|
Felicitas: Összekuszálva/1.
Ami megrémít, az a zavarodottság lépései.
Amit üldözök, az a bűn pillantása.
Ami egyre csak bolyong, az a másik éned.
Mit adhattak be neki? Mit fecskendeztek a vénájába? Hol van? Egyáltalán ki is ő?
Alig bírta nyitva tartani a szemét, hallása viszont túlságosan is kiélesedett. Az éles és sípoló zajon át hallotta, ahogy ugrik egyet a motor és a kerekek puffanva futnak rá valami hepehupás talajra.
A hátsó ülésen mellette ülő férfi duruzsolva beszélt. Hangja altatódalként hatott. Valahogy megnyugtató volt a hanghordozása és azon kapta magát, hogy le-lecsuklik a feje, hogy aztán az elöl ülő, ismeretlen személy rövid, metsző válaszaira újra felkapja.
Nem tudta mennyi idő telt el. Furcsa volt. Végtelennek tűnt.
Sajgott a válla, mert keze hátra volt feszítve, de talán nem is sajgott, csak ő hitte, hogy sajognia illene, s ezért agya téves üzenetet küldött. A szívverése ütemére lüktető tompa fájdalmat érzett. Próbált más dologra koncentrálni, például a körülötte zajló beszélgetésre vagy arra, vajon hova is vezeti a sofőr a kocsit. Helyette visszazuhant saját testébe, begubózva minden érzékletébe.
Égető zsibongás fészkelt a vádlijában, bár nem tudta miért. Kívül hűvös volt, belül pedig valósággal perzselt. A tarkóját jeges hidegség öntötte el. Mintha egy pisztoly csöve érintené.
Az autó megbillent, ahogy az a titokzatos valaki üresbe tette, de a motor még zúgott, halkan dorombolva.
Volt ott még valaki… De nem a kocsiban.
A távolban egy elmosódott alakot látott résnyire kinyitott szemein keresztül.
A férfi most valami olyasmit mondott, hogy szomjas, mire a nő engedelmesen egy műanyag poharat nyújtott hátra. A pohár fehérsége vakított. Egyszerre az ő torkát is kínzó szomjúság kezdte kaparni. A víz puszta gondolata is elég volt ahhoz, hogy könnybe lábadjon a szeme.
A nő hátrafordult és őket nézte. Őt meg a férfit. A férfi meg se moccant. A farmernadrágjába dugta a pisztolyt és kezével, mellyel eddig fáradhatatlanul tartotta a gyilkos eszközt a pohárért nyúlt és kiitta tartalmát. Egy egyszerű, fekete símaszkot viselt. Csak a szeme és a szája látszott ki.
A nő ránézett. Hangok nélkül próbált beszélni hozzá.
Ő ismeri ezt a nőt. De mégis honnan? Talán, ha tudna beszélni… megkérdezhetné.
A férfi közelebb csúszott hozzá a hátsó ülésen. Érezte a teste melegét és arcszesze illatát. Aztán megérezte a kezét a tarkóján. Az ujjai puhán, finoman érintették. A férfi hangjára összpontosított. Tudta, oda kell figyelnie a szavakra, mert fontosak.
Hirtelen mozdulatra lett figyelmes.
-Itt maradsz! Nem követsz! Nem jössz utánam! Nem telefonálsz! Értetted?!- rivallt rá az első ülésen ülő nőre, miközben a halántékához tartotta fegyverét.
-Igen- válaszolt könnyes szemekkel a nő.
-Okos kislány- suttogta a nő fülébe és ujjai végigsiklottak karján.
A férfi mondott még valamit, de szavai összegabalyodtak és mire elértek füléhez, már nem volt értelmük. Nem tehetett mást, mint nézte a nőt, hogy reakciójából következtesse ki az elhangzottakat.
„Félelem.”- tudatosult benne, ahogy az ismerős nőre nézett. Tehát van félnivalójuk.
-Ne bántsa!- könyörgött neki a nő.
A férfi válaszolt még valamit, de hozzá csak a nő rémülete jutott el. Folytatódott a szóváltás, majd hirtelen ismét hidegséget érzett a tarkóján.
„Pisztoly.”
Ismerős szag töltötte be a kocsit, nehéz és orrfacsaró. Tudta mi ez. Érezte már ezt a szagot, de az agya nem árulta el neki mikor és hol.
Nyílt az ajtó, a férfi kiszállt, majd érte nyúlt. Ujjai erősen kulcsolódtak vékony alkarjára. Apró fájdalmat érzett, ahogy elrablója körmei a bőrébe vájtak. Tehetetlen volt. Nem volt képes megmozdulni. Feje ide-oda dülöngélt, majd tompa fájdalmat érzett a lábában, ahogy teste a forró aszfaltra zuhant.
-Na mi van, te szuka?! Nem szállsz ki?- kiáltott cinikusan a kocsiban ülő reszkető nőnek, aki engedelmesen kinyitotta az ajtót és kilépett a perszelő napra- Csak, hogy ne tudj segítségért sietni és engedd, hogy végezzem a dolgom!
A férfi dünnyögött még néhány szót, majd kezében megcsillant valami. Egy ezüst öngyújtó.
Ekkor értette meg. Agyát adrenalinnal árasztotta el a pánik, mely keresztülhasított a kábulaton és egyenest a szívébe mart.
Nem értette, miért árasztja el minden egyes apró sejtjét a félelem, hiszen ő biztonságban volt. Egyelőre.
Gyújtófolyadék. A férfi az imént az egész autót lelocsolta. A kaszni, a műszerfal, a bőrülések teljesen átitatódtak a folyadékkal. Minden úszott benne.
-Ne!- hallotta meg az ismerős sikoltást és szemét a földre rogyó nőre emelte.
A gyújtó az autóba pottyant, a láng fellobbant, hogy perzselő forróságával porrá égessen mindent és mindenkit.
A halál mindig fájdalmas, felkavaró és megdöbbentő, még akkor is, ha számítunk rá, akkor is, ha tudjuk, hogy mindenki számára a legjobb megoldást kínálja a gyötrelmek megrövidítésével. És akkor is, ha tudjuk, hogy a halál nem egyéb, mint változás a lét forgatagában. Születünk és elmegyünk.
Iszonytató jajongás hallatszott.
„Ez csak egy autó, akkor miért sír? Talán volt odabent más is?”
-Az öccse volt!- visította.
-Így előcsalhatom az apját!
Égett hús szaga terjeng a levegőben.
„Valaki volt odabent.”- állapította meg.
Hangos zokogás hallatszódott. A nő még mindig a földön térdelt. Arca a hatalmas tűz miatt a vörös árnyalataiban pompázott. Sminkje teljesen elfolyt, de még így is szép volt. Barna szemeit kétségbeesetten kapkodta ide-oda. Hol az égő autót szemlélte, hol a férfire, hol pedig ránézett. Elfojtani kívánt könnyei újra s újra előbukkantak. Rövid barna haját ujjai finoman szántották, majd a félelemtől óvatosan megmarkolták. Fogalma sem volt mit tehetne, mit kellene tennie.
-Ha nyugton maradsz és megvárod, amíg elmegyek, nem lesz bajod- markolta meg a nő arcát a férfi.
A túsz engedelmesen bólintott és a férfi elengedte. Körmei felszántották a nő arcának puha bőrét és vörös vére kiserkent.
A fickó ismét hozzá lépett. Nem sokat látott, csak fekete bőrbakancsát vette észre, amikor már az orra elé ért.
-Soldato!- kiáltott oda az eseményeket eddig a távolból szemlélő férfi- Hozd a nőt, a másikat pedig hagyd, nincs rá szükségünk!
„Soldato? Az amerikai-olasz maffiózók nevezik így a katona posztját betöltő személyt a hierarchiájukban.”
-Igenis Caporegima!- „Vagyis, a kapitány…”- bólintott.
„Mi közöm van a maffiához? Ki vagyok én?”- gondolkodott el.
A levegőt még mindig égető bűz töltötte el. Az égett hús szaga mindent elöntött.
Próbált megmozdulni, de nem járt sikerrel. Végtagjai ugyanolyan magatehetetlenül hevertek tovább a földön.
„Mit adtak be nekem?”
A férfi mögé lépett és megragadta a hóna alatt. Erős férfinek látszott mégse bírt el egy alig hatvan kilós nőt.
„Biztos a szteroidok, vagy valahol megsérült nemrégiben.”- gondolta magában a nő.
Lábai hosszú, összefüggő nyomot hagytak a homokban, ahogy a férfi vonszolta, letérve a betonútról. Az apró kavicsok gördültek fekete magas sarkú cipő alatt, felverve a porszemcséket.
A nap még mindig égető forróságot árasztott magából.
A férfi mozgása fokozatosan lassult. Időnként meg-megállt. A perzselő hőség elöntötte a testét. Már órák óta gyalogolt és vonszolta maga után a nőt. Nem állhatott meg. Bizonyítania kellett. Bizonyítania a Costa Nostra családnak. A maffiózóknak.
A nő egy szürke kosztüm nadrágot, hozzá illő blézert és világoskék inget viselt. Ruhája mostanra már teljesen piszkos volt.
Nem erre számított. Nem így indult a napja.
Tulajdonképpen fogalma sem volt, mit csinált a mai napon.
Hogy került ide? Ki ez a férfi? Ismeri-e vagy teljesen idegen? Mik a szándékai? Mik az okai? Ki volt az a nő, aki annyira zokogott az autó mellett? Ismerős volt, mégse tudta a nevét. Ki égett az autóban? Mi fog történni? Mit tesznek, majd vele? És a legnyugtalanítóbb kérdés: Kicsoda is ő?
„Ide-oda sodródtam éberség és álom között, de mindig újra visszasüppedtem az öntudatlanságba.”
Stephenie Meyer
Viharfelhők gyülekeztek az égen, a közelgő zuhatagra figyelmeztettek. Már nem volt olyan meleg. A hőmérséklet alig fél óra alatt, majdnem tíz celsius fokot esett.
Így elviselhetőbb volt az út. Mind a túsznak, mind a túszul ejtőnek.
Alig ötszáz méterre voltak az épülettől, amikor eleredt az eső. Mintha dézsából öntenék. Az égi csapok valósággal megnyíltak.
Csuromvizes nadrágja rátapadt a combjára. Hideg volt, mint a jég. Érezte, hogy teste libabőrös lesz. Reszketni kezdett. Ha tudott volna, most biztos összekuporodik, hogy felmelegítse fagyos testét. De tehetetlen volt. Nem tudott irányítani. Nem volt képes rá.
Egy telegraffitizett épület előtt álltak meg. A férfi keze kicsúszott hóna alól, ő pedig ismét fájdalmak közepette a vizes földön landolt.
-Little Joe!- kiabált a férfi.
Az egyik fal mögül egy újabb ismeretlen pasas lépett elő.
-Nem hittem, hogy képes leszel rá Tommy- fonta keresztbe karjait maga előtt a fekete fickó.
-Itt van- válaszolt- Most kérem a pénzem!- emelte fel a fejét.
-Te tényleg azt hitted, pénzt kapsz…- rázta meg a fejét ciccegve.
A visszhangzó hangos nevetéstől megfájdult a nő feje. Valósággal lüktetett.
-Miért nem?- érezte a közelgő bajt, de hangjából próbálta elrejteni a félelmet.
A fekete férfi közelebb lépett. Kezét óvatosan a hátsó zsebére helyezte. Ujjai izgatottan markolták meg a fegyver csövét. Egy határozott és ügyes mozdulattal kikapta és megfordította, hogy ujjai a ravaszt érinthessék. Gyors volt, legalábbis gyorsabb, mint ellenfele.
Csupán néhány másodperc telt el és ellenfele arra eszmélt fel, hogy egy ezüstszínű pisztoly csöve mosolyog rá.
-Nem! Mi sosem fizetünk- vigyorgott és meghúzta a ravaszt.
A nő összerezzent a hangos dörrenésre. Remélte, hogy nem ő volt a célpont, hogy nem ő kapta a golyót.
Másodpercek alatt vérrózsa rajzolódott ki a már megviselt fehér pólón és a férfi tehetetlenül a földre rogyott.
Szájából folyni, ömleni kezdett a vér, egy nagy vörös tócsát képezve mellette. Öklendezni kezdett, de nem segített. Saját vérétől fulladt meg. Szemei fennakadtak. Meghalt…
A nő hallotta a közeledő lépteket. Ahogy az alak esőtől átázott cipője a földet érinti. Érezte a leheletét, aztán az apró tűszúrást a nyaka jobb oldalán, majd homály borult tudatára.
***
Beesteledett. Az éj leszállt. A szél visítva üvöltött arcának verve az égből érkező hatalmas, jéghideg cseppeket.
A nő remegve botorkált az esőben. Egy közeli faluban járt, az összeégett autójától nem messze.
A település kissé kihalt volt. Csak néhány lelket számlálhatott. Senkivel nem találkozott útja során.
Ruhája teljesen átázott. Reszketett a hidegtől és a félelemtől. Fél percenként pillantott hátra. Nem követi-e valaki. Nem emel-e rá fegyvert ismét valaki.
Sietős léptekkel haladt előre és végül megpillantotta azt, amit már órák óta keresett.
Félig öntudatlanul lépett le a járdáról. Csak a hangos dudaszóra és a két hatalmas fényszóróra lett figyelmes. Majdnem elütötték, de szerencséje volt. Az autó megállt, ő pedig bocsánatkérések közepette folytatta útját. Valahogy átimbolygott az utca túloldalára és a telefonfülkéhez ment.
Nagy hévvel tépte fel az ajtaját és remegő kézzel nyúlt a zsebébe, néhány cent után kutatva. Az érméket a gépbe helyezte és tárcsázta a számot.
A telefon kicsöngött, majd egy férfi megszólalt a vonal túlsó feléről.
-Booth!
-Booth! Figyelj!- szólalt meg remegő hangon Angela- Onego-ban, vagyok a 33-as főútnál, Nyugat-Virginia-ban. Segítened kell!- csuklott el a hangja- Brennan-t elrabolták…
Olykor mindnyájunkat elfog a kétségbeesés, s ha legyőzzük, akkor jövünk rá, hogy milyen erősek is vagyunk valójában.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Nagyon tetszett!!!!!!! Gratula hozzá! imádom az írásaidat és ez egy újabb remekműnek ígérkezik!!!
Az elején még nekem is eléggé össze voltak kuszálódva a dolgok, de gondolom ez volt a célod vele
De a végére azért adtál egy kis segítséget
Nagyon várom a folytatást!!!!
KK!!!!!!!!!!