Az idő rohan. Az idő senkire nem vár. Az idő begyógyítja a sebeket. De mindannyian arra vágyunk, hogy több időt kapjunk. Időt, hogy talpra álljunk. Időt, hogy felnőjünk. Időt, hogy felejtsünk. Időt.

-Booth!- fordult a pszichológus az ügynökhöz, mielőtt még beléphettek volna, az ajtón- Mi a fenét keresünk mi itt?

-Mivel Bones most nincs itt-kezdett egyre idegesebb lenni- Kellett valaki, aki olyan…tudod olyan, mint ő…

-Mint Dr. Brennan? Miben hasonlítok én Dr. Brennan-re?

-Hát épp ez az, hogy semmiben. Kellett egy agyas, de csak te értél rá- bökte oda a férfinek félvállról és bekopogott az ajtón.

-Ó! Hát azt hiszem, ez nagyon sokatmondó sértés volt.

-Nincs mit Sweets- fejezte be Booth a beszélgetést a maga részéről és az ajtó kinyílt.

-Mr. Booth!- örült meg a nő az ismerős férfi láttán- Christine nincs itt. A nagyapja elvitte.

-Én most nem a lányom miatt vagyok itt Ms. Jones. Lilian miatt jöttünk.

A nő beinvitálta őket.

-Csak legyenek csöndesek. Épp alvásidő van-utalt a kiságyakban alvó gyerekekre.

Átmentek a nagyszobán, ahol a bölcsisek aludtak. Az apró csöppségek édes szunyókálása mosolyt csalt Booth arcára, talán most először a nap folyamán. Két nap telt el. Két nap amióta a reggelükbe az a mocsok belerondított. És még mindig semmi. Vagyis épphogy van valami, csak eddig semmire se jutottak azzal a morzsányi információval.

Seeley-ben csak most tudatosult, hogy tulajdonképpen egy percet sem töltött Cristine-vel a hulla megtalálása óta. Egy apró búcsú puszin kívül, amit még akkor adott neki, amikor Max elvitte. Nem látta azóta, nem hallotta a hangját, nem érinthette meg, nem ölelhette át, nem játszhatott vele. És akkor valami megmozdult benne.

Már nem csak a bosszú érdekelte, hanem a családja, Bones és Christine biztonsága. De ő mégis magukra hagyta őket. Védtelenül.

„Bones-nak igaza volt. Már tényleg csak Pelant elkapása érdekelt. De, hogy élve vagy halva? … Az már mindegy.”

„Pelant már a mániáddá vált.”- visszhangzott szerelme hangja a fejében.

Eszébe jutott Bones csalódott és szomorú arca.

„Olyan ridegen viselkedtem vele. Minden kérdésére indulatos volt a válaszom. Minden hibáját felróttam neki. Megint megbántottam. A viselkedésemmel megint fájdalmat okoztam.”

Seeley lehajtott fejjel, némán sétált Ms. Jones és Sweets mellett. Fel sem tűnt neki, amikor Sweets kérdezősködni kezdett.

-Mióta ismerte ön Lilian-t?- tette fel a kezdő kérdést már az udvar egyik padján ülve.

Booth állva maradt. Kizárta a külvilágot és most csak gondolatainak élt. Hiányzott neki Christine. Hiányzott neki Bones. Hiányzott a családja.

-Már vagy 3 éve. Amióta itt dolgozik. Példás munkaerő. A gyerekek nagyon szeretik- válaszolt- Viszont három napja nem jött be dolgozni-folytatta kissé dühösebben- Alig birok el a kis lurkókkal-méltatlankodott- Még telefonon sem érem el.

-Tudja, Lilian-t meggyilkolták-folytatta Sweets.

-Istenem- a nő értetlenkedő tekintete ezúttal Booth-ra vetült- Ez igaz?- kérdezte az ügynököt.

-Booth ügynök!- zavarta meg gondolatainak kavargását Sweets.

-Mi van?!- zökkent vissza a valósága.

-Lilian-t tényleg megölték?- ismételte meg a kérdést.

-Igen asszonyom. Részvétünk a veszteségért- tette együttérzőleg a nő vállára a kezét Seeley.

-Egek…- suttogta megtörten.

-Úgy tudjuk, hogy a bölcsődében járt egyszer egy egyiptomi férfi- folytatta most már Booth, ismét az ügyre koncentrált.

-Igen. Olyan furcsa neve volt. Valami B betűs.

-Bassam Alfayat- fejezte be a mondatot Sweets.

-Azt hiszem igen, de nem tudom pontosan-sóhajtott- Úgy vélik, hogy ő ölte meg Lilian-t?

-Semmi baj Ms. Jones. És minden bizonnyal igen. Tudna nekünk személyleírást adni?

A nő bólintott és belekezdett a mesélésbe.

Az elhallgatás, a hazugság mérgező légkört teremt a családban, és különösen nagy pszichés terhet ró a gyerekekre. Nem jó tehát takargatni a feszültséget, de fontos, hogy a valódi problémáról legyen szó, és akkor, amikor érezzük.

***

A sötét helyiségben a férfi egy titokzatos ajándékot csomagolt. Arcára ördögi vigyor ült ki, ahogy elképzelte az ügynök kinyitja a dobozt. Már rég tudta, mi lesz a következő lépés. Tudta, hol van kiszemeltje, így aztán páholyból nézhette a történet folytatódását.

Amikor végzett, hátizsákjába kezdett el pakolni. Az összes szükséges dolgot beletette. Először kerültek bele az elektronikai dolgok és egyéb ketyerék, majd a kés és mivel minderre fel kell készülni, a pisztoly.

A gépek és computerek híve volt. Azok mögül intézkedett. Segítségükkel másokat, sőt az egész Amerikai Egyesült Államok rendszerét manipulálta. Átvert mindent és mindenkit, mégis elbukott. De nem adta fel ilyen könnyen. Elmenekült. Nem érdekelte hány ártatlan emberen kell átgázolnia. Hány ember életét tette tönkre. Számára már csak a bosszú számított. Csak annak élt.

Tetteiben nyoma sem volt a racionalitásnak. Oka sem volt, hogy a Jeffersonian és az FBI ellenszenvét kivívja. Ő mégis megtette, és most így a képernyőn keresztül, vigyorogva röhög a képükbe.

Végzett a pakolással.

Szemeivel még egyszer gyorsan körbepásztázta a képernyőket, majd megnyomta a piros gombot és a világítás, a gépekkel együtt kihunyt.

Végigment a sötét és elhagyatott folyosón. Kapucniját magára öltve kilépett az ajtón.

Szemeit először csak résnyire nyitotta ki. Az erős fény még szúrta a szemét. Hetek óta nem járt már kint. Hetek óta nem látott már valódi fényt. Hetek óta nem érezhette a nap erőt adó sugarait. Idővel a körülmények enyhültek, ő pedig megállt az út szélén és körülnézett.

Egy 10 éves kisfiú biciklizett el mellette a keskeny járdán.

Szemében ördögi fény csillant meg és rögtön a fiú után eredt.

-Hé! Te állj csak meg!- kiáltott utána.

A kisfiú lefékezte a száguldó járművet, megállt és megfordult.

-Segítenél nekem?

-Persze bácsi-felelt kissé ijedten a csuklyás férfi láttán- Mit kellene tennem?

-Vidd el ezt a csomagot. Itt a cím- írta fel egy aprócska cetlire- Tessék- adta a kezébe tíz dollár kíséretében.

 A kisfiú a kezébe vette.

-Tudod merre van?- kérdezte a férfi.

-Persze a húgomat is odaviszem minden reggel-válaszolt mosolyogva.

-Akkor nem lesz gond-fordult meg a kisfiút faképnél hagyva.

-Mi ez, valami új játék?- forgatta meg a fiúcska.

-Csak vidd el- szólalt meg, majd fogott egy taxi-t és az autóval együtt eltűnt a forgalomban.

***

Az ház csendes volt és üres. Senki sem volt otthon. A játékok némán hevertek a helyükön. Vártak valakire. Valakire, aki majd elmozdítja őket. Valakire, aki a kezébe fogja őket és játszik velük. Valakire, aki önfeledt kacagásával ragyogja be és édesíti, majd meg napjukat.

Nem is kellett sokat várakozni. Megérkezett. A zár kattant és az ajtó kinyílt.

A bejáraton Brennan lépett be, Christine-t tolva a babakocsiban.

A nap már a horizont legmagasabb pontján járt, Christine pocakja pedig megkordult. Bones halkan felnevetett, majd a kislányra nézett, aki ragyogó kék tekintetét az övébe fúrta.

Olyan volt, mint ő. Pont olyan. Pont, mint Booth. A nézése, a csibészes mosolya.

Én egy dolgot megtanultam az évek során: minden ember tekintete árulkodik. Lehet, hogy nyugalmat akarsz, lehet, hogy bosszút forralsz. Lehet, hogy látszólag a világon semmi bajod, de a szemek mindent elárulnak rólad.

Még kicsi volt, de így is átlátott a helyzeten. Már amennyire egy ilyen kicsi gyerek képes volt rá. Nem hiába, nem volt átlagos gyerek. Ő a nagy Temperance Brennan lánya volt. Egy igazi csodagyerek.

Tudta mit éreznek mások. Át tudta érezni a fájdalmukat a maga módján. Ezt a tulajdonságát az apjától örökölte. Érezte a bajt, ami közelgett.

És persze a zsenialitása. Azt kétség kívül Temperance-től örökölte. Okos kislány volt. Már vagy fényévekkel járt előbb a fejlődésben, mint társai és természetesen erre Brennan is büszke volt.

Bones felvette Christine-t és a konyhába ment. A kislányt az etetőszékbe ültette és kedvenc bébi pépjét tette elé, majd kanalat adott a kezébe.

Mosolyogva nyugtázta magában, hogy lánya jóízűen falatozik és nekiállt ebédet főzni.

***

-És mikor járt itt utoljára?

-Néhány hónapja- válaszolt Sweets kérdésére Ms. Jones.

-Az arcán nem volt sebhely? Varratnyom?- kérdezte most már Booth.

-Nem- felelt zavartan.

-Akkor ez még azelőtt lehetett, hogy meglőttem-suttogta Sweets-nek- Köszönünk mindent asszonyom. Ha bármi eszébe jutna, hívjon fel-állt fel Booth a padról- Itt a kártyám, de a számomat már úgyis tudja.

-Feltétlen. Kikísérem önöket.

-Köszönjük- válaszolták kórusban.

***

Brennan a konyhában volt. Levest főzött. Elővette a szükséges hozzávalókat és a konyhapultra tette. Majd hozzálátott a makaróni elkészítéséhez.

Valami nyugtalanította. Percenként pillantott hátra Christine-re. De ő végig ugyanolyan nyugodtan evett tovább. Már tiszta maszat volt. Brennan jót mosolygott rajta, majd közelebb lépett és egy szalvétát a kezébe fogva megtörölte a kicsi arcát.

Neszt hallott. Gyorsan fordult meg az ablak irányába, de akkor már nem volt ott senki.

„Biztos csak valami állat.”- gondolta magában és folytatta a főzést.

***

A bokrokban egy férfi bújt meg. Arcát a hatalmas kapucnitól nem lehetett látni. Lassan haladt előre és közelítette meg a hátsó ajtót. Próbált hangtalanul közeledni, nehogy áldozata meghallja, közel jár már a céljához.

Amikor az ajtó mellé ért a falnak lapulva óvatosan és körültekintően felállt. Ellenőrizte látja-e valaki, majd megfordult és lassan lenyomta a kilincset.

***

-Még egyszer köszönjük a segítséget-búcsúzott Booth.

-Igazán nincs mit. Üdvözlöm Christine-t- intett a nő.

A két férfi már épp indulni készült, amikor egy kisfiú majdnem nekik ment. A dobozt, amit eddig a kezében fogott elejtette, ő maga pedig orra bukott és sírni kezdett.

Seeley azonnal a kissrác segítségére sietett. Felállította a biciklit és megnyugtatta a fiúcskát.

-Tessék- adta a kezébe végül a dobozt, de szeme megakadt valamin.

„SEELEY BOOTH KÜLÖNLEGES ÜGYNÖKNEK”- állt a dobozon a felirat, az oldalán pedig valami ragadós, piros folyadék éktelenkedett.

-Mutasd csak- vette ki a fiú kezéből- Ezt meg honnan szerezted?- kérdezte idegesen.

-Egy bácsi adta. Azt mondta, hogy hozzam ide- mutatta fel a cetlit a kisfiú- Pénzt is adott.

-Jól van- méregette Booth a dobozt- Mondott mást is?- kérdezte, még  mindig a csomagot szemlélve.

-Nem.

-Jól van, menj csak. Majd én beviszem.

-Köszönöm- felelt a kisfiú és biciklijére felpattanva elszáguldott.

Sweets nem értette mi történik, ezért Booth mellé lépett.

-Miért vetted el tőle a dobozt?

-Ezt itt…- mutatott a dobozon díszelgő feliratra- Ezt nézd, meg-mutogatott még mindig rá- Bombára utaló jeleket nem látok-forgatta meg és nézte át jó alaposan.

-Nem is lenne logikus. Ő nem akar megölni minket. Ha mi meghalunk, nem lesz életcélja- magyarázta a pszichológus.

-Aha- mondta Booth és miután jó alaposan szemügyre vette a csomagot kibontotta.

A dobozban egy emberei szív lapult, egy kis üzenettel.

„Elküldöm önnek az áldozat szívét. Valamivel életben kell, majd maradnia Booth ügynök, ha már az önét kitépem.”- olvasta fel hangosan a férfi.

-Ha már az önét kitépem…- ismételte meg Booth- Mire akart ezzel utalni Sweets? Meg akar ölni?

-Nem, mint már mondtam az nem lenne logikus. Mivel te sebezted meg, rajtad akar bosszút állni…- folytatta volna az okfejtést, de Booth félbeszakította.

-És amin keresztül a legnagyobb fájdalmat képes okozni, az a családom- fejezte be a mondatot.

A családok ugyanúgy változnak, ahogy a képek, csak a keret marad ugyanaz. A család mély kötelék, ami összetart minket, amihez alkalmazkodunk.

***

Temperance még mindig a konyhában volt. Sürgött-forgott és a nagy ide-oda kapkodásban ezt-azt leejtett. Ideges volt és félt. Az elmúlt napok eseményei és Pelant újbóli felbukkanása egyre jobban aggasztotta.

Elővette a paradicsomot és elkezdte szeletelni. De gondolatai ismét tovaszálltak és már csak arra eszmélt fel, hogy mutatóujjába éles fájdalom hasít.

-Francba!- kikeresett egy ragtapaszt és gyorsan ellátta a sebet.

Ismét neszt hallott. De már nem kintről. A hang ezúttal a házból jött. Mintha valami leesett volna. Megindult a nappali felé és táskájából kivette a fegyverét, amit mindig magánál tartott és visszasietett a konyhába Christine-hez.

Nem tudta, ki van itt és mit akarhat. Azt sem, tudta egyáltalán van-e itt valaki vagy csak megtévedt érzékei űznek vele bolond tréfát.

Kivette a kislányt az etetőszékből és a falhoz lapult.

Telefonja megcsörrent. Ő pedig nem is kicsit ijedt meg.

-Brennan- szólt a telefonba a megszokott határozottságát mellőzve, hangjában félelmet lehetett felfedezni.

-Bones! Hol vagy?

-Itthon- adott egyszerű választ.

-Christine?- tette fel ismét az aggasztó kérdést, de a válaszra kissé fellélegzett.

-Itt van velem. Valami baj van, Booth?

-Pelant- kezdett bele nehezen, de aztán már csak úgy követték egymást a szavak- Pelant elküldte nekem az áldozat szívet és azt üzente az enyémet is kitépi. Sweets szerint nem megölni akar, hanem valami más szálon keresztül fog bántani. Neked mi jön, ki ha összeadod?- beszélt a telefonba, majd körbenézett és lelépett a járdaszegélyről. 

-Matematikailag semmi-felelt megzavarodva a nő.

Ismét zajt hallott és próbált biztonságos menedékbe húzódni. Nem tudta, hol van a betörő, ezért nem is tudta merre induljon. Egyik kezével Christine-t ölelte erősen magához, a másikkal pedig a pisztolyt szorongatta.

-Jaj, Bones! Nem így értettem. A család. Rajtatok keresztül okozhatja nekem a legnagyobb fájdalmat- magyarázta a nőnek már az autójában ülve- Figyelj, sajnálom, ahogy ma viselkedtem veled. Csak ideges vagyok. Ha bármi történik veled vagy Christine-vel, abba belehalok. Szeretlek- hangjában rengeteg érzelem bujkált. Szerelem, szeretet, aggódás és félelem.

Bones nem is nagyon tudott figyelni arra, hogy Booth mit mond. A fal mellett meglátta a támadója bakancsát. Kicsit beljebb húzódott, már nem látta a cipőt. De nem is láthatta. A lábbeli tulajdonosa ugyanis, akkor már a máshol járt.

-Booth gyere haza- suttogta a telefonba- Van itt valaki- csak ennyit tudott mondani, mert támadója mögé lépett és hatalmas ütést mért fejére.

Tempe szemei előtt a kép elsötétült és akár egy gyönge rongybaba összerogyott súlya alatt.

Elvesztette a kontrollt.

Pelant levette a kapucniját. Arcáról le se lehetett volna törölni félelmetes, ördögi vigyorát.

-Bones!!- kiabált a telefonba kétségbeesetten- Bones!

A vonal másik végéről gyereksírás hallatszódott, majd a támadó megszakította a vonalat.

-Francba!!- üvöltött a férfi, közben pedig hatalmas ütést mért a műszerfalra.

Szirénáját bekapcsolta és a gázpedált tövig nyomva otthona felé vette az irányt.

„Ez csak az én hibám. Ha valami történik velük, az csak az én hibám lesz. Magukra hagytam őket. Hogy lehettél ilyen hülye, Seeley?!”

A család akkor hullik szét, ha azt a tagjai hagyják. Nincs olyan külső erő, még a halál sem, ami erre önmagában képes lenne.

***

Gyereksírás. Zokogás. Egyre hangosabb és hangosabb. Aztán a hang abbamaradt. Pelant befogta a száját, de Christine megharapta. A férfinek nem fájt. Csak félelmet keltve bámulta a kislány arcát, akin minden egyes percben egyre nagyobb rémület lett úrrá.

Félt. Anyukája a földön hevert és itt egy ismeretlen férfi, akit még sohasem látott.

Az apukáját és az anyukáját akarta. A család biztonságot nyújtó érzésére vágyott, de ezt most nem kaphatta meg. Torkában hatalmas gombóc éktelenkedett. Már szinte megfulladt.

Pelant elengedte a gyerek száját és megbizonyosodott arról, hogy most már nem fog sírni. Az etető székben hagyta. Ő pedig az emeletre ment.

Christine egyedül maradt. Lenézett a földre, ahol Brennan feküdt. Kétségbeesetten kapadozott utána.

-Anya! Anya!- kiabálta esetlenül, de Bones nem reagált.

Pelant a hálószobában volt. Tudta már nincs sok ideje. Az üzenet valószínűleg már odaért Booth-hoz. Ha pedig a férfi megértette, akkor már úton van. Gyorsan cselekedett.

Az izgalomtól remegő kézzel leszedte az ébresztőóra tetejét és a kis szerkezet- melyet majdnem egy éve rejtett el benne- ott volt, sértetlenül.

-Itt az idő- megnyomta a gombot.

A kis kijelzőn számok villantak fel.

„05:00”

Pelant ördögi vigyorát le se lehetett volna törölni képéről. Megint megnyomta a kis fekete gombot és az óra ketyegni kezdett.

„04:59”

Még volt néhány perce. Átment a gyerekszobába és előhúzta a zsebébe rejtett virágot. Az apró fehér virág előbukkant ő pedig a kiságyba helyezte, egy kisebb üzenet kíséretében.

Még egyszer körbenézett, majd elindult. A konyhában Christine-t a kezébe vette és kisietett az ajtón elkerülve az éppen akkor érkező ügynököt.

***

A kávé még meleg volt a csészében. A zöldségek elkészítetlenül hevertek a konyhapulton. Mellettük a kés. A nő, aki éppen főzni készült, most a földön fekszik eszméletlenül. Sebéből csöndesen és lassan csordogált a vér. Az etetőszék üres. Olyan szomorúnak tűnik. Mintha várna valakire. Valakire, aki mosolyogva falatozik, ha benne ülhet. Egy kisgyerekre. Egy kislányra. Csak vár némán és szomorúan.

Az idilli és egyben hátborzongató csendet egy ajtó hangos reccsenése szakítja félbe, ahogy nagyerővel a szemközti falnak csapódik.

A férfi nem is bajlódott a kulccsal, egyszerűen csak berúgta a tömör fából készült ajtót, mely egykoron otthona és egyben boldogsága kapuja volt. Ám ezen a napon másként tekintett a házra, az ajtóra.

Félt bemenni. Nem volt felkészülve arra, ami várt rá.

Élnek még vagy már meghaltak? Vagy csak Pelant járatja vele a bolondját már megint? De meg kellett tennie. Be kellett mennie. És ő ennek a legegyszerűbb és legkézenfekvőbb módját választotta.

Az ajtó a lába előtt hevert. Egy hatalmas repedés éktelenkedett rajta, mely egész az aljától a tetejéig függőlegesen húzódott.

Gyorsan körbenézett. Minden olyan átlagosnak tűnt. De csak annak látszott.

Ő tudta mi hiányzik.

A zaj. A gyereknevetés. A játék hangja. A víz forrása.

Tudta, hogy valaki járt itt és hogy rátámadt a családjára.

Ahogy ezen gondolkozott, egyre nagyobb haragot érzett magában. Gyűlölte az embert, aki ilyet tett és ő tudta is azt, amit Bones akkor még csak nem is sejtett.

Aki itt járt, az Pelant.

Végre kimerészkedett a barlangjából, de bár ne így és ne most tette volna.

Booth fegyverét maga előtt tartva haladt előre lassan. Először az emeletre ment. A hálószobában meglátta az ébresztőórát. Kiváló megfigyelőképességének hála észrevette, hogy máshol van. Pelant idegességében hibázott.

Booth a kezébe fogta és halk pityegést hallott.

„A tetejéről egy csavar hiányzik.”- állapította meg magában és gyorsan leszedte a fedelet.

Meglátta a visszaszámlálót.

„Még 3 perc 20 másodperc”- tudatosult benne a tény.

Aztán eszébe jutott valami. Bones ilyenkor, ha otthon van, mindig főzni szokott.

Azonnal a konyhába ment. És megpillantotta a földön heverő nőt.

-Bones! Bones! Térj magadhoz!- kiáltott rá hangosan, de a nő nem felelt.

Karjaiba vette és kisietett vele az ajtón. Átment az út túloldalára és hívta a mentőket.

-Nem lesz semmi baj, Bones- beszélt még mindig az eszméletlen nőhöz, de ezzel a mondattal inkább saját magát próbálta nyugtatni.

„Christine! Hol van Christine?! Bones azt mondta, vele van!”- futott át az agyán a gondolat.

A nőt otthagyta a füvön, ő pedig örült tempóban futott vissza a házba.

„01:00”

Minden úgy volt, ahogy néhány másodperccel ezelőtt hagyta. Gyorsan végiggondolta, hol volt már és még hol nem.

A konyha, nappali, háló és a fürdők kilőve. Már csak a két gyerekszoba volt hátra. Christine-é és Parker-é. Parker szobájába nem nagyon mennek. Sweets óta szinte csak takarítani mentek be. Ha hiányzott a fia előfordult, hogy bement a szobába és leült az ágyra. Ott időzött egy darabig, majd felhívta. Ezért kizárta azt is. Egyenesen Christine szobájába ment. Hiszen alapból is ez volt a logikus. Remélte, hogy a kislány ott van és békésen alszik.

„00:47”

Ezúttal is nagy robajjal tört be a szobába, de az üres volt.

Hát tévedett volna? Valamelyik másik szobában van? Nem az kizárt. És akkor megpillantotta.

Közelebb lépett az ágyhoz és a kezébe vette az aprócska, fehér, véres szirmú virágot. Eszébe jutottak az egy évvel ezelőtti események, és elméjében újra meg újra lejátszódtak a történtek.

„-Brennan ezzel azt akarta üzenni, hogy van még remény.”

„-Bones 3 hónapja tűnt el. Te azóta kommunikálsz vele, de én nem. És nem mondod el, hogyan csinálod.

-Még Hodgins-nak sem mondtam el.

-Hodgins-nak megadatik, hogy minden este a szeretett nőhöz és a gyerekéhez térjen haza.”

 Tehát van még remény. De mégis mire? Mit akarhat még elvenni? Mivel tud még ártani? Elvitte a legnagyobb kincsét. Elvitte Christine-t.

Csak most vette észre az apró fecnire írt üzenetet.

„Én megmondtam, Booth ügynök. Kitépem a szívét. Elvittem a lányát. Feltételezem, hogy erre magától is rájött. Ne keresse. Majd én keresem magát és megadom az utasításokat. Amíg ez így marad, addig a lányának nem esik bántódása.”

„00:11”

A férfi szeme a haragtól és a dühtől teljesen elsötétült. Kezét összeszorítva összegyűrte az aprócska cetlit, majd ökölbe szorított kezével hatalmas ütést mért az ajtófélfára. A fa az óriási erőnek megadta magát és kettérepedt az ütés helyén.

Szemében egy apró könnycsepp jelent meg.

Ez most csak az ő hibája. Magára hagyta a családját. Nem védte meg őket, pedig tudta, hogy veszélyben vannak. Nem volt mellettük, amikor szükségük lett volna rá. Csak a bosszúnak élt. Csak ez számított neki ebben a két napban.

Most, mikor túlesett már az első meglepetésen, egyszerre elfáradt. Az ember egy életen át készül valamire. Először megsértődik. Aztán bosszút akar. De a végén már csak vár.

A férfi önmarcangolásba kezdett és lerogyott a kiságy tövében. Teljesen megfeledkezett, az éppen akkor felrobbanó pokolgépről.

„00:00”

A bomba mindent elnyelő forrósága égette a bőrét. Egész élete egy szempillantás alatt éget porrá körülötte.

Eszméletét már a robbanás pillanatában elvesztette, a ránehezedő törmelék súlyától. Nem mozdult. A füst bekúszott az orrán és megállapodott tüdejében. Már alig kapott levegőt.

Mindannyian lángra lobbant házakban élünk és nincs tűzoltó, aki segíthetne. Nincs kiút, csak a földszinti ablak, amin kibámulhatunk, amíg a ház leég a fejünk fölött körbecsalt önmagunkkal együtt, bezárva, egyedül.

***

Mindeközben…

A félelem okozza azt, hogy se nem látsz, se nem hallasz világosan, mert a félelemnek egyik gyakori hatása, hogy megzavarja az érzékeket, s a tárgyak egészen másoknak látszanak, mint amik valóban.

Néhány méterrel arrébb dudált hörgött a forgalom. A zajra egy nő kezdett ébredezni.

„01:00”

Szemei előtt elmosódott alakokat fedezett fel. Még csak félig volt öntudatánál. Végtagjait ólomsúlyúnak érezte. Megpróbálta megemelni bal kezét, de nem járt túl sok sikerrel. Várt még egy kicsit, hátha a nap sugarai erőt lehelnek fáradt testébe. A kép egy idő után kezdett élesedni, ő pedig magához térni. Az alakok eltávolodtak. Már más volt az érdekes. Egy férfit kémleltek, aki abban a percben őrült tempóban futott az épület felé.

„00:47”

Szirénázásra lett figyelmes. „Mentő”- állapította meg magában.

Sikerült ülőhelyzetbe ügyeskednie magát, de az értetlenkedő tömeg miatt nem látta, mi is történik. Lenézett a fűre és csak ekkor vette észre az apró vércseppeket a fűszálakon.

„00:11”

A nő sebéből lassan folydogált a sűrű, vörös folyadék. Kezével a fejéhez kapott, amibe abban a pillanatban éles fájdalom nyílalt. Ő pedig halkan felszisszent.

„00:00”

Hirtelen egy eget rengető robbanás rázta meg a környéket, amibe szíve is beleremegett.

A nő felpillantott. Tekintetét az ismerős ház felé fordította, de most mégsem látta teljesen, az épületet elnyelő lángok miatt.

Arcát a hatalmas tűz vörös színűre festette. És ekkor tudatosult benne a valóság.

-Booth?!- próbált feltápászkodni- Booth! Christine!- kiáltott kétségbeesetten és amilyen gyorsan csak tudott - átverekedve magát a pánikba esett tömegen- rohanni kezdett az égő épület felé.

A házat elnyelő lángok egyre nagyobb füstfelhőt képeztek, és a gáz marni kezdte a torkát. A tudattól a sírás fojtogatta.

Már régóta nem érzett ekkora fájdalmat, mint azokban a percben.

-Booth!- kiáltott remegő hangon- Christine!

A néhány perccel ezelőtt kiérkező mentők állították meg a ház felé rohanó nőt.

-Eresszenek!- küzdött fáradhatatlanul, majd mikor belátta, hogy nem fog bejutni a házba térdre rogyott és kitört belőle a zokogás. 

Kétségbeesésében tárt karokkal fogadta a fájdalmat, amely eltöltötte a testét.

Az ember életében mindig a legelső nagy csapás váltja ki a legmélyebb kétségbeesést. Mert ilyenkor még nem tudjuk, hogy minden seb képes begyógyulni. És hogy a kétségbeesést egy idő után a remény váltja fel.

Súgó Még nincs hozzászólás.

Új hozzászólás Frissítés