|
Felicitas: Az őrjítő titok/9.
Úgy gondolom, minden okkal történik. Az emberek változnak, ezért képes vagy megtanulni elengedni, a dolgok rossz irányba haladhatnak, ezért értékelni tudod, amikor jó felé mennek, elhiszed a hazugságokat, de egy idő után megtanulsz, csak magadban bízni. És néha a jó dolgok szétesnek, hogy jobb dolgok születhessenek.
-Hol van a lányom?!- kiabált hangosan a sötétségbe a nő.
De választ már nem kapott, szemeivel a fülsüketítő kacagás forrását kutatta.
Szíve egyre hevesebben dobogott, akár a kalitkában rekedt kismadaraké. Nem látott semmit. Fejében egyfolytában a férfi nevetése visszhangzott.
-Hol van Christine?!- ismételte meg hangosabban a kérdést valamivel később.
Próbált koncentrálni, de a hullámokban rátörő, visszhangzó kacagástól nem tudott. Szemei előtt egy pillanat alatt lepergett Booth-val és Christine-vel való közös és boldog élete.
Megrázta a fejét, eloszlatva a képeket és megpróbált ismét összpontosítani.
-Miért mondanám el Önnek, Dr Brennan?- lépett elő a sötétből a férfi.
Az arcán éktelenkedő undorító vigyor, egyre nagyobb dühöt szított Temperance lelkében.
-Hol van?!- kiáltott hangosan.
A plafon közepéről lógó villanykörte egy szempillantás alatt felkapcsolódott, Tempe pedig megpillanthatta mozgásképtelenségének miértjét. Csak egy kis területet látott, annyit, amennyit a fény engedett számára.
Egy székhez volt szíjazva, kezei és lábai is, külön-külön.
-Engedjen el!- üvöltött fel hangosan, de Pelant csak nevetett a nő tehetetlenségén.
-Én most az Ön helyében nem magam miatt aggódnék!
Brennan döbbent tekintetét egy pillanat alatt a kezeiről-melyekkel fáradhatatlanul próbált szabadulni a szorításból-a férfire emelte.
-Tudja, Dr Brennan?- indult el az egyik szemközti fal felé- Létrehoztam egy weboldalt- lépett a kamera mellé és felemelte- ahol élőben lehet, majd követni a történteket. Már el is e-mail-eztem Booth ügynöknek- nevetett- És ez a kamera fogja, majd Önt felvenni- helyezte el a nő elé néhány méterrel, majd ismét a fal felé indult egy újabb kameráért.
Brennan a férfi minden mozdulatát figyelte, majd egy gondolat futott át az agyán:
„Minek a másik kamera?”
-És mi a célja, a másikkal?- adott hangot háborgó gondolatainak.
Pelant nem felelt csak letette a kamerát a nőtől három méterre, de a lencsét már nem felé fordította.
A nő most már tényleg nem értett semmit.
A férfi a falhoz lépett, majd a kapcsolóhoz nyúlt és végre az egész szoba fényben úszott.
A nőt először még zavarta az erős fény. Szemeit csak hunyorogva, résnyire nyitotta ki, majd amikor a kép kiélesedett, nem hitte el, hogy ilyen vele is megtörténhet.
Christine ott volt tőle néhány méterre.
-Kérem engedje el-remegett meg a hangja először a beszélgetés során, arcán egy fáradt könnycsepp gördült lassan lefelé, ami végül megállapodott a nő állán.
-Ez nem ilyen egyszerű, Dr Brennan- szája széles mosolyra húzódott, majd folytatta az előbb megkezdett mondatot- minél több látogatója van az oldalnak, annál közelebb ér a kislányhoz a penge-mutatott a kiságy fölé kifüggesztett tárgya, ami lassan ereszkedni kezdett.
-Nem, ezt nem teheti!- kiáltott hangosan a nő, tekintetét szorosan az egyre ereszkedő, éles és csillogó tárgyon tartotta.
Kezeit és lábait kétségbeesetten próbálta kiszabadítani, majd amikor látta, hogy ez nem vezet sehová könnyes szemeivel a kislányra pillantott.
-Kérem ne…- suttogta remegő hangon, tehetetlenül.
A szoba csöndjét egy perc alatt felváltotta Pelant fülsüketítő kacaja.
Temperance nem tudta mi történik. Szemei előtt minden elhomályosult. A fájdalom, mely a lelkét mardosta szinte belülről tépte szét. Már csak néhány bevillanó képet látott, majd egy utolsó kétségbeesett kiáltást hallatott és a világ elsötétült.
A rémálmokkal az a baj, hogy nem tudsz felkészülni rájuk. Akkor csapnak le rád, amikor a legsebezhetőbb vagy, akkor döntenek romba, amikor teljesen védtelenül állsz. És sajnos, nem mindig alvás közben jönnek.
-Christine!- ült fel az ágyon kétségbeesetten, szemeiből pedig valósággal patakoztak a könnyek.
A nő hirtelen mozdulatára Booth is felébredt.
-Ssss- húzta közel magához- Itt vagyok. Nincs semmi baj, Temperance- nyugtatta a remegő és zokogó nőt- Csak álom volt. Csak egy rémálom- ölelte szorosan.
***
-Emlékeztek a csomagra, amit Pelant küldött Booth-nak?- kezdett bele mondanivalójába Hodgins.
A két nő csak bólogatott, a férfi pedig folytatta a magyarázást.
-Ezt nézzétek- mutatta a kezében ékeskedő csipeszt.
-És ez nekünk miért jó, Dr Hodgins?- nézett rá értetlenül Cam.
-Ez egy rozsdás fémdarab, Szívem. Ettől még nem leszel a „labor királya”- ujjával idézőjelet formált, majd elindult kifelé.
-Biztos?- kérdezte vigyorogva Hodgins.
A nő megtorpant.
-Jól van! Hallgatunk- tette keresztbe a kezét maga előtt Angela.
-A rozsda a fémek felületén oxidáció által keletkezett réteg. Rozsda alatt általában a vas rozsdásodását értjük, amely nedves levegőn képződik, azáltal, hogy a vas anyaga oxidálódik, majd a nedvesség hatására vas-oxiddá alakul át.
-Igen, Dr Hodgins. Ezt eddig is tudtuk- nézett rá értetlenkedve Cam.
- A rozsdásodást a nedvességen kívül a levegő szén-dioxid tartalma, valamint a savak és a sók is elősegítik.
-Tehát a rozsdásodás mértékéből meg tudod állapítani, Pelant búvóhelyének szén-dioxid tartalmát?
-Pontosan- vigyorgott.
-De ettől még nem sokkal jutottunk előrébb-sóhajtott Angela.
-Igen, csakhogy van itt még valami.
A két nő kíváncsian kapta fel a fejét és ismét Hodgins-ra figyeltek.
-Ez egy igen ritka vasötvözet. Az úgynevezett Bessemer-nyersvas. Ez egy Bessemerről elnevezett, kis foszfor és nagy szilícium tartalmú vasötvözet. Csak néhány építkezésnél használtak ilyet. Azt is, még a 19. században.
-Megtudod mondani, hány ilyen épület van Washingtonban?
-Összesen öt.
-Ez nagyszerű!- kiáltottak egyszerre a lányok.
-Felhívom Booth-t és Brennan-t.
-Héhéhé! Még nem fejeztem be! Tovább szűkítettem a kört- hadonászott kezeivel, nyugalomra intve a lányokat.
-És mégis hogyan?
-A pollenek a barátaink, ezt ne felejtsétek el! Szóval leszűkítettem a kört. Mindent egybe vetve. A levegő szén-dioxid tartalmát, az épület alapanyagát és a polleneket. Ez az egyetlen egy épület van, ahol mindhárom egybevág- mutatott a térképen villódzó piros pontra.
-Te vagy a labor király, Édesem!- kiáltott Angela és egy apró csókot nyomott a férfi arcára.
-Én megmondtam!- mosolygott elégedetten.
***
-Azonnal indulunk!- szólt utoljára a telefonba a férfi és fájdalmai közepette kikelt az ágyból.
-Booth, te meg mit csinálsz?- lépett be a szobába a nő és azonnal Booth segítségére sietett- Add a kezed!- tette vállára a férfi karját- Hova indultál?
-El kell mennünk, Bones- nyögte nehezen a szavakat- Áh- kapott fájó bordáihoz.
-Booth, ilyen állapotban, nem hiszem, hogy ez racionális döntés lenne a részedről.
-Hodgins-ék ráakadtak Pelant búvóhelyére- torpant meg és a nő szemeibe nézett- Az FBI kommandósai már elindultak és én is megyek- jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangnemben- Megtalálom Christine-t és hazahozom, épségben.
-Akkor én is megyek-nézett magabiztosan a férfire.
-Nem, Bones! Nem kockáztathatom, hogy bajod essen.
-De, Booth…
-Nincs semmi „de, Booth”- szakította félbe a nőt- Ezt most bízd rám, kérlek.
-Rendben- felelte és segített a férfinek felöltözni.
***
Az autó kerekei hatalmas csikorgás közepette álltak meg az úttest szélén. Az ajtót nagy robajjal becsapó férfi nem törődött fájdalmával, csak egy dolog éltette. Visszakaphassa az életét. A lányát. Szerelmét.
-Nekem is adj egy mellényt, Flinn!- kiáltott oda kollégájának.
-Te is bejössz, Booth?
-Igen, bemegyek!
Flinn nem is kérdezett többet, csak Booth kezébe nyomta a védőfelszerelést.
-Maradj hátul!
-Flinn, a lányomról van szó!- lépett közelebb és tekintetét a férfiébe fúrta- Te is tudod, hogy ez nem így fog történni.
-Nem vállalok felelősséget érted, Seeley! Ne csinálj hülyeséget!
-Nem szoktam!- hagyta faképnél az ügynököt és a kommandósokat megindítva az épület felé tartott.
A fekete ruhás férfiak egymás után, csendben indultak meg a bejárat felé. Majd a fal mellett meglapulva az egyikőjük egy füstbombát vette elő.
-Figyelem, emberek! Nem tudjuk, hogy van-e bent valaki. Ha a célszemély bent tartózkodik, még fegyver is lehet nála. Mindenki odafigyel és nem csinál baromságot. Háromra indulunk. Rendben?
A férfiak bólintottak, majd Booth ujjain kezdte mutatni a számokat.
„Egy.”
„Kettő.”
„Három.”
Ahogy megadta az utolsó jelet is, a bomba berepült az ablakon, a kommandósok pedig az ajtón keresztül hatoltak be a házba.
-FBI! Adja fel magát!- törték meg a csendet a folyamatos kiáltások, de a figyelmeztetésekre senki sem reagált.
***
A szobában csend volt és sötétség. Csak a gépek fénye világította meg a némileg kihalt szobát.
Az egyik számítógépen egy férfi ügyködött csendesen.
Szája széles mosolyra húzódott, hogy sikerült ismét tőrbe csalnia ellenségeit, majd felötlött benne a kérdés.
„Hagytam hátra valamilyen fontos nyomot?”
Arcáról egy pillanat alatt fagyott le- az egykor még ott ékeskedő- széles és undorító vigyor.
Kameráin keresztül tüzetesen és villámgyorsan átnézte szobákat egyesével, majd elégedetten nyugtázta magában, hogy mindent véghezvitt, amit eltervezett.
***
Booth egyesével járta végig a helységeket. Már csak 3 szoba volt hátra.
„Talán Hodgins-ék tévedtek… és Pelant nincs itt”- gondolta magában.
Azt hitte, azt remélte, végre bosszút állhat és visszakaphatja a lányát. De azért, még nem adta fel a reményt. Valamiért a folyosó végén lévő- eddig még ismeretlen- három szoba közül először a középsőt választotta. Talán az ösztöne, ahogy ő szokta nevezni.
Lassan közeledett az ajtó felé, majd a kilincset lenyomva kinyitotta az ajtót.
A látványtól teljesen ledöbbent. Odabent minden csupa vér volt.
„Itt vágta ki a szívét…”
„...ha már az Önét kitépem”- kelt életre a levélben írt kijelentés- Pelant hangján- a fejében.
Ahogy tekintetét elszakította a padlót borító vértócsákról, megpillantotta a képernyőket.
„Itt volt… Hodgins nem tévedett… Itt volt…”
Gondolatai zavart kavargását Flinn zavarta meg.
-Booth!- kiáltott a folyosóról- Booth?!- kérdezte, amikor megpillantotta a- már jó ideje egyhelyben álló- férfit.
Még csak meg se moccant.
-Itt vagyok Flinn!- felelt, majd megfordult.
-Ez meg mi?- lépett a szobába szörnyülködve.
-Itt halt meg az áldozat. Pelant itt volt, de most már nincs!- keze ökölbe szorult és hatalmas ütést mért az egyik monitorra.
A képernyő hatalmas szikrázás közepette adta meg magát az óriási erőnek.
-Booth!- mutatott a férfi a kamerára.
-Mi van?!- kérdezte indulatosan.
-Figyel minket!
Seeley egyenesen a kamerába nézett és fegyverét felemelve, golyót röpített a lencsébe.
***
Az aggodalom nem képes megóvni bennünket a holnapi szomorúságtól, de meg tud fosztani minket a mai nap élvezetétől.
Brennan egy padon ült a parkban. Booth meghagyta neki, hogy itt várjon rá, amíg az akció tart. Itt nem volt egyedül. Magányos volt, de még se volt egyedül. Órákig ült ott és várta a férfit.
Arcán egy hatalmas mosoly jelent meg, ahogy egy ismerős férfialakot látott közeledni a sétányon. Azonnal felpattant és odarohant.
-Booth!- ölelte meg a férfit mosolyogva, azt remélte végre minden rendbe jön- Christine?
-Bones!- erősen magához szorította a nőt és próbált erőt gyűjteni, ahhoz hogy elmondja nem sokra jutottak.
-Hol van Christine?- kérdezte ismét és engedett az ölelésen, de amikor látta a férfi aggódó tekintetét, a mosoly lefagyott arcáról.
-Nem volt ott- suttogta halkan.
-Mi történt?- szemében már gyülekeztek a könnyek.
-Semmi. Nem volt ott senki. Pelant már elment, mire odaértünk.
-Értem…
-Megvan a gyilkosság helyszíne és még talán találhatunk valamit, ami Pelant nyomára vezet majd. Ne aggódj, Bones! Minden rendben lesz- ölelte meg ismét a nőt.
- És most mit csinálunk?
-Azt még nem tudom, Bones. Mindenesetre keressünk egy szállodát, gyere- fogta meg a nő kezét és együtt indultak el a park kijárata felé.
Bones nem tudta mit tegyen. Nem értette miért történik ez velük. Egész nap izgult, aggódott és remélte, hogy lelke végre megnyugvásra találhat, de sajnos ez nem így alakult.
Talán ez az egész azért történt, hogy végre rájöjjön: Booth és Ő nem illenek össze?
Hiszen, ha nincs Booth, akkor nincs szerelem se. Ha nincs szerelem, nincs Christine. Pelant sosem viszi el. Booth sosem mondja le az esküvőt, hisz a eljegyzés még csak meg se történt volna. Ez pedig azt jelenti nincs fájdalom se.
De akkor sosem lett volna boldog, még ha csak egy rövid időre is, de sose tapasztalta volna meg ezeket az érzéseket, hogy milyen egy normális nő, egy normális anya élete.
Racionálisan végiggondolva, tehát mindennek az oka, minden ott kezdődött, hogy megismerte Booth-t.
Olyan éles fájdalom hasít a szívedbe, hogy le kell ülnöd. Mi ez? Hiszen a szeretet fáj! Hát bolondok az emberek? Miért mondják, hogy a szeretet jó? Hiszen ez csupa fájdalom, aggodalom, szorongás! Aki nem tudja, mi a szeretet, annak semmi gondja, vidáman él és fütyül a világra... Hiszen a szeretet fájdalmas és nyomorúságos betegség! És rabság, szomorúság, alázat, megsemmisülés...
A nő hirtelen megtorpant és elszántan Booth-ra nézett.
-Mi a baj, Bones?
-Talán jobb lenne, ha nem lennénk együtt-adott hangot háborgó gondolatainak.
-Mi?!- reagált döbbenten férfi- Mi a fenéről beszélsz, Bones?!
-Booth, úgy érzem, az életünk már soha nem lesz a régi- suttogta a nő és lehajtotta a fejét.
Nem akart a szemébe nézni. Félt. Félt, hogy talán, megenyhül, és érzelmei ismét eluralkodnak, majd rajta.
A férfi döbbenten nézte a nő megkövült arcát. Azon most egy parányi érzelmet se tudott felfedezni.
-Sose mondd, hogy soha- lépett közelebb a nőhöz.
-Booth, ez egy paradoxon. Tehát annak, amit mondtál, semmi értelme.
-Ez most nem számít, Bones. Rendbe hozunk mindent. Együtt sikerülni fog- fogta meg a nő kezeit- Nézz rám, kérlek- egyik ujjával a nő álla alá nyúlt és gyengéden megemelte egy kicsit, hogy egymás szemébe nézhessenek- Szeretlek. Érted?
A nő összeszorította ajkait és erőt vett magán.
-Ha nem vagyunk együtt, sokkal jobban tudunk, objektíven hozzáállni az ügyhöz- nagy levegőt vett, majd lassan kifújta- Ha nem keverjük bele az ostoba érzelmeket, minden könnyebb lesz.
Ő sem erre vágyott, de az utóbbi időben ismét racionalitása uralta lelkét.
-Ezt te sem gondolod komolyan, Temperance...
-Booth...
-Ne, Bones. Ne mondj semmit- szakította félbe- Nem engedlek elmenni. Érted? Szeretlek. Nem fogom hagyni, hogy elmenj.
-Kérlek, Booth. Én már döntöttem.
-Bones, az ilyen döntéseket, együtt kéne meghoznunk! Mint egy család! Te nem így gondolod?
-Csakhogy Christine most nincs itt, Booth!- fakadt ki- Nélküle nincs családunk!- kiabálta és szemeiben újabb könnyek jelentek meg.
-Dehogyisnem, Bones. Most is van. Te és én. Mi ketten vagyunk a családja. Christine-é. Mi ketten. Együtt. Érted már, Temperance?
A nő még hezitált egy kicsit, majd megszólalt.
-Kérlek Booth, ne nehezítsd meg...
A férfi úgy érezte, szíve ezer darabra hullik szét.
-Temperance...- simított végig a nő arcán.
-Kérlek- suttogta és egy újabb könnycsepp gördült arcán lassan lefelé.
Booth összeszedte maradék méltóságát és elengedte a nő kezeit.
Néhány másodpercekig csak némán álltak egymással szemben.
Booth végig a nőt bámulta, figyelte teste minden egyes apró rezdülését.
Tempe nem mert a férfi szemébe nézni. Nem bírta volna elviselni. Ezért inkább fejét lehajtotta és tekintetét szorosan az aszfalton tartotta.
-Legalább azt áruld el, miért- szólalt meg egy idő után a férfi, fájdalommal teli hangon.
Brennan tekintetét remegve elszakította a földről és Seeley-re nézett. Szemeire könnyfátyol ereszkedett. Nagy levegőt vett és megszólalt.
-Bocsáss meg- suttogta és hangja elcsuklott.
Megfordult és szinte futva indult el. Intett a citromsárga autó sofőrjének.
-Temperance!- kiáltott utána a férfi- Várj! Kérlek! Beszéljük meg!- futott utána.
Bones gyorsan taxiba ült és az kocsival együtt eltűnt a forgalomban.
Megpróbálsz visszaszámolni, de képtelen vagy rájönni, hová tűnt nyomtalanul az a sok-sok nap. Azok a feszültséggel, aggodalommal teli hetek... miközben állandóan, rögeszmésen foglalkoztatott az idő, a saját időd valahogy észrevétlenül eltűnt. A tér, amelyben még volt lehetőséged átgondolni a dolgokat, és terveket szőni, elfogyott. Kifutottál az időből.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
!Ne kínozz sokáig!!!!!!!! ;-)
KK!!!