|
Felicitas: Az őrjítő titok/10.
Sohasem lenne szabad kötődni, hogy aztán ne fájjon a lemondás. Ezért fáj mindig. Ezért bujkál ott a bánat minden egyes szerelmes percünkben.
Brennan még egyszer utoljára visszapillantott a taxi hátsó ablakán keresztül a férfire.
Látta, hogy fáj neki. Tudta. Érezte.
Booth megállt az út szélén, a járdaszegély mellett. Nem érdekelték az éppen akkor elhaladó autók és egyéb száguldó járművek. Csak állt ott szótlanul és nézte az autót. A kocsiban ülő személyt. A szerelmét. Temperance Brennan-t. Az arcát. A ragyogóan kék szemeit.
Talán most lett volna a legnagyobb szükségük egymásra. Legalább is Tempe-nek most lett volna a legnagyobb szüksége a férfire. Így, hogy Christine nincs vele. Eltűnt már jó ideje és ki tudja, mi lehet most vele. Merre lehet. Egyáltalán él-e még?
Ez a gondolat már az őrületbe kergette. Nem bírta tovább elviselni a hiányát. Talán ez is arra késztette, hogy meghozza ezt a döntést. Hogy véget vessen. Véget vessen mindennek. A harcnak. A fájdalomnak. A kapcsolatuknak, amiről akkor még úgy vélte: minden baj és gyötrelem forrása.
Szótlanul bámult kifelé az ablakon. Szinte észre sem vette, de még mindig hátrafelé fordulva ült az autóban. Még mindig a férfit szemlélte. Vagyis szemlélte volna, ha még ott lett volna. De akkor az autó utasával együtt, éppúgy ahogy Booth is, már teljesen máshol járt.
Visszafordult és a visszapillantó tükrében könnyes tekintete találkozott a sofőrével.
-Valami baj van, asszonyom?
-Nem, semmi- törülgette meg gyorsan arcát.
Nem szerette, ha mások gyengének látják. Dacosan törölte le a szemében ismét előbukkanó cseppeket.
Ő erős és igazi harcos szellem volt. Nem szabad sírnia. Ez egyáltalán nem racionális. Nem engedheti szabadjára mindazt, amit érez vagy érzett valaha is. Az nem vezetne sehova. Legalábbis semmi jóra.
-Tudja, nekem elmondhatja. Nem ismerem magát. Nem adom tovább senkinek és legalább kibeszélné magából- ajánlotta fel kedvesen az idős férfi.
-Nem tényleg. Semmi bajom- válaszolt és próbálta ő is elhinni, hogy ez így is van.
„Minden rendben lesz.”- mondogatta magában- „Nem lesz semmi baj. Majd minden a helyére kerül.”
Arcvonásait megkeményítette és rezzenéstelen tekintetét ismét az ablak irányába fordította, ezzel is jelezve: nem kíván többet erről a dologról beszélni.
Többet már nem beszéltek az út folyamán.
Bones kiszállt, amikor a kívánt cél elé értek. Elköszönt és fizetett, majd az ajtót becsapva megindult a már jól ismert épület felé.
Hova is ment volna, ha nem a Jeffersonian-ba?
El akarta hessegetni gondolatait a történtekről. Itt legalább hasznos lehet. Minden erejével Christine megtalálására akart összpontosítani.
Egyedül akart lenni. Erre volt most szüksége. A magányra… Csak ő és a csontok. Remélte, hogy majd elmesélik a történetet, ami idáig vezette őket. Bízott bennük. Ők nem hazudtak neki, soha. Ellentétben az élőkkel, a holtak mindig megmondják az igazat. Ők őszinték. Ha képletesen is, de testük beszél helyettük. Megmagyaráz és megértet mindent. Mindig.
Hazudni rossz, legalábbis ezt tanítják, állandóan, születésünktől: az őszinteség a legjobb út, az igazság felszabadít, a hazug ember és a sánta kutya esete, meg hasonlók. De sajnos néha muszáj hazudni. Azért hazudunk magunknak, mert az igazság nagyon fáj. Mindegy, mennyire próbáljuk tagadni, nem észrevenni, a hazugságok végül szertefoszlanak, akár tetszik, akár nem. De tudják, mitől igaz az igazság? Hogy fáj. Ezért hazudunk.
***
Eközben…
Booth védelmező tekintetét szorosan Brennan-en tartotta. Figyelte a nő könnyes arcát, ahogy az ő szemébe néz. Szinte tapintani lehetett a levegőben a fájdalmat és a kétségbeesést.
Mozdulatlanul állt egészen addig, amíg az autó be nem fordult a sarkon.
Maga sem tudta miért nem rohant utána. Miért nem követte. Szállt be az autójába és ment utána. Még esetleg utol is érhette volna és akkor most nem ilyen érzésekkel sétál el a kocsi felé.
Talán úgy érezte esélytelen. Időt akart adni a nőnek, hogy átgondolja a történteket. De közben oroszlán szíve szinte kiáltott.
„Ne hagyd elmenni!”
Be akarta bizonyítani neki, hogy benne sose kételkedjen. Hogy ő szereti. Védi. Óvja mindentől.
De már túl késővolt lépni. Túl késő volt beszállni az autóba és utána menni.
Nem tudta hol lehet. Merre induljon, hogy megtalálja.
Aztán eszébe jutott a Jeffersonian.
„Csak idő kell neki. Idő és minden rendbe jön.”- bizonygatta magának és a biztonsági övet becsatolva, elhajtott a másik irányba.
Van objektív idő, és van szubjektív idő, olyasmi, amit az ember a csuklója belső oldalán hord, ahol a legjobban tapintható a pulzus.
Nem követte. Nem ment utána. Igazából ő maga sem tudta miért. Legszívesebben vele lett volna. Ölelte és csókolta volna. Bizonygatta volna neki, hogy nem lesz semmi baj. De mégsem tett így.
Inkább a ház felé tartott. Az otthona felé, amit már régen látott. Ami már nem is „ház” vagy „otthon”, inkább rom volt, de ő mégis oda vágyott. Ahova első közös gyermeküket vitték a szeretett nővel. Ahol annyi élményt éltek át ketten, pontosabban hármam, együtt.
Időt akart hagyni. Időt nem csak Brennan-nek, de magának is, hogy végiggondolja hogyan tovább, mi legyen a következő lépés, vagy inkább mi Pelant következő lépése. Mi az, ami majd ismét veszélyt jelenthet. De legfőképp az foglalkoztatta, hogy megtalálja Christine-t. Hogy megtalálja a lányukat…
Az autó megállt ő pedig kipattant. Lassan lépkedett és a sárga szalagot széttépve az ajtó felé tartott.
Cipője felverte az apró szemcsékre zúzódott törmeléket. A por magasra szállt fel mögötte, de őt ez nem is zavarta annyira. Nem érdekelte, hogy tüdeje lassan megtelik az apró szemcsékkel. Csak ment egyre tovább és tovább, aztán hirtelen megtorpant. Szeme megakadt egy apró kis tárgyon. Egy plüssállaton.
Christine nyuszija kötötte le figyelmét.
„Enélkül sosem alszik el.”- gondolta magában és lehajolt a játékért.
Felvette, lefújta róla a már ráülepedett port és zakója belső zsebébe rejtette. Még szüksége lesz rá. Még szüksége kell, hogy legyen rá. Meg kell találnia a lányát. Vissza kell szereznie a családját. Bármi áron.
A hiány makacs jelenség, mindig hiány marad. Mert a mozaikkép hiányzó darabkáját csak azzal az eggyel lehet pótolni, ami pontosan odaillik. Felesleges időtöltés és energiapazarlás minden más próbálkozás. És soha nem jutsz a végére. Csak ha egyszer szembenézel magaddal, ha elismered, hogy más megoldás nincs, mint a hiányzó darabot a helyére tenni. Csak egy elhatározás, csak egy mozdulat. És akkor kezdődik az életed.
***
A fekete ruhás alak az asztalnál ült. A számítógépek előtt, ahogy az lenni szokott. Arcán széles és visszataszító vigyor éktelenkedett.
A képernyőn most egy férfit látott, aki a törmelékek közt kutatatta, kereste elvesztett és boldog életét.
-Én megmondtam, Booth ügynök!- kiáltott nevetve- Fájdalom és bánat! Fájdalom… és bánat…- az utolsó néhány szót már csak suttogta.
Itt az ideje, hogy befejezze, amit elkezdett. Eljött az idő, hogy végrehajtsa a tervet. Hogy elindítsa a lavinát.
Felemelte az asztalon heverő apró eszközt és benyomta a gombot.
A kamera bekapcsolt.
Óvatosan és körültekintően helyezte el az állványon, beállította, majd összekötötte a géppel és videó hívást kezdeményezett.
***
-Alszik?- kérdezte Hodgins a nőt az irodába belépve.
-Mint a bunda- válaszolt mosolyogva Angela.
Még egy utolsó pillantást vetett az alvó csöppségre, majd betakarta Michael-t és a férjéhez lépett.
-Leráztad?- kezdte igazgatni a férfi laborköpenyének gallérját.
-Azt hiszem, de tudod, hogy ez tilos, Ange. Nem hozhatjuk ide többet. Mindig, valami hülye kifogással küldöm el.
-Jack, ne mond, hogy neked nem hiányzott. Ne mond, hogy neked elég annyi, hogy este láthatod.
-Nekem is hiányzott- nézett mosolyogva a szundikáló kisfiú felé- De tudod elég akkor hallgatni a sírást és a hisztit-nevetett.
-Istenem… Mit élhet át most Booth és Brennan? Szörnyű lehet. Elviselhetetlen. Nem is tudom, mit csinálnék Michael nélkül- mondta szomorúan Angela.
-Hát azt én sem. Na jó, idehozhatod, de Cam nem tudhatja meg.
-Nyugodj meg, Jack. Cam sosem fogja megtudni- lépett közelebb a férfihoz, hogy megcsókolhassa.
-Mit nem fogok megtudni?- érkezett meg az irodába Cam.
Ismét tökéletesen időzített, félbeszakítva az előző jelenetet.
-Öööö…Cam! Szia hát, hogy vagy?- kérdezte Hodgins miközben Michael elé furakodott, nehogy lebukjanak.
-Dr Hodgins, ha ezentúl, a jövőben ide akarja hozni a gyerekét, akkor tudja, hogy tilos- főnökösködött a nő, majd látva beosztottjai elszontyolodott képét, így szólt- Egyébként meg igazán szólhatnátok nekem is, hiszen tudjátok, mennyire imádom a kis fickót! –mosolyodott el.
-De hiszen, te nem is akarsz gyereket!- állapította meg hangosan Hodgins.
-Ez így van, Dr. Hodgins. Akár mennyire is cukik ezek a picik én nem dobom oda a testemet. Egyébként azért jöttem, mert az Angelatron-val valami baj lehet. Már legalább negyed órája csipog.
-Nem, ez nem bajt jelez. Azt jelenti, üzenet érkezett- indult meg irodája felé a többiek pedig követték.
-Ki vigyáz Michael-re?- kérdezte Cam.
-Még legalább 2-3 órát alszik. Nem lesz baj- válaszolt már a folyosón.
A három személy megérkezett Angela irodájába. A nő azonnal kezébe vette a kezelőt és benyomta a szükséges gombokat.
-Ez egy videó üzenet- nézett furcsán a képernyőre- De hiszen, hiszen ez Christine!- kapta a tenyerét szája elé.
-Szólok Dr Brennan-nek!- jelentette ki Hodgins és már el is indult a csontszoba felé.
Lépteit egyre szaporábbra vette végül pedig megpillantotta a szobában foglalatoskodó nőt.
-Dr B!- szólította meg.
Brennan gyorsan megtörölte könnyes arcát, még mielőtt Hodgins kiszúrhatta volna, hogy valami nem stimmel. Félénken a férfire nézett és erőt vett magán. Az álarc lehullt. Érzéseit elrejtette a világ elől. Mindenki elől.
-Igen, Dr Hodgins?- szólalt meg mintha mi se történt volna.
-Ez látnod kell- jelentette ki.
Brennan furcsán nézett a férfire, nem kérdezett és még csak nem is mondott semmit, egyszerűen követte a férfit, szótlanul. De aztán Angela irodájába érve már nem bírta tovább. A kíváncsiság hatalmába kerítette.
-Mégis mi az, ami ennyire fontos?- lépett be a szobába.
-Édesem- mutatott a képernyőre remegve- ez Christine- csuklott el a hangja- ő itt Christine.
Brennan szíve kihagyott egy dobbanást és tekintetét remegve a képernyőre emelte. Egy apró könnycsepp gördült lassan lefelé. Majd még egy és még egy.
„Nem lehetek ilyen gyenge!”- törölte le arcáról a könnyeket-„Nem engedhetem, hogy tudják, hogy lássak, mit érzek!”
-Be tudod mérni?- kérdezte olyan ridegen, hogy még ő maga is meglepődött rajta.
Mindenki megdöbbent a szobában a nő hidegségén. Nem tett jót neki az elmúlt időszak. Ismét elkezdte építeni a falát, ami megóvja a fájdalomtól. Újra begubózott.
Ezt Angela is nagyon jól tudta. Tudta, hogy ő valójában csak kívülről ilyen erős, de legbelül talán jobban kiabál és sikít, mint bárki más ezen a világon. Először az eljegyzés, amit Booth visszamondott, aztán a házuk felrobbant, a lányuk eltűnt és ismét szembetalálták magukat Pelant-val. Ő még nem is tudta, hogy a nő szakított Booth-val.
El se tudta képzelni, hogy lehet valaki ennyire erős és kitartó… Ha saját magából indul ki, a helyében egész nap csak sírna.
-Jól vagy, Szívem?- lépett közelebb Angela.
-A körülményekhez képest jól. Úgyhogy koncentrálhatnánk az ügyre?!- kérdezte kissé ingerülten- Kérlek- fejezte be már kissé higgadtabban.
-Semmi baj, Brennan. Ez természetes. Normális, ha aggódsz érte.
-Csak mérd be a sugárzás forrását, én addig felhívom Booth-t.
-Rendben.
Angela ügyködni kezdett a számítógépen.
A képernyőn most Pelant arca villant fel. Temperance ereiben pedig megfagyott a vér, kezéből kiesett a telefon.
-Remélem most lát és hall minket, Dr Brennan. Ez az üzenet most csak önnek szól-szólalt meg Pelant- Kezdődik a játék!
Olykor a sors visszafordíthatatlanul megindul egy adott irányba, akárcsak a homokvihar. Te pedig lépést váltasz, hogy megszabadulj tőle, ám a forgószél követ, s amikor ismét irányt változtatsz, a szél is újra feltámad, vészjóslóan ide-oda csapong, egészen úgy, mint a halálmadár alkonyatkor. És hogy miért? Mert ez nem a messzi távolból idekeveredett „valami”, aminek semmi köze sincs hozzád. Te magad vagy a homokvihar. Annyit még megtehetsz, hogy elszántan törtetsz benne előre, becsukott szemmel és szájjal, hogy a homok ne járjon át, hogy magad mögött hagyhasd az egészet. Ebben a viharban nincs nap és hold, tér és olykor meghatározott idő sem, csak a csontokat szétmorzsoló finom, fehér homok, amelyet égig kavar a szél.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
