsi krémet, hintőport, popsi törlőt, cumit, cumis üveget, váltó ruhát-hiszen sosem lehet tudni- és Christine kedvenc játékait. Miközben pakolt a kislány figyelmét elvonta valami vagy inkább valaki. Az érdekesnek tűnő dolog kicsalta őt a biztonságot nyújtó szobából.
Temperance már végzett a pakolással és csak ekkor vette észre, hogy Christine eltűnt mellőle.
-Christine!- szólongatta a kislányt és elkezdte keresni.
Amikor a gyerekszobában nem találta kiment a folyosóra és ott folytatta a keresését miközben egyre csak a nevét kiabálta.
A bánat és szomorúság pillanataiban majd ölellek, ringatlak, átveszem, magamra veszem fájdalmad. Ha sírsz, én is sírok, ha fáj valamid, nekem is fájni fog. Együtt majd megpróbáljuk visszatartani a könnyáradatot, a kétségbeesést, és így együtt járjuk végig az élet rögös útját.
Nicholas Sparks
Booth Brennan kétségbeesett kiáltásait halva azonnal felrohant a lépcsőn.
-Mi történt Bones?- kérdezte aggódóan.
-Christine- kezdte zavartan-pakoltam és most nem találom!
-Nyugodj meg Bones! Megtaláljuk!- felelte magabiztosan.
Együtt kutattak tovább lányuk után. Végigjárták már majdnem az összes szobát az emeleten, de sehol se találták.
-Booth ez csak az én hibám- mondta Bones, miközben egy könnycsepp gördült végig az arcán- Mi lesz, ha baja esik?- kérdezte félve.
-Nincs semmi baj Bones. Itt lesz valahol. Itt kell lennie valahol. Nem eshet baja- nyugtatta a nőt- Nem lesz semmi baj- ölelte óvatosan magához.
Hirtelen gyereksírás törte meg az aggodalommal teli, meghitt pillanatot. A hang hálószobájuk felől jött.
-Christine!- rohant a hang irányába a nő a férfi pedig utána.
Brennan benyitott, Christine pedig ott volt épen és egészségesen.
-Christine! Kicsim!- ölelte szorosan magához Temperance a rémült kislányt- Itt vagyok. Ssss…itt vagyok. Nincs semmi baj- ringatni kezdte.
-Bones!- szólalt meg Booth- Azt hiszem, tudom mitől ijedt meg Christine- mutatott a szoba egyik sötétebb sarka felé- Hát ez meg mi az Isten?- kapta elő szolgálati fegyverét.
-Egy hulla Booth- jelentette ki Brennan.
-Azt én is látom Bones. Maradjatok itt és zárjátok be az ajtót. Én megnézem, hátha még itt van az, aki ezt itt hagyta.
Booth kiment, az ajtót pedig becsukta maga után.
-Booth!- kiáltott az ajtó túloldaláról.
-Nem lesz semmi baj Temperance- mondta, majd elindult.
Egyesével járta végig a szobákat úgy, ahogy azt tanították neki. Minden egyes apró kis zugot átkutatott. Utoljára a konyha következett. Halkan lépkedett fegyverét maga előtt tartva, majd amikor meglátta mi van az asztalon világossá vált számára minden. Az egy évvel ezelőtt hallott szavak most újra visszhangzottak fejében:
„-Mi ez?
-Körömvirág.
-Mit jelent?
-Fájdalom és bánat. Azt jelenti: fájdalom és bánat.”
Felkapta a virágot és markában jól összemorzsolta.
-Meg foglak ölni- fogai között dühösen sziszegte a szavak - Meg foglak ölni-ismételte meg újra szinte csak magának.
Közben Temperance is kimerészkedett a szoba biztonságot nyújtó légköréből. Aggódott Booth-ért. Már túl régóta ment el. Keresni kezdte és meg is találta.
-Kit fogsz megölni?- kérdezte kíváncsian, kezében Christine-nel.
-Bones! Azt mondtam, hogy maradjatok a szobában! Mi lett volna, ha bajotok esik?- förmedt rá a nőre.
-De nem történt semmi- válaszolta nyugodtan- Ha az, aki itt járt meg akart volna ölni már rég megtehette volna.
-Ez most nem számít Bones! Veszélyben vagytok! Érted?
-Booth nincs itt senki, már nincs itt senki.
-Makacs vagy mint mindig- bökte oda félvállról.
-Szóval kit is fogsz te megölni?
Booth nem felelt csak ökölbe szorult kezét szétnyitotta és ujjai közül előbukkant a már jól ismert virág.
-Körömvirág- mondta döbbenten a nő.
-Hogy a fenébe jutott be a házba?- kérdezte a férfi.
-Én…én nem tudom. A hulla még nem volt ott, amikor lejöttem. Booth hívni kéne a rendőrséget.
-Bones tulajdonképpen már itt vagyok-villogtatta meg FBI-os jelvényét.
-Booth! Helyszínelők kellenek, tudósok és mi. Ugye dolgozhatunk az ügyön?
-Elintézem- mondta miközben telefonjába már bepötyögte a jól ismert számot- Hallo! Itt Booth! Teljes helyszínelő csapatot kérek a házamba! Találtunk egy hullát. Igen ez a címem. Igen 941. Rendben. Köszönöm-fejezte be a beszélgetést, majd ismét a nő felé fordult- Jönnek-jelentette ki halkan.
-Átvennéd Christine-t? Felmennék a kistáskájáért. El kell még vinnünk a bölcsödébe.
-Nem Bones. Most nem mész sehova egyedül, amíg nem tudjuk hogyan és miért tört be a házunkba. Még itt lehet valahol és nem akarom, hogy bajod essen.
Temperance nem felelt csak bólintott és leült a kanapéra.
-Bones- kezdett bele nehezen, amikor összeszedte bátorságát- Beszélnünk kellene-köszörülte meg a torkát.
-Miről?- tette fel a kérdést, bár már tudta választ.
-Arról, amiről tegnap.
-Figyelj Booth. Én erről nem akarok többet beszélni. Csak el akarom felejteni. Felejtsük el, jó? Több hazugságot már nem akarok hallani. Amíg nem vagy velem teljesen őszinte, addig az ilyen beszélgetéseknek semmi értelme. Az igazságot akarom hallani, de amíg ezt nem kapom meg, addig nem fogok erről beszélgetni- mondta keményen szúrós tekintetét pedig a férfiébe fúrta.
Booth nagyot sóhajtott. Tudta, hogy a nőnek igaza van.
-Jól van… de azért köztünk minden rendben?
-Nem tudom Booth… tényleg nem tudom.
-Értem- hajtotta le a fejét- Akkor, majd én rendbe hozom! Rendbe hozok mindent! Lépett közelebb a nőhöz.
Egy halvány reménysugár végre feltűnt a férfi szemei előtt.
-Becsülöm az optimizmusod Booth, de köztudott hogy egy tárgy, ami elromlik vagy tönkremegy, még ha megjavítják is, már nem lesz ugyanolyan.
-Mi többek vagyunk, mint egy egyszerű tárgy- mondta szomorúan.
Többet már nem szóltak egymáshoz. Csak csendben ültek egymással szemben.
Egy hulla van a hálószobájukban. A gyűlölt ellenségük ismét felbukkant és most ismét ők a célpontjai. Ez azért mégiscsak sok volt egy reggelre. Booth félt, rettegett. Most náluk találták a hullát, most már tényleg az ő családja a célpont. Ő. Bones és nem utolsó sorban Christine. Nem hagyhatja, hogy bajuk essen. Éberebbnek kell lennie, mint valaha. Hiszen ez a fickó bejutott a házába, teljesen észrevétlenül, ráadásul szórakozásképpen még üzenetet is hagyott. Most pedig biztos rajtuk röhög valamelyik számítógép mögött.
Mi van, ha most többet akar? Már az is elég áldozat volt, amit eddig tett. Az, hogy le kellett mondania az esküvőt, amire mindennél jobban vágyott. Elég volt. Elege volt. Az egész mizériából, a gyilkos személyéből, a pitiáner kis játékaiból. Abból, hogy nem mer nyíltan kiállni elé, inkább meglapul a háttérben, a computerek világa és védelme mögött. A rendszer mögött. Átver mindent és mindenkit. Saját maga intézkedik az ő döntése alapján folynak tovább az események és ott tesz keresztbe és úgy, neki és családjának, ahol és ahogy csak akar. Betelt a pohár. Gyűlölte a férfit, aki ennyire belerondított életébe és pillanatnyi boldogságába. Gyűlölte mindennél jobban. Csak ez az egy gondolat járt a fejében:
„Meg foglak ölni Pelant! Elkaplak és akkor véged!”
Gáncsvetés: mindenki képes rá, csak egyesek könyörtelenebbül csinálják, mint mások. Például azok, akik bosszúra szomjaznak, vagy akik éheznek a szerelemre, vagy akiknek feltett szándéka, hogy minden hidat felégessenek, és aztán ott vannak azok, akik egyszerűen csak akarnak valamit. Valamit, ami valaki másé.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
