|
Felicitas: Összekuszálva/2.
Eljön az idő, amikor minden kijárat lezárul, mintha viasszal tapasztanák be. Ülsz a szobádban, a testedben érzed a szúró fájdalmat, ami összeszorítja a torkodat és veszélyes kis könnyzacskókká préselődik a szemed mögött. Egy szó, egyetlen mozdulat és mindaz, ami felgyülemlett benned - elmérgesedett harag, elüszkösödött féltékenység, teljesíthetetlen vágyak - kirobban belőled dühös, tehetetlen könnyekben, zavart zokogásban és hüppögésben, és mindez nem is szól senkinek. Nincs kar, hogy átöleljen, nincs hang, hogy azt mondja: Jó, jó. Aludj és felejtsd el. - Nem, nem. Ebben a szörnyű, új függetlenségben a veszedelmes, intő fájdalmat érzed, a kevés alvás és a túlfeszített idegek játékát és azt a sejtést, hogy ezúttal a kártyákat ellened rakták, és a halom egyre nő. Kijárat kell és mindet plomba zárja. Éjjel-nappal a magad csinálta sötét, szűk börtönben élsz.
Vakító fehérség. Szemeit csak résnyire nyitotta ki, de a beszűrődő fény még így is zavarta. Nagyokat pislogott és szeme könnyes lett. Még hozzá kellett szoknia a világossághoz.
„Hol vagyok? Hogy kerültem ide?”
A koszos padlón feküdt. Körülötte csótányok cikáztak ide-oda. Fejét oldalra fordította és körbenézett.
Jobbra tőle egy asztal, ami mérete miatt inkább a dohányzás célját szolgálhatta. Az asztallal szemben egy kisebb kanapé.
Fejét a másik irányba fordította.
Tőle balra egy elromlott tv-t látott a sarokban. Nem üzemi hiba volt. Valaki a földhöz vágta.
A falak mocskosak voltak. Úsztak a szennyben. Az ember egyszerűen csak ránéz és hányinger fogja el.
Elviselhetetlen szag töltött el mindent. Orrfacsaró. Érezte már ezt a szagot. Ismerős volt, de azt nem tudta hol, hogyan s mikor. Agya nem árulta el neki.
Égető fájdalmat érzett. Az erek a gyötrelemtől kidudorodtak halántékán. Feje lüktetett a fájdalomtól. Arca jobb oldalán egy hatalmas dudor éktelenkedett, mely egészen a fülétől homlokáig húzódott. Hatalmas ütést kaphatott néhány órája.
Mindig kék írisze körül az üvegtest pirosas árnyalatokban pompázott. Szeme körül vörös karika, arca fehér, mint a fal.
Vádlijában és vállában égető zsibongás fészkelt.
Öltözete megviselt volt. Haja csatakokban tapadt az arcára.
Várt még egy kicsit, hogy erőt gyűjtsön. Próbált úrrá lenni kimerültségén, tudta, hogyha nem tesz valamit magáért, a jövőéért, akkor ennek az egésznek nem lesz jó vége.
Végtagjaira összpontosított. Karjára és lábára.
Először a kezével próbálkozott. Néhány centire sikerült megemelnie, de amikor tovább erőlködött vállába fájdalom nyílalt.
Ismét próbálkozott. Ugyanaz a végeredmény.
Újra. Nincs változás.
Aztán áttért a lábára. Megemelte, de a görcs úrrá lett rajta.
Könnyei kicsordultak. Kétségbeesett.
Rájöttem néhány dologra. Ha az életünk pontosan úgy alakul, ahogy szerettük volna - és állítólag ez a sikeres élet ismérve - nos, ebben az esetben néhányan azt gondolhatják, hogy kudarcot vallottam. Egyvalami számít. Hogy a csalódások miatt ne a keserűség uralja az életünket. Ha elönt minket a sötét kétségbeesés, fogadjuk el, hogy nem fürödhet minden napunk fényben. Jusson eszünkbe: csak az éjszaka fekete egén világítanak a csillagok, és azok a csillagok egyszer majd hazavezetnek minket. Ne féljünk attól, hogy hibákat követünk el, ne féljünk a botladozástól vagy a zuhanástól. Sokszor éppen az tartogatja számunkra a legnagyobb örömöt, amitől a legjobban félünk. Ki tudja, kit hová sodor az élet. Az út hosszú, de végül is... maga az utazás a cél.
Mi lesz most? Mi lesz vele?
Nagy levegőt vett és kifújta. Próbált összpontosítani és nem figyelni a fájdalomra. Kizárta a külvilágot és a gyötrelmekkel nem is törődve nehezen, de sikerült ülőhelyzetbe ügyeskednie magát.
Még jobban szemügyre vette a kis szobát.
Undorító. Mocskos. Az itt lakók egyáltalán nem figyelhettek a higiéniára.
A levegőt a bűzön kívül cigaretta füst is fűszerezte.
Émelygés fogta el.
Nem tudta, hogy a szag van rá ilyen hatással vagy sajgó feje.
Órákig ült egyhelyben. Hátát a hideg falnak vetette és pihent, gondolkodott.
Vajon mi lehet most azzal a nővel az autó mellett? Miért nem emlékszik semmire? Még a nevére se… Talán a fejsérülés.
A fejéhez kapott és óvatosan kitapogatta a dudort.
„Tompa trauma…”
Legalább agyrázkódás, de egy ilyen ütéstől simán amnéziás is lehet. Vagy talán a szer hatása, ami ebben a percben is testében kering, vérével együtt. Vagy a kettő együtt.
Furcsa módon eddig eszébe sem jutott a menekülés. Pedig a túlélés ösztöne ott bujkált minden eddigi tettében.
Összeszedte minden erejét és talpra állt. Kezével a falnak támaszkodva botorkált el a szürke vasajtóig. Lábait nehezen vonszolta maga után. Remegő kézzel nyúlt a kilincs után.
Hangokat hallott. Valaki beszélt az ajtó másik oldalán. Minden bizonnyal telefonált, mert válaszokat nem kapott.
„Valaki van itt…”
Megrémült, de nem tudta mit tehetne.
Hallotta a kulcsok összezördülését a kerek, ezüstszínű fémkarikán, ahogy az ismeretlen kiválasztja a megfelelőt és a zárba dugja.
Kattanás és az ajtó kinyílt.
Vannak pillanatok az életben, amikor biztos vagy benne, hogy mindjárt véged. A szíved vadul ver, a vérnyomásod megnő, de tudod, hogy a véred nemsokára kiontatik, és soha többé nem kering már benned. Az agyad ide-oda ugrál a vágy közt, hogy tégy egy utolsó, elkeseredett kísérletet, és a feladás, a beletörődés közt.
***
-Mi?!- bár hallotta a kijelentést szíve hevesen tiltakozott ez ellen a variáció ellen- Az nem lehet, Angela…- pattant fel a székéből.
-Booth! Brennan-t elrabolták! Fogd fel és segíts!- kiabált a telefonba.
Keze remegett, mint a nyárfalevél.
-De mégis, mi a franc történt? Hogy történhetett ilyesmi?
-Nem tudom… nem tudom- szemei zavarodottan tekintgettek körbe-körbe az üvegajtón keresztül.
A férfi szíve hevesen kalapált. Nem akarta elhinni, nem akarta elfogadni, hogy ilyen megtörténhet.
Összeszedte gondolatait.
-Figyelj, Angela, ne mozdulj onnan, ahol vagy! Megyek érted!- felírta egy apró, fehér cetlire az előbb elhangzott címet.
-Oké- suttogta még a telefonba, majd a vonal megszakadt és már csak a hosszú sípolást hallotta.
Remegő kézzel akasztotta vissza a kagylót és körbenézett. Jobbnak látta, ha bent marad. Bár az üvegajtó nem jelent nagyobb védelmet számára, ha meg akarják támadni, sőt még rosszabbak a menekülési esélyei. Ő mégse ment ki. Biztonságosabbnak érezte.
Lekuporodott a sarokban. Karjait összefűzte térdei előtt. Egész testében remegett.
Az utcán sötét volt és hideg. Csak egy utcai lámpa volt a közelében. A következő úgy száz-kétszáz méterrel arrébb lehetett. Kísérteties hangok érkeztek a sötétből, ő pedig minden reccsenésre, roppanásra és halk suhogásra összerezzent.
Csak annyit látott, amennyit a fény megengedett számára, onnantól pedig hatalmas feketeség.
Elméje újra lejátszotta a történteket és próbált rájönni, ki is Brennan elrablója és Russ gyilkosa.
Ahogy az emlékképek peregtek a szeme előtt, egészen valóságosnak hatott. Úgy érezte, mintha újra ott lenne, mintha újra átélne mindent.
Meredten bámult maga elé, ki az éjszakába, a sötétbe, miközben némán csorogtak könnyei.
Egy kép villant be.
-Gyere már, Szívem! Nem maradhatsz itt örökre a csontjaiddal. Enned is kell- lépett be a csontszobába Angela.
-Azt mondta, nem találok elég bizonyítékot. Kinevetett, Ange- nézett fel egy pillanatra, majd visszafordult, hogy tovább szemlélődhessen.
-Ki?
-Steven Gibson.
-A gyanúsított?
-Igen. Tudom, hogy ő volt. Hogy ő tette, de nincs elég bizonyítékom- sóhajtott, levette a nagyítószemüveget, majd az asztalra helyezte és kétségbeesetten Angela-ra pillantott.
-Mi történt veled? Te nem szoktál csak így kimondani valamit, ha nem tudod tényekkel igazolni- csodálkozott a nő és mosolyogva beljebb lépett- Ez Booth reszortja.
-Nem tudom- gondolkodott el- Ez nem racionális. Teljesen igazad van, Angela. Minden bizonnyal az van rám ilyen hatással, hogy az áldozat, ahogyan én is, gondozott volt.
-Aha… vagy Booth- mosolygott.
-Mi, hogy Booth? Az irracionális lenne, Angela.
-Na mindegy- legyintett a kezével- Gyere! Menjünk el enni! Mondjuk az Alapítóatyánk-ba?
-Az tény, hogy elég éhes vagyok és- pillantott az órájára- már 6 órája nem is ettem.
-Na látod! Milyen jó, hogy van egy ilyen barátnőd- mutatott magára- aki még az evésre is emlékeztet.
-Nem vagyok kisgyerek, Angela- védekezett- Nem kell bébiszitter. Csak túl elfoglalt vagyok.
-Tudom, Édesem- karolt bele a nőbe- Gyere már! Éhen halok!- kezdte kifelé vonszolni.
-De a csontok!
-Megvárnak, Szívem!
-Jól van- nyúlt a kapcsolóhoz és a világítás kihunyt.
Újabb kép.
-Booth!- ütközött neki a férfinek, Brennan- Szia!
-Szia, Bones!- örült meg a nőnek- Hova sietsz ennyire?
-Khmm… szia Booth! Ja, hogy te is itt vagy Angela?! Jól nézel ki! Köszönöm Booth!- ironizált a nő.
-Ja, hogy ez most te voltál?- mutatott Booth felé- És utána meg te?- fordult Angela-hoz- Ez vicces- nevetett.
-Tudod, Bones! A normális emberek pont ilyen dolgokon nevetnek.
-Én nem vagyok normális. Én kivételes vagyok- felelt Bones-osan.
-Igen, az vagy- mosolygott a férfi, Temperance pedig furcsán nézett rá.
-Szóljatok, ha zavarok- tette keresztbe karjait maga előtt Angela.
Booth megköszörülte a torkát, majd Angela-ra nézett.
-Szóval hova mentek?
-Ebédelni- válaszolt Brennan nemes egyszerűséggel.
-Ha van kedved, gyere velünk te is- karolt bele a férfiba Angela- Úgyis ritkán van szerencsém egy ilyen tuti pasival kajálni- nézett kacéran a férfire.
Booth alig láthatóan elpirult, Brennan pedig felnevetett.
-Most meg mi van?!- nézett rá szemrehányóan.
-Zavarba jöttél- mosolygott.
-Na jó. Tudjátok mit? Menjetek csak és érezzétek jól magatokat, amíg én gyilkosokat fogok el- lépett távolabb Angela-tól, hangjában erőltetett düh bujkált- Tudjátok, néhány embernek fontos a munkája.
-Hé!- háborodott fel Brennan- Az én munkám is fontos. Különben is, Sweets erre azt mondaná, hogy te akarsz a hierarchia legfelső fokán állni, ami arra enged következtetni, hogy tipikus alfahím vagy- állapította meg Brennan.
-Mi?! Te amúgy is utálod a pszichológiát- bosszankodott- Most mért kell Sweets hülye pszicho-dumáival jönni? Nem vagyok alfahím!- fonta keresztbe karjait maga előtt sértődötten.
-De még mennyire, hogy az vagy- kacérkodott tovább Angela.
A két nő jót nevetett a férfin.
-Nevessetek csak!- még egy ideig állta a sarat, majd jobbnak látta, ha távozik- Én most inkább megyek! Sziasztok!- intett és már az utca túloldaláról, a lányok még visszaintegettek, majd elindultak az autó irányába.
Hangos reccsenés. A nő félénken összerezzent. Körbenézett, de nem látott senkit sem.
„Hol van már Booth?”- tette fel magában az égető kérdést.
Az emlékek ismét megrohamozták.
A motor hangosan búgott. Brennan vezetett, ő pedig mellette ült. Némán utaztak egymás mellett már vagy 5 perce. Gondolataikba mélyedtek.
Csak arra eszmélt fel, hogy a motor az autóval együtt megáll.
A lámpa pirosan világított az úttest fölött a kereszteződésben.
-Figyelj Édesem! Te tényleg nem látod?- adott hangot kavargó gondolatai egyikének.
-Hogy piros a lámpa? Dehogynem. Ezért álltam meg- magyarázta.
-Nem, nem azt. Ami itt folyik. Azt, ami köztetek folyik.
-Nem tudom, miről beszélsz, Angela- kezét a sebváltóra helyezte, majd lenyomta a gázpedált.
Az autó tovább indult.
-Booth-ról.
-Mi van Booth-val?
-Szeret téged.
-Mi?! Nem az lehetetlen- hitetlenkedett.
-Dehogyisnem, Szívem. Szeret téged- állította tovább.
-Mégis miből gondolod?- nézett a mellette ülő nőre.
Újabb piros lámpa.
-Abból, ahogy rád néz.
-Ezt nem értem. Booth mindig ugyanúgy néz rám.
A jelzőlámpa ismét zöldre váltott és a kocsi kerekei megindultak.
-Mert mindig is szeretett.
Temperance furcsán nézett Angela-ra.
-Az tény, hogy a kóma óta, többet vagyunk együtt és többször is ölel meg, de ez még nem jelenti azt, hogy szerelmes belém- bizonygatta egyben magának is.
-Ha te mondod, Édesem.
Veszélyes a boldogság, mert az ember túl hamar érzi magát biztonságban.
Telefoncsörgés zavarta meg a kis „vitát”.
-Brennan!- szólt bele a telefonba határozottan.
-Szia Kicsim! Hogy vagy- hallatszódott Max hangja.
-Jól vagyok, Apa. És te?
-Hasonlóképpen- feszültséget érzett a hangjában.
-Valami baj van?- kérdezte aggódva.
-Nem, semmi. Ne aggódj emiatt, Tempe. Egyáltalán nem fontos.
-Rendben- adta meg magát- Figyelj, Apa! Nincs kedved ma átjönni vacsorára?
-Kedvem az lenne. Egy probléma van, hogy el kell utaznom- a mondatot nagy sóhaj követte.
-Elmész?
-El. De ne aggódj, Tempe. Nem örökre- hangjában egy erőltetett mosoly bujkált.
-De mégis miért?
-Kell egy kis kikapcsolódás. Majd hívlak. Rendben?
-Oké.
-Szia, Kicsim! Vigyázz magadra!
-Te is, Apa.
A telefont elemelte a fülétől.
-Apád elmegy?
-Igen.
-De hová?- kezdett kíváncsi lenni.
-Arról fogalmam sincs.
Egy részben elhagyatott városrészhez értek. Az autóban csend uralkodott. Néhány perc telt el így, majd egy hatalmas lökést érzett. Reccsenés és a szélvédő üvege darabokban. Szemét lehunyta, hogy az apró, éles darabkák ne tegyenek kárt látásában. Érezte, ahogy az egyik felhasítja arcbőrét és a vörös, meleg folyadék ellepi arcát.
„Mi a franc történik?”
Kinyitotta a szemét és egy fekete ruhás alakot látott közeledni feléjük.
Félve pillantott maga mellé, Brennan-re.
Eszméletlen. Feje a kormánykeréknek csapódott, és sebéből csendesen folydogált a vér.
Remegő kézzel kutatta ki az eret a nyakán és lassan lenyomta. Másodpercenkénti pulzust észlelt.
„Nem halott!”- sóhajtott fel.
Tekintetét ismét a másik autó irányába fordította.
A kísérteties alak már csak néhány méterre volt tőlük.
A félelem elöntötte a testét.
Az alak feltépte az ajtót és fegyvert fogott rá.
-Kiszállás!- harsogta mély, félelmetes hangon.
Angela engedelmeskedett és feltartott kezekkel kiszállt az autóból. Ekkor pillantotta meg a tőle néhány méterre fekvő, eszméletlen férfit.
„Russ.”
Az idegen pasas most a vezetőüléshez ment és kirángatta a kocsiból az eszméletlen Brennan-t is.
Angela felpillantott és látta, ahogy a férfi idegesen kotorászik a zsebében, majd szemében ördögi fény csillan, ahogy keze ráakad a keresett tárgyra.
Az injekciós tűt óvatosan a nő nyakán lévő vénába szúrta, majd eldobta és kinyitotta a hátsó ajtót. Brennan-t betuszkolta hátra és visszatért hozzájuk. Gondoskodott róla, hogy még véletlenül se tudjon ellenállni.
-Kelj fel!- hangzott az újabb utasítás.
-Mit akar tőlünk?
-Ahhoz semmi közöd!- hajolt le és megmarkolta a nő haját, hogy talpra rántsa.
Angela fájdalmasan felsikoltott.
-Itt maradsz- suttogta a fülébe halántékához érintve a pisztoly csövét a nő pedig megadóan bólintott.
A férfi most Russ-hoz lépett és elvonszolta a kocsi irányába.
„Mit keres itt Russ? Mibe keveredtünk?”
Kinyitotta a csomagtartót és nagyot lendített az eszméletlen férfin, aki pont a csomagtérben landolt. Lecsapta a tetőt és intett Angela-nak, hogy jöjjön közelebb.
-Mozgás! Te vezetsz!
Egyesek szerint a fénykép rosszul szolgálja az emlékeket, merev formába öltözteti őket, mint amit a Jégkirálynő pálcája fagyasztott jéggé. A tudat nem lát a kimerevített arckifejezések és fagyott pózok mögé, a többi meg elhalványul. De mi van, ha ezzel a "többivel" együtt minden el volt zárva, és egyetlen kép láttán fordul meg a kulcs a zárban?
Hangos fékcsikorgásra lett figyelmes, ami visszarántotta őt emlékei birodalmából. Ijedten rezzent össze és tekintetét a hang irányába fordította.
-Jack!- tápászkodott fel és két tenyerét az üveghez nyomva kinyitotta a fülke ajtaját.
-Ange!- ölelte át erősen a nőt.
-Mit keresel itt?
-Minden áron jönni akart- felelt Booth- Gyere Angela! Mesélj el mindent!
-Brennan eltűnt-szipogta és Hodgins vállán keresett menedéket.
-Tudom- lehelte nehezen a szavakat Seeley- Már keressük, de ennyi információval nem megyünk semmire. El kell mesélned mindent.
Mindhárman elindultak az autóhoz. Booth elől ült,ő vezetett, Hodgins és Angela pedig hátul.
A nő elmesélt mindent. Seeley pedig értesítette az FBI-t a fejleményekről.
-Megtalálták a kocsidat- nézett hátra- Egy hulla volt a csomagtartóban.
Angela felpillantott.
-Igen, tudom. Russ az- felelt a nő.
-Mi?!- lepődött meg.
„Talán az egésznek köze van Max-hez.”- ötlött fel benne a gondolat- „De mégis mi? Mi az amiért megölik a fiát és elrabolják a lányát? Vagy csak véletlen egybeesés az egész? Nem az lehetetlen. Ilyen nincs.”
A férfi egyre idegesebb volt. Félt, hogy mi lesz, ha nem akad időben a nő nyomára. Nem akarta elveszíteni. Azt nem bírta volna elviselni.
A kóma óta valami megváltozott benne, vagy inkább életre kelt.
Ez az oka, amiért az álmok olyan veszélyesek: úgy terjednek, mint a tűz, és néha tökéletesen elpusztítanak bennünket.
Az érzés eddig is ott volt, csak nem vette észre. De most már tudta és érezte: Szerette őt. Szerette teljes szívéből, de még nem merte megmondani neki.
Vonalat kell húznod önmagad és a világ közt. Mások csak zűrbe kevernek. Minden a vonalakról szól. Vonalakat húzgálunk mindenütt, és imádkozunk, hogy senki ne lépje át őket. De van egy pár vonal, amelyeket túlságosan is veszélyes átlépni. Egy dolgot tudok: ha vállalod a kockázatot, a kilátás a túloldalról káprázatos.
***
A sárga autó végigszáguldott az utcán és megállt a kereszteződésben. A lámpa vörösen izzott.
Max a taxiban ült. A reptérre tartott. El kellett mennie, hogy megvédje családját. Ismét el kellett hagynia őket. Ezt akarta a legkevésbé, de muszáj volt meglépnie. Nem sodorhatta veszélybe őket.
-A Washington Dulles Airport, igaz?- nézett hátra a visszapillantó tükrön keresztül a sofőr.
-Igen, köszönöm.
Zöld.
A motor hangosan felbőgött és az autó kerekei továbbgördültek a nedves aszfalton.
A férfi kinézett az ablakon. A város fényei gyönyörűek voltak így, éjszaka. Hiányozni fognak neki.
Az idilli csendet és látványt telefonjának hangos csörgése zavarta meg. Kikotorta a zenélő tárgyat, megnyomta a gombot és füléhez emelte.
-Hallo?
-Max Keenan?- hallotta meg az eltorzult hangot- A lányát elraboltam és a fiának is búcsút inthet, ha megtalálja a holttestét.
A férfi lábai földbe gyökereztek. Már túl késő. Már nem tudta megmenteni őket.
Szeméből egy apró könnycsepp indult útnak.
-Álljon meg!- kiáltott a sofőrnek.
Egy pillanatnyi öröm vagy bánat is megtanít arra, hogy az idő képlékeny. Vannak érzelmek, melyek felgyorsítják, mások lelassítják; néha úgy tűnik, hogy elveszett - mígnem egyszer csak tényleg elvész, és soha nem tér vissza.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Egyetértek!! Nagyon izgulok!!Királyul írsz!! Remélem happy-end lesz belőle!!
KK!!!