Az álmok olyanok, mint a csillagok: csak akkor pillantod meg őket, ha a mesterséges fényforrások kialszanak, pedig addig is ott voltak. Csak te nem láttad őket, mert a többi fény elnyomta a ragyogásukat.

Köd volt. A nap sugarai már kezdték életre kelteni a tájat. Tenger. Hallja a morajlását. Milyen nyugodt itt minden. Gyermekkacagás. A távolból jött a hang. De annyira nem, hogy ne fedezhette volna fel a hang forrását. Egy kislány rohant felé szélsebesen. Ahogy közelebb ért, felismerte arcvonásait. Christine.

-Anyu, Apu! Nézzétek mit találtam!- kiabálta mosolyogva.

„Anyu?”- a férfi maga mellé nézett és megpillantotta a nőt.

-Bones!- adott hangot örömének és erősen magához vonta a nőt.

-Booth?!- nem értette mi történik, de viszonozta az ölelést.

-Hát itt vagy?- kérdezte mosolyogva, ahogy engedett a szorításon.

-El se mentem-felelt értetlenül- Jól vagy, Booth?- tenyerét a férfi homlokára tapasztotta- Tűzforró vagy- állapította meg aggódva.

-Dehogyis Bones, semmi bajom!- pattant fel ültéből és a kislány felé vette az irányt.

-Booth! Várj! Lázas vagy!- kiáltott utána Brennan.

-Nézzétek milyen szép!- mutatta fel ámuldozva az éppen akkor talált csigát Christine, amikor közelebb ért.

-Hát te milyen nagyra nőttél, Kicsim- ölelte magához Seeley.

-Már 4 éves vagyok, Apa-mosolygott tovább és ujjacskáin is mutatta a számot, hogy Booth jól értse.

-Na és mit hoztál?

-Csukjátok be a szemeteket!- utasította szüleit.

-Máris- mondta mosolyogva Temperance.

A nő egyik kezével sajátjait, a másikkal pedig Booth kíváncsiskodó szemeit takarta el. 

Christine elővette a zsebébe rejtett hatalmas csigaházat és szülei arca elé tolta.

-Kinyithatjátok.

-Jaj Kicsikém, ez gyönyörű- szólalt meg először Booth- Megnézted, hogy él-e még? Mert ha igen, akkor vissza kell dobni.

-Booth, a csigák nem lilák- suttogta a férfi fülébe, majd egy kicsit hangosabban folytatta az előbb megkezdett mondanivalóját- Ez téves. Látszik, hogy műanyag. Világosan látszik, hogy ez a példány, nem igazi.

-Sss Bones!- csitítgatta a nőt.

- Aszta!- ámult el Christine- Anya, hallgasd, hogy zúg-tapasztotta Brennan fülére a csigát- De miért zúg?- töprengett és közben értetlen tekintettel várta a választ.

-Tudod Christine- kezdett tudományos magyarázatba- ez csak a fülben keringő vér hang…

-Jaj Bones!- szakította félbe a férfi- Te is tudod, hogy ez varázslat- kacsintott a nőre, aki még mindig nem értette, Booth miért hazudik.

Úgy döntött jobb, ha nem is mond semmit és ezt a dolgot inkább Seeley-re hagyja.

-Szóval Christine- kezdett bele a magyarázatba a férfi- Tudod? A vízi tündérek minden reggel összegyűjtik a víz hangját és becsomagolják őket, aztán amikor ezzel már végeztek, az összes apró kis csomagot felpakolják a hátizsákjaikba, és amikor feljön a nap-mutatott az éppen felkelő égitestre- akkor útnak indulnak és minden csigába és kagylóba tesznek egyet-egyet, hogyha egy kisgyerek megtalálja, és el kell mennie, akkor mindig emlékezzen a tenger hangjára- mesélte Booth kezével pedig nagyokat hadonászott, ezzel imitálva az elhangzottakat.

-Tényleg?- kérdezte tátott szájjal a kislány.

-De Booth, ez nem igaz- suttogta a férfi fülébe.

-A legkomolyabban-válaszolt mosolyogva Christine-nek- Menj és keress még ilyen szép csigákat Anyának és nekem is- engedte útjára a kislányt, aki gyorsan a tengerhez szaladt.

-Hazudtál neki. Végig.

-Tudod Bones? A gyerekeknek szükségük van a varázslatra- magyarázta a nőnek, amikor Christine már elég messze járt.

-A varázslatra?- nézett a férfire furcsán a nő, hanglejtéséből pedig tisztán ki lehetett venni, nem érti, mi értelme van ennek.

-Bizony.                   

-Ezt nem értem.

-Épp ez a lényeg. Nem kell megértened, ahogy a szerelmet, ezt sem kell megértened. Egyszerűen csak megtörténik- nézett szerelmesen a ragyogó kék szempárba, majd megcsókolta.

Lehunyt szemhéját belülről égetni kezdte valami. Ahogy szemét kinyitotta az apró vízcseppek végigfolytak arcán.

„Könnyek”- állapította meg magában, ahogy a földre hulló cseppeket szemlélte.

Csak ekkor vette észre, hogy valahol máshol jár. Sötétség mindenütt. Bones és Christine sehol…

 Nem látott semmit. Aztán az ajtó kinyílt.

„Mi a franc, történik itt??!”

A hatalmas ajtón fény szűrődött be, de a hirtelen jött világosságtól mégse látott semmit.

Egy férfi alakja körvonalazódott szemei előtt, és ahogy közelebb jött felismerte.

„Pelant”- tudatosult benne a nyilvánvaló tény.

-Megöllek te rohadék!- köpte oda a szavakat a férfi.

-Örülök a viszontlátásnak, Booth ügynök.

Abban a pillanatban Christine hangját hallotta meg. A kislány félt és egyre hangosabban sírt.

Pelant ördögi kacaja egyre hangosabban visszhangzott fejében.

-Ezt még megbánod!- üvöltött és el is indult volna ha…

Booth legszívesebben agyba-főbe verte volna a gyűlölt ellenséget, de valami mégis megakadályozta. 

Nem tudott megmozdulni.

Lenézett, de látszólag semmi nem akadályozta a mozgásban. Még egy utolsó kétségbeesett kísérletet tett, hogy megmozdítsa végtagjait és Christine-re pillantott, majd erős émelygés fogta el és a világ kezdett elhomályosulni szemei előtt.

Úgy érezte, mintha egész teste lángolna. Mindene égett a fájdalomtól. Teljesen elvesztette teste felett a kontrollt. Amilyen hirtelen jelentek meg az alakok szemei előtt, olyan gyorsan el is tűntek.

-Christine!- kiáltott kétségbeesetten a férfi, még mielőtt rongybabaként hullt volna a földre, eszméletlenül.

Minden álomból lehet valóság, s a múlt valóságai lassan elmerülnek az idő és a messzeség álomszerű ködében.

***

Az életben nem az fáj a leginkább, ami rossz és fáj, hanem az, ami jó és nincs.

Meg akart halni. Úgy érezte megszakad a szíve fájdalomtól. Mintha valami belülről tépné szét. Nem tudta meddig bírja még.

Nem tudta meddig volt ott. Végtelennek tűnt. Furcsa volt. Ürességet érzett. Újra úgy érezte magát, mint régen. Egyedül. Christine és Booth nélkül. Teljesen elveszve a hatalmas világban.

A füvön ült. Kezei és lábai remegett a sokktól és a félelemtől. Elvesztett mindent. Abban a percben vesztett el mindent. Booth-t. Christine-t. A családját. Az életét.

Arcán megállíthatatlanul folytak a könnyek, akár egy hatalmas sebességgel hömpölygő folyó. És a cseppek apadni nem akartak.

Gondolatai zavartan és összemosódva kavarogtak elméjében.

Összegömbölyödve ült, már régóta. Karjait összefűzte térdei előtt és fejét lehajtotta. Nem akarta, hogy más is lássa a fájdalmat, amely kiült arcára.

A tűz még mindig hatalmas lánggal égett. Szinte perzselte a bőrét.

Az emberek sürögtek-forogtak körülötte, de ő mindebből semmit sem érzékelt. Csak a fájdalomra és az attól szilánkjaira törő szívére koncentrált.

-Booth… Christine…- lehelte halkan és fájdalommal telien a szavakat.

Még egy jó ideig suttogta a két számára legkedvesebb nevet. Azt remélte, hogy Booth, majd lányukkal a karjában sértetlenül kisétál az ajtón. De nem így történt.

Negyed órával később már csak a nyomát lehetett felfedezni a hatalmas tűznek. Amikor már a lángok nem csaptak a magasba végre látni lehetett az egykoron otthonos, de mostanra már romos és égett házat. Amint a lángok megszűntek lobogni a piros ruhás alakok beözönlöttek az épületbe. Túlélők után kutattak.

Temperance fázósan összehúzta magán kardigánt. Már nem érezte a tűz melegét, de teste még mindig forró volt a láztól. Ideges volt és félt.

Fejét nehezen emelte meg. Átható és szomorú tekintete egy idegen szempárral találkozott.

-Jöjjön velem, Asszonyom!- szólította meg egy tűzoltó kedvesen- Segítek.

Brennan nem felelt csak megrázta a fejét. Még mindig ugyanúgy és ugyanott ül, ahová lerogyott a bomba robbanása után.

-Kérem, Asszonyom! Ez nem vezet sehová- magyarázta tovább.

De Temperance hajthatatlan volt, fejét lehajtotta és hagyta, hogy testét ismét átjárja a fájdalom. Szemeire könnyfátyol ereszkedett. Tudata ismét elhomályosult és kitört belőle a zokogás. Egyáltalán nem használta racionális elméjét, de nem is akarta. Csak átadta magát a fájdalom mindent felemésztő érzésének.

A fájdalom nem olyasvalami, amit meg lehet osztani. Mindenkinek meg kell fizetnie a maga részét.

***

-Adam?!- kiáltott a férfi társának.

-Mi van már?!- próbált közelebb menni Ian-hez, de a törmelékeken egyre nehezebben sikerült átverekednie magát.

 A férfi éppen egy nagyobb gerendával bajlódott.

-Segíts már haver!- kiáltott ismét Adam-nek.

-Jól van! Jól van- érkezett meg mellé végre és leemelték a férfiról a fatömböt.

-Hozzák a hordágyat- utasította a többieket, majd leguggolt a férfi mellé és pulzusát próbálta kitapintani.

-Ian! Él még?- kérdezte Adam.

A férfi felpillantott és szólásra nyitotta ajkait.

***

Vannak olyan zugok az ember szívében, amelyek még nem élnek - azért költözik beléjük a szenvedés, hogy életre keljenek.

Bones nem hitt a szemének, amikor meglátta a hordágyon fekvő férfit.

Arcára egy aprócska boldogság ült ki egy mosoly kíséretében. Könnyes szemekkel felpattant és –amilyen gyorsan csak tudott- azonnal a férfihoz rohant.

-Booth!- kiáltott örömtelien, amikor odaért és végigsimított a férfi arcán.

Seeley még eszméletlen volt. Arcán oxigénmaszk éktelenkedett.

Amilyen gyorsan jött a boldogság, olyan gyorsan el is tűnt a nő arcáról.

-Christine?- kérdezte kétségbeesetten a mentősöket- Hol van Christine?! Hol van a lányom?!- már szinte kiabált és közben egyre csak Booth kezét szorongatta, azt remélve, hogy a férfi, majd valamilyen módon képes lesz megnyugtatni őt.

-A házban más személy vélhetőleg a robbanás ideje alatt nem tartózkodott-adott hivatalos választ az egyik mentős.

Bones döbbenten hallgatta végig a választ, majd aggódó és könnyes tekintete Booth-ra vetült.

Egyszerre örült és félt.

-Jól lesz?- kérdezte aggódva, miközben a hordágyat toló férfiak előtt haladt, Booth kezét fogva.

-Még meg kell vizsgálnunk, Asszonyom.

Temperance nem kérdezett többet. Némán potyogtak tovább könnyei a mentőben ülve.

Időközben az egyik mentős ellátta fejsérülését is, ő pedig csendben tűrt mindent, de közben egy perce sem engedte el a férfi kezét.

Gondolatai most kizárólag Christine körül kavarogtak. Tudta, hogy elrabolták. És most jobban aggódott, mint eddigi életében valaha. Nem tudta hogyan tovább. Mi tévőn legyen. Egyáltalán mit is kéne tennie.

Észre sem vette, hogy az autó megállt. Csak arra eszmélt fel, hogy a kocsi hátsó ajtaja kinyílik és a hordágy- a férfi kezével együtt- megindul, magával rántva őt is. Félig öntudatlanul sietős léptekkel közelítette meg a kórház bejáratát.

Csak arra eszmélt fel, hogy egy idegen nő beszél hozzá.

-Asszonyom, kérem, engedje el a beteg kezét! Meg kell vizsgálnunk!- utasította kedvesen- Ön jól érzi magát?

Brennan nem felelt csak elengedte Booth kezét és leült a hozzá legközelebb eső székre.

-Asszonyom- lépett közelebb- Jól van?- érintette meg a nő vállát.

Bones ajkait egy árva hang sem hagyta el. Zavarodottan a nőre pillantott, majd egy apró bólintással jelezte válaszát és- tekintetét elszakítva a nővérétől- ismét gondolataiba mélyedt.

Agyát megrohamozták a számára kedves emlékképek, boldog pillanatok.

Olykor elég egy illat, egy fény, egy dallam, amit ezerszer érzel, látsz, hallasz, anélkül hogy tudatosult volna benned, ami hirtelen előhívhat egy emléket.

"Terhes vagyok. Te vagy az apja."

"Pocaksimi. Pocaksimit akarok!"

„Hát mégis rejtélyes az élet!”

(…)

Család lettünk!”

„Bones mamájáról neveztük el.

Christine. Christine-nek hívják a lányunkat… Christine Angela-nak.”

„Rám kacsintott!

Zseniális pont, mint az apukája.

Tudtam, hogy így lesz.”

„Egyszerűen nem tudom elengedni. Már úgy hiányzott.

Semmi baj. Itt vagyok. Itt vagyok veletek és segítek.”

„Szeretlek Booth, és nem akarom, hogy azt hidd, csak Christine miatt vagyunk együtt.

Minden rendben lesz.”

„Hallottad ezt? Azt mondta apa!

Minden nap rólad beszélek neki, és ami azt illeti elég briliáns.”

„Hé Bones! Ezt nézd meg! Kész művésznőnk van.

Ez gyönyörű.

Igen.

Ez igazán rendkívül. Kétség kívül az absztrakt expresszionizmus nyomai figyelhetők meg benne.

Hogy?”

„Christine megharapott!

Csak izgatott volt.

Ezt azért ne nagyon mutogasd a bölcsiben.

Majd azt mondom, te voltál, miközben szeretkeztünk.

Mi?!

(…)

Ami azt illeti még fájt is.

Helyes!”

„Emlékszel a dalra, amit mindig elalvás előtt énekeltem neked?

A majmos dal?

Igen, az. Öt kicsi majom ugrált az ágyon…”

 „Érzed a változást Christine?

Nem hiszem, hogy még a latint használják Bones. Elég régi nyelv. Nem?”

A múlt csak visszahúzza az embert. Olyan, mint egy háló. Az a fajta, amibe belegabalyodik az ember, és megfullad.

Az emlékképek rendezetlenül folytak össze számára. Egy-két kedvesebb emlék mosolyt csalt az arcára. Megrázta a fejét eloszlatva a képeket. Próbált koncentrálni.

Csak ült a fehér széken, a váróterem színtelen és kopár falai között. Ujjait összekulcsolta és olyanra szánta el magát, amire talán eddig még soha.

Imádkozni készült.

Már sokszor látta Booth-t imádkozás közben és próbált ő is hinni benne, hogy Isten majd meghallja fohászát és segít neki. Hosszas töprengés után, amikor már elszánta magát és belekezdett volna, Booth orvosa lépett ki az ajtón.

-Van itt valaki, aki Seeley Joseph Booth hozzátartozója?

Ez a név megütötte a nő fülét. Mindenről megfeledkezve kelt fel a székről és a doktorhoz sietett.

-Dr. Temperance Brennan- nyújtotta kezét- Seeley Booth az én- „vőlegényem” akarta volna mondani, de másképp folytatta- az én gyerekem apja- felelte kissé bizonytalanul.

-Örvendek- rázott kezet- A férfi látszólag jól van. Hála Istennek nincs belső vérzés. Néhány bordája eltört, de ezek nem károsítottak egyetlen szervet sem. Viszont a fejsérülés már korántsem ilyen könnyű eset. Őszintén szólva, kissé aggódom. A férfi kómába esett. Nem tudni, mikor ébred fel. Lehet, hogy még ma, de azt is számításba kell vennünk, hogy talán soha.

„Soha”- ismételte magában a nő és arcán egy apró könnycsepp csordult végig.

-Bemehetek?- kérdezte remegő hangon és- az orvos válaszát meg sem várva- egy szempillantás alatt a kórterem ajtaja előtt termett.

Nehéz szívvel fogta kezébe a jéghideg kilincset és lassan lenyomta. Az ajtó pedig kinyílt.

A szobában a gépek halk zaját leszámítva éles némaság honolt. Ahogy a nő a szobába lépett szinte tapintható volt a félelem, a kétségbeesés és az aggódás.

Közelebb lépett az ágyhoz és leült a már odakészített székre. Megfogta a férfi kezét és belekezdett abba, amit néhány perccel ezelőtt eltervezett.

-Kedves Isten!- kezdett bele nehezen és esetlenül- Nem tudom, hogy hallod-e amit mondok. Azt se tudom, hogy létezel-e. Ez egyáltalán nem racionális- motyogta magának, majd Booth-ra nézett.

Az, hogy ilyen gyengén kellett látnia a mindig életerős és védelmező férfit, újabb könnyeket csalt a szemébe.

Nagyot sóhajtott és remegő hangon folytatta.

-Segíts kérlek! Booth jó ember. Ő szeret téged. Hisz benned és eljár hozzád minden héten. Kérlek, add, hogy jobban legyen, és hogy visszakaphassam.

A csoda itt lakik közöttünk. Itt él velünk, itt jár közöttünk, veled van az utcán, a munkahelyeden, az otthonodban. Melletted ül az asztalnál, ott fekszik ágyadban, sorban áll veled a boltban. Mindenütt ott van. Nem látod, de ott van. És várja, hogy megszólítsd. Mert csak ennyit kell tenned. De te félsz tőle. Mert azt hiszed, megfoghatatlan, elérhetetlen, rejtélyes. Hogy nincs. Ezért lemondasz róla. Pedig csak meg kell szólítanod. Elmondanod neki, hogy mit szeretnél, mire vágysz. És a Csoda teljesíti.

Abban a pillanatban szinte varázsütésre a férfi lélegzetvétele egyenletesebbé vált. Vérnyomása normalizálódott és ébredezni kezdett.

Brennan nem érzékelte változást és folytatta mondanivalóját.

-Kérlek, add vissza a családom!- könyörgött most már sírva- Hozd vissza Christine-t épségben. Kérlek...

Booth már teljesen magánál volt és az „imádság” végét már ő is hallotta. Gyengén megszorította a nő kezét.

-Booth!- örült meg a nő és végigsimított a férfi arcán- Köszönöm- suttogta.

A világon nincs tökéletes öröm, de tökéletes szomorúság sincsen, mert a legnagyobb szomorúságban is sóhajt az ember, és a sóhaj kellemes. Hálás vagyok a természetnek a sóhajért és sajnálom, hogy nem tudom, hányat sóhajtottam egész életemben. Szeretném megolvasni, és mindet külön megköszönni a jó istennek. A mély sóhajhoz föl kell emelni a fejünket, talán azért, hogy meglássuk az eget.

-Bones az imádságot „Ámen”-nel fejezzük be- lehelte a szavakat erőtlenül, próbált viccelődni.

Bones engedelmesen elmormolta a hiányzó szót, majd ismét Booth-hoz fordult.

A férfi látta könnyektől áztatott tekintetét és sérült fejét. Kezét gyengén felemelte és végigsimított Brennan arcán.

Bones lehunyta szemeit, egy újabb könnycseppet hullajtva, amit Booth gyengéden letörölt hüvelykujjával.

-Te jól vagy?

Brennan bólintott és kezét a férfiére helyezte.

-Megtaláljuk Temperance- nyugtatta a nőt- Minden rendben lesz!- suttogta és kisöpört egy rakoncátlan hajtincset Bren szeméből.

Mi a reményt kínáljuk... Gondoljon a szivárványra! Szép, de megfoghatatlan. A legáttetszőbb fátyol, egy égi ív. Ha egyszer átmehetnénk a szivárvány alatt, és megtudhatnánk, mi van mögötte... ki tudja, hátha a szivárvány a csillagok felé nyíló kapu? S mégis, mihelyt megközelítjük, a szivárvány szertefoszlik.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2013.08.07. 17:00 Petra Nagyon izgi! Várom a folytatást ;) KK!