|
Felicitas: Az őrjítő titok/8.
Amikor felismered félelmeidet, esélyed van rá, hogy felülkerekedj rajtuk. Félelmeink beismerése segít nekünk, hogy megmagyarázzuk érzéseinket azoknak az embereknek, akik sokat számítanak nekünk.
-Félek, Booth- suttogta megtörten.
-Nem kell félned- ölelte gyengéden magához- Itt vagyok veled.
-Booth. Én nem magam miatt aggódom. Christine-t féltem- újabb könnycsepp gördült végig megfáradt arcán.
-Sssss, Bones- ölelte olyan szorosan, ahogy csak tudta.
Most már ő is megijedt. Ahogy a nőre nézett, tisztán látta, milyen törékeny és gyenge. A mindig racionális tudós személyisége eltűnt és helyére egy aggódó anya lépett.
A gyötrő gondolatok egyre zavarosabban kavarogtak a nő fejében és végül kitört belőle a sírás. Ennyire még sosem érezte kilátástalannak a helyzetét.
A félelem gyilkol. Ha arra koncentrálsz, amitől félsz, akkor katasztrófaképeket alkotsz a fejedben, melyek egy katasztrófa felé fognak kormányozni.
Booth csendben hallgatta a nő halk mégis szívszaggató zokogását. Már az ő szemei is könnyekkel teltek meg, de ki kellett tartani. Erősnek kellett lennie, Temperance helyett is.
„Mi lesz, ha elveszítem?”
Ez a gondolat járt a nő fejében már órák óta.
„Mi lesz, ha sosem kapom vissza?”
Hosszú ideje gyötörte már a kérdés, de eddig senkinek sem tehette fel. Senki sem értette volna meg, milyen is ez. Senki sem tudta volna megvigasztalni. Most mégis úgy döntött, hangot ad kétségeinek.
-Booth- szólította meg a férfit, két hatalmas szipogás közepette.
-Itt vagyok- suttogta a fülébe- Szeretlek! Nem lesz semmi baj- jelentette ki magabiztosan, de titokban az egyik elfojtani kívánt könnycsepp végigfolyt arcán.
A szív mindig győzedelmeskedik az értelem felett. A szív, legyen bár meggondolatlan, öngyilkos hajlamú vagy akármilyen, mindig eléri a célját.
Arcát a nő hajába rejtette és mélyen beszívta édes illatát, hogy új erőt gyűjtsön.
Booth-ban csak most tudatosult, hogy már napok óta nem kerültek ilyen közel egymáshoz. Napok óta nem ölelte ilyen erősen. Napok óta nem csókolta. Pedig ő vágyott rá. Vágyott rá mindennél jobban.
Ez volt a legjobb, amit az élet adhatott valakinek: társat, akit szerethet, aki viszontszereti, akivel belevéshet valami maradandót az örökké változó idő fájának kérgébe.
Egy apró csókot adott Tempe homlokára, aki erre még erősebben Booth-hoz bújt.
-Mi van, ha mégis lesz?- kérdezte valamivel később Brennan.
-Mire gondolsz?
-Mi van, ha mégis baj lesz, Booth?- suttogta remegve a szavakat- Mi lesz, ha elveszítjük, ha nem találunk rá időben?- fejét felemelte Seeley mellkasáról és most már tisztán látta a könnyeket a férfi szemében is.
-Az nem történhet meg!- tekintetét mélyen a nő szemébe fúrta, hogy ismét erőt gyűjtsön a gyönyörű kék ragyogásból.
-Hogy lehetsz ebben ilyen biztos?
-Csak tudom- simogatta meg a nő arcát- Higgy nekem. Bízz bennem, Temperance!- szólította valódi keresztnevén nyomatékosításképp- Megtaláljuk. Megígérem! Erre megesküszöm neked, hogy addig nem nyugszom, amíg vissza nem kapjuk a lányunkat.
Hatalmas erő forrása, ha van az életünkben néhány olyan ember, akiknek minden érzésünket elmondhatjuk, és bízhatunk benne, hogy azután is szeretni fog, nem gázol a lelkünkbe bírálatával, ítélkezésével.
Brennan bólintott és ismét a férfihez bújt szorosan. Érezni akarta a belőle áradó erőt és bizalmat.
Próbálta elnyomni magában a folyamatos hullámokban rátörő aggodalmat és félelmet.
Sírása abbamaradt.
A nő újra végiggondolt mindent az elejétől. Próbált racionálisan gondolkozni és objektíven hozzáállni az újdonsült „ügyhöz”.
Az összes nyom, amit a házban megvizsgálhattak volna megsemmisült. A tűz elnyelt mindent. Ami ott volt, az mára már mind használhatatlan. Por, hamu és törmelék.
De mitől keletkezett a robbanás? Mi okozta a tűzet? Hogy jutott be az emberrabló a házukba? És mi volt az indítéka? Mi volt az ok, ami kiváltotta a tragédiát?
Nem értett semmit. Ő még nem tudta azt, amit Booth már igen.
Aki elvitte Christine-t, aki betört a házba, és aki a bombát a hálószobájukba helyezte, az Pelant volt.
Aztán eszébe jutott a telefonhívás. Booth felhívta és Pelant-ról mondott neki valamit, még mielőtt a betörő harcképtelenné tette volna.
Csak néhány hangfoszlányra emlékszik. Az félelem miatt termelt adrenalin minden mást elnyomott. Minden érzékszerét elhomályosította, eltompította és egyedül a túlélésre összpontosított. Agya szinte már hangosan zakatolt, ahogy a menekülő útvonalat kereste azokban a percekben. De nem találta a megoldást és egyre jobban megrémült. Aztán már csak annyi ideje volt, hogy segítséget kérjen Booth-tól és minden elsötétült.
Nem emlékszik sok mindenre, de ezt a néhány mondatot mégis tisztán volt képes felidézni magában.
„Pelant elküldte nekem az áldozat szívet és azt üzente az enyémet is kitépi.”
„Rajtatok keresztül okozhatja nekem a legnagyobb fájdalmat.(…)
Ha bármi történik veled vagy Christin-vel, abba belehalok. Szeretlek.”
Kételyeinek ismét hangot adott.
-Booth?- felemelte a fejét, hogy a férfi szemeibe nézhessen.
-Mi az, Bones?
-Pelant volt?- kérdezte elhaló hangon.
A férfinek nem kellett magyarázni. Tudta, hogy a nő mire gondol. Ő is pont ugyanezen a dolgon rágódott, amióta csak magához tért.
Vajon segít-e azzal, ha elmondja az igazat? De hazudni nem akart. Többet már nem.
Minden kapcsolat alapja az őszinteség, és hogyha ez az alap megrepedezik, az egész kártyavárként omlik össze.
-Igen, Bones- suttogta- Ő volt. Ő vitte el Christine-t.
-Biztos?- hangja megremegett az előtörni készülő könnycseppek áradatától, ahogy megpróbálta elfojtani őket, több-kevesebb sikerrel, mert egy-két könnycsepp kettészelte puha bőrét.
Hiába tudatosul bennünk valami: a tudat nem véd meg a lélek sokkal mélyebben rejtőző hatalmai ellen.
Ahogy a választ várta úgy érezte az elfojtott cseppek valahogy visszafolytak és torkában hatalmas dugót képeztek. Úgy érezte, ha nem engedi ki őket mentem, abba belehal. Egyszerűen megfullad.
-Sajnálom, Bones. Bár mást mondhatnék. Virágot hagyott Christine kiságyában és üzenetet…
-Mit írt?- próbálta megkeményíteni arcvonásait, de könnyei mégis előbukkantak.
-Azt, hogy ne keressem. És amíg ez így marad, addig Christine-nek nem lesz baja.
-És a virág?- kérdezte még mindig ridegen, de látszott rajta, hogy már nem bírja sokáig.
-Azt hiszem hóvirág volt, de én nem vagyok agyas. Nem tudom az ilyeneket, Bones.
-Egy hóvirágot mindenki felismer, Booth.
-De az nem, aki a lányát keresi, és közben menteni próbálja a családját. És amúgy is felismertem, nem?! Azt jelenti, hogy van még remény. Vagy tévedek?
-Ne haragudj, Booth- fordította el tekintetét- Csak félek.
-Tudom és semmi baj, Bones- puszilta meg a homlokát.
-De ezt meg honnan tudod?
-Mégis mit?
-Hogy mit jelent, a hóvirág.
-Amikor menekültél, egy ilyen virágot hagytál a hullánál, Angela-nak. Nem?
-De igen, de nem hittem, hogy ilyenekre emlékszel.
-A fontos dolgokra emlékszem. És ami a családommal kapcsolatos, az számomra mind fontos.
Bones arcán egy halvány és fájdalmas mosoly jelent meg, majd ismét visszafeküdt a biztonságot nyújtó karok közé.
-Áááúú! Bones, óvatosan- kapott sajgó karjához a férfi.
-Ne haragudj, Booth- próbált elhúzódni.
-Ne! Ne menj el- húzta vissza- Hiányoztál- suttogta a fülébe.
-De hát én végig itt voltam, Booth- értetlenkedett.
-Akkor is hiányoztál- puszilt a nő hajába- Szeretlek, ne félj! Megtaláljuk! Esküszöm. Hazahozom a lányunkat.
Nincs magányosabb érzés annál, ha egy olyan valaki mellett alszol, aki úgy hiányzik neked, mintha nem is lenne melletted.
***
Sötétség borult a tájra. Csak néhány utcai lámpa világított. Éjjel tíz körül járhatott az idő kereke. Hatalmas vihar készülődött. A munkából hazasiető emberek a vihar láttán gyorsabban kapkodták lépteiket.
Kezdetben csak lágy szellő fújdogált, ami megrezgette a fák leveleit, halk susogó hangot keltve. Majd a szél egyre viharosabbá kezdett válni.
Zord felhők közelítettek az égbolton, villámokat szórva maguk körül. A percenként lesújtó villámokat követő dörgések megrengették a földet.
És az egykoron tiszta és csillagos égbolt egy szempillantás alatt csatatérré változott. A háború szele hatalmas porfelhőt kavart, ami eltakarta a Holdat.
Az éppen abban a pillanatban lesújtó villám megvilágította a férfi torz arcát. Szája széles mosolyra húzódott, ahogy meghallotta a villámcsapást követő óriási mennydörgést.
Christine a hangra felriadt és sírni kezdett.
Egyre hangosabban és hangosabban zokogott.
Sosem félt a vihartól egészen mostanáig. Ez az első éjszaka, amit nem otthon tölt, a család biztonságot nyújtó közegében.
Folyamatosan még nem tudott beszélni és nem is értett minden szót, de a legfontosabbak már benne voltak a repertoárjában.
-Anya! Apa!- sírta hangosan a két nevet, ő így ismerte Bones-t és Booth-t, Édesanyját és Édesapját.
Odakint a vihar egyre hangosabbá és hatalmasabbá vált. Már hallani lehetett az esőcseppek koppanását az ablaküvegen. Először csak szép lassan, majd egyre gyorsabban és hangosabban. A monoton kopogás megnyugtatóan hatott a kislány számára. Anyjára és Apjára gondolt és lassan ismét álomba szenderült.
Aztán az eső nagyobb cseppekre váltott. Hatalmasat koppantak az ablaküvegen és a felhők közeledtével az égből érkező villámcsapások nagyobbnak, a dörgések hangosabbnak tűntek. A szél ismét viharosabbra váltott. És hatalmas, pusztító felhőszakadás kerekedett.
Egy nagyobb dörrenés érkezett az égből. Christine ismét felriadt és sírni kezdett.
Pelant-ot nem zavarta a sírása. Csak a bosszúra gondolt és arra, hogy mekkora űrt és fájdalmat okozott ellenségeinek. Már semmi más nem éltette csak a bosszú. Ez adott értelmet életének.
Most is ott ült, ahol mindig. A monitorok és számítógépek előtt. Csak a kijelzők száma és a helyszín változott.
Most egy kívülről elhanyagoltnak látszó kis házban húzta magát, a város szélén. Ha valaki arra járt volna, észre se vette volna, mi folyik odabent. Egyáltalán azt, hogy valaki vagy valakik tartózkodnak odabent.
Terve eddig tökéletesen működött. A dolgok nem is történhettek volna jobban. Már csak egy dologra volt kíváncsi. Ki halt meg a robbanásban? A nő vagy a férfi? Még nem tudta a választ, de valahol mélyen azt remélte, Brennan az áldozat és így majd tovább kínozhatja az ügynököt, aki ezt művelte vele. Aki miatt így néz ki.
Arcát ismét undorító vigyor hagyta el, amikor áttört a kórház és az FBI tűzfalán. Kutatni kezdett.
Néhány percig keresgélt, majd megtalálta a jelentést.
„A robbanás vélhetőleg bomba miatt keletkezett”- kezdte olvasni hangosan- „Még vizsgáljuk a körülményeket”- futott át a számára érdektelen sorok felett- „Az áldozatok száma:0. Eltűnt személyek száma: 1. Sérültek száma: 2”- a mosoly lefagyott arcáról és szemével tovább kutakodott valamiféle használható információ után- „Seeley Booth ügynök életveszélyes sérüléseket a szerzett. Dr Temperance Brennan a híres krimi író könnyebb sérülésekkel megúszta a robbanást”- olvasta fel az egyik híroldal aznapi cikkének első bekezdését.
Kezével az asztalra csapott.
Terve csak félig vált be. Feldühödött és a kislány sírása egyre jobban irritálta. Közelebb lépett a rögtönzött rácsos „ágyhoz”. És kezében a ragasztószalaggal egy határozott mozdulattal leragasztotta Christine száját.
***
-Ez egy csoda! Egy hihetetlen csoda- szólalt meg ámuldozva az orvos miközben Booth-t vizsgálta.
A férfi a „csoda” szónál a nőre pillantott és hálás mosoly jelent meg arcán. Tudta, mit tett érte Brennan. Egy kicsit meg is ijesztette. Teljesen kifordult önmagából. Egyáltalán nem volt racionális. De Booth-t ez nem zavarta. Csak szeretni akarta a szó minden értelmében és vigyázni rá. Óvni őt mindentől.
Ahogy látta a nő tekintetét. A belőle áradó szomorúság és félelem ismét eszébe jutatta a történteket.
Minden azzal az átkozott telefonhívással kezdődött. Pedig milyen boldog volt. Bones végre megnyílt felé. Teljesen átadta magát neki. És aztán még ő utasította vissza. Gyűlölte magát, amiért ezt mondta a nőnek. Bár ne kellett volna…
Aztán ez az egész dolog. A bomba. A házuk teljesen porrá égett. Az otthonuk megsemmisült. Az életük már sosem lesz a régi. Legalábbis akkor még ezt gondolta.
De ami a legjobban megrémisztette. Christine. Pelant elvitte. Az a mocsok hozzáért a lányához és most ki tudja mit művel vele.
Keze ökölbe szorult. Pulzusa felszökött a gondolatra.
A lánya. Az ő kislánya. Nincs vele. Elvitték. És ki tudja látja-e még viszont a gyönyörű kék szemeit. Hallja-e még önfeledt nevetését. Ölelheti-e még valaha…
Az orvos sürgött-forgott körülötte. Mindent megvizsgált aztán figyelmes lett Booth változó vérnyomására.
-Jól érzi magát, Uram?
Erre a mondatra a szobában eddig csöndesen üldögélő Brennan is riadtan kapta fel fejét. Szemei kétségbeesetten Booth tekintete után kutattak, megnyugvást remélve.
-Persze. Miért?
-A vérnyomása és a pulzusa megemelkedett.
-Csak egy kicsit ideges vagyok.
-Azt hiszem, minden rendben- kezdte összepakolni az orvosi műszereket.
-Doktor úr! Én haza akarok menni- jelentette ki magabiztosan.
Brennan-ben csak most tudatosult. Hogy már nincs hová. Nincs hova menniük. Nincs hol lakniuk.
-Jelen esetben nem tehetek eleget kérésének, Mr. Booth.
-Akkor, saját felelőségre távozom-próbált kikászálódni az ágyból.
-Rendben, de csak holnaptól engedem el- tartotta vissza a férfit.
-Booth- szólalt meg most már Brennan is- Kérlek…
A férfi néhány másodpercig csak csendesen nézte társát, majd az orvos felé fordult.
-De csak erre az egy éjszakára- jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangnemben.
Az orvos bólintott, majd elhagyta a kórtermet.
***
-Angela, kielemezted a felvételeket?- kérdezte az irodába éppen akkor belépő nő.
-Épp ezen dolgozom, Cam, de a tűz szinte mindet tönkre vágta- válaszolt és épp egy újabb fájlt próbált megnyitni.
-Booth-ék?
-Brennan nemrég hívott. Booth jól van, de Christine-ről még mindig semmi hír- felelte szomorúan.
-És Dr Brennan?
-Fogalmam sincs, Cam- sóhajtott- Annyira megváltozott az utóbbi néhány napban. Szegényt egyre több csapás éri. Remélem nem fog újra begubózni. Minden azzal kezdődött, hogy Booth lemondta az esküvőt.
-Mi?! Booth lemondta?- akadtak el szavai, teljesen ledöbbent a hír hallatán.
-Igen.
-De hát miért?
-Az volt a kifogása, hogy még nem állnak készen- felelte és egy másik felvétellel próbálkozott.
-Ez hülyeség. Seeley nem ilyen. Ő nem mondaná ezt.
-Én is ezt mondtam. Ennek semmi értelme! Minden tönkre ment!- fakadt ki a nő- Mi lesz velük? Mi lesz Christine-nel, ha nem találjuk meg időben? Még olyan kicsi. Nem tehet semmiről, Cam!
-Minden rendben lesz, Angela. Megtaláljuk!- jelentette ki magabiztosan- Segítenünk kell Brennan-éknek. Most helyettük is erősnek kell lennünk. Csak próbálkozz, hátha sikerül. Nem adhatjuk fel!
-Megtaláltam!- kiáltott Hodgins az ajtón túlról- Én vagyok a labor királya!- vigyorgott.
-Komolyan, Édesem? Te még ilyen helyzetben is képes vagy ezen lovagolni?
-Most mi van?! Megmentem a helyzetet- mutatta fel a kezében lévő csipeszt.
-Mit találtál?- mosolyodott el most már Cam is.
-Jöjjenek velem, hölgyeim!
***
A vihar valósággal tombolt odakint. A távolban villámok cikáztak. Az ég percenként dördült meg. A hatalmas és pusztító szél fákat csavart ki a helyükről.
Az esőcseppek hangosan koppantak az ablaküvegen. A szobában egymás karjaiban lévő két személy a pusztító viharból szinte semmit sem érzékelt.
Lelkükben óriási, szívszaggató vihar dúlt. Hatalmasabb mit bármely más, amit a természet valaha is képes lett volna kreálni.
Booth és Brennan minden gondolata lányuk, Christine körül kavargott.
A férfi érezte Tempe fagyos, remegő érintését mellkasán. Csak most kezdte érezni valójában mennyire hiányzott neki a nő.
Dühös volt magára. Saját magára, amiért egyedül hagyta a két számára legfontosabb nőt a világon. Egyedül magát okolta Christine elrablásáért és Brennan sérüléseiért.
-Úgy sajnálom, Bones!- szólalt meg halkan és lassan végigsimított Brennan derekán.
-Mégis mit?
-Nem vigyáztam rátok eléggé. Ez az egész az én hibám. Mindez talán meg sem történik, ha ott vagyok veletek.
-Ez nem a te hibád, Booth. Pelant a felelős mindenért- suttogta halkan.
-Nem, Bones. Az én hibám. Kérlek, bocsáss meg!
-Ezt nem értem. Mit kellene megbocsátanom?
-Azokat a dolgokat, amikkel az elmúlt napokban fájdalmat okoztam. Sosem akartam. Szeretlek titeket mindennél jobban. Szeretlek! Kérlek, bocsáss meg nekem, Temperance!
Tempe felemelte a fejét és ragyogó kék tekintetét Booth szemébe fúrta.
A szobában sötét volt. Booth mégis érezte, hogy Brennan őt nézi.
„A szemembe néz, és egy pillanatig, állom aggódó, égető tekintetét. Aztán a figyelmem a szép formájú szájára terelődik.”
Bren egyre közelebb hajolt és óvatosan megcsókolta.
Már napok óta nem voltak ennyire közel egymáshoz. A nő beleremegett a csókba. Ajkait égették a férfi ajkai. Olyan volt mintha ez lenne az első csókjuk.
A különös ringás, lassan vitte őket a csók elemében, egészen úgy, mint a tenger, melynek ringatása egyszerre bölcsődal és veszély, egyszerre végzet és kaland. S mint aki leszédült a valóság partjairól, s csodálkozva észleli, hogy az új elemben, a végzet ismeretlen elemében is tud élni és mozogni, s talán nem is olyan rossz ilyen lassú ringással eltávolodni a parttól, elveszteni minden kapcsolatot a valósággal, s lassan haladni, akarat és szándék nélkül a megsemmisülés felé.
Brennan nem szólt semmit miután ajkaik elváltak egymástól csak elmerült a barna szemek varázsában és még szorosabban az ügynökhöz bújt. Szerette volna kimondani, amit érez, de félt. Újra félt kimondani azt a szót, pedig már sokszor mondta a férfinek.
„Szeretlek…”
Most még se merte. A seb mely szívén éktelenkedett még túl friss volt. Túl nagy. Túlságosan fájdalmas…
Seeley szorosan ölelte a nőt. Tudta, hogy még mindig fél, hogy valahol legbelül haragszik rá, még mindig. De ebben a pillanatban, ez most egyáltalán nem számított egyikőjüknek sem.
Nem is hibáztatta őt. Minden oka meg volt rá, hogy ne bízzon teljesen meg az ügynökben. Hogy ismét féljen kimondani azt, amit érez.
Mindkettőjükre kétségek közt vergődve talált rá az édes álom.
Valahányszor elfog a bánat a világ állása miatt, a Heathrow repülőtér utasvárójára gondolok. Kezd elterjedni az az általános vélekedés, hogy a gyűlölet és a kapzsiság világában élünk. De én nem így látom. Nekem úgy tűnik, a szeretet mindenütt jelen van. Előfordul, hogy nem különösebben méltóságteljes vagy említésre méltó, de mindig ott van: apák és fiúk, anyák és lányok, férjek és feleségek, barátnők és barátok, régi cimborák. Mikor a gépek becsapódtak az ikertornyokba, tudtommal a halál előtt álló emberek telefonhívásainak egyike sem a gyűlöletről vagy bosszúról szólt. Mind a szeretet üzenetei voltak. Az az illetlen érzésem van, hogy ha jól körülnézünk, akkor igazából szerelem vesz körül minket.
***
A sötétben egy férfi rohant végig az utcán. Menekült. Az eső elől. Arcát elfedte a hatalmas kapucni. Fekete ruházata könnyedén omlott alakjára és a hatalmas ballonkabát elrejtette a fegyverét. Bal kezében valami kosárszerű dolgot cipelt. Ha valaki jobban szemügyre vette volna, feltűnt volna neki az alak gyanús viselkedése. De egyedül volt. Az utcán egy árva lélek sem tartózkodott. Szerencséjére.
Fekete bakancsával megállíthatatlanul gázolt át a nemrég keletkezett pocsolyákon. Lépteit egyre sietősebbre vette, és amikor a kívánt címhez ért a kosarat a földre tette.
Ismét kapóra jött neki, hogy senki sincs körülötte, mert a kosár felől hangok szűrődtek ki. Nyöszörgés. Egy kislány feje bukkant elő az ázott takaró alól.
Pelant zsebeiben kutatott az ütött-kopott régi kulcs után. Nem volt nehéz dolga. Ujjai azonnal ráakadtak a hatalmas kapukulcsra és egy könnyed mozdulattal kirántotta. A kulcsot a zárba dugta és bal kezével ismét felemelve a kosarat belépett a romos épületbe.
Amikor magára a bosszúra kerül a sor, az ember legszívesebben ordítana, üvöltene, hogy látjátok, velem is ezt csináltátok, ezt tettétek...
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
