|
Felicitas: Az őrjítő titok/11.
Adj szót a fájdalomnak; a bánat, amely nem beszél, addig szorítja a megterhelt szívet, amíg az megszakad.
William Shakespeare
Temperance csak ült egyhelyben. Reszketve az iroda közepén. A kanapén.
Nem tudta mit tegyen. Mi is lenne a helyes. De meg kell tennie fel, kell hívnia Booth-t. El kell neki mondania a történteket. Nem számít mi történt. Beszélniük kell. Muszáj lesz. Bármennyire fájdalmas is ez. Ha élve akarja visszakapni a lányát, akkor meg kell tennie.
Booth mindig is jobban értett az emberekhez. Ő a halottakhoz ért, a csontokhoz, nem pedig az élőkhöz.
De vajon mire akart ezzel utalni?
„A szerelem olyan, mint egy virág - még a legszebb is meghal...”
Ez mondat tisztán csengett elméjében. Pontosan vissza tudta idézni az elhangzottakat. Emlékezett a hangsúlyra, a hangszínre, egyszerűen mindenre.
És miért pont Booth-nak üzente?
„Ha az üzenetem nem ér célba, megölöm! Tudok mindenről Dr Brennan, még arról is, amiről önnek még csak sejtelme sincs!”
„Mi az, amit én nem tudok?”- kezdett összezavarodni.
Szemeit szúrni, égetni kezdték a könnycseppek, de ő próbálta elfojtani őket.
Nem gyengülhet el. Nem engedheti meg magának, hogy sírjon. Nem. Most nem ő az áldozat, legalábbis közvetlenül nem, csak közvetve.
Szemeit lehunyta és próbálta összeszedni gondolatait, felidézni minden egyes pillanatot a videóból, emlékezni minden egyes kimondott szóra, elfojtott érzésre.
Fejében ismét lejátszódtak a történtek.
Ott állt értetlenül, a képernyőt szemlélve kétségbeesetten. Booth próbálta elérni, de akárhányszor csörgette a telefonját, az minduntalan foglalt volt. Aztán érzékei eltompultak, a telefon kiesett a kezéből, ahogy tudatosult benne kit vagy inkább kiket is lát.
Christine és Pelant.
Egy része örült, mert legalább tudja a lánya még él és jól van, de a másik része, melyet próbált teste legeldugottabb zugába rejteni, szinte zokogott.
Csak állt ott és teljesen ledermedt.
Látta a férfi elégedett undorító mosolyát. Legszívesebben a puszta kezével fojtotta volna meg és ha lehetősége lett volna rá, kétségkívül meg is tette volna. De nem így történt. Pelant biztonságban volt. Egyelőre.
Lába földbegyökerezett. Kezei magatehetetlenül lógtak mellette. Nem tudott, egyszerűen nem volt képes megmozdulni, kitörni a tehetetlenségből és lépni, hogy a dolgokat rendbe hozza.
Úgy érezte, mintha néhány nappal ezelőtti álmában találta volna magát. Furcsa volt és hátborzongató.
Aztán Pelant végre megszólalt.
„-Remélem, most lát és hall minket, Dr Brennan. Ez az üzenet most csak önnek szól. Kezdődik a játék!”
„Miről beszél? Milyen játék?”
Nem értett semmit, de mielőtt hangot adhatott volna háborgó gondolatainak, a férfi megszólalt.
„-Amint rájövünk, hogy a párunk nem szeret minket, nagyon bátornak kell lennünk, és véget kell vetnünk a kapcsolatnak, még mielőtt ő szánná rá magát erre a lépésre. Persze rossz érzés lesz, hogy elveszítjük, viszont így megőrizhetjük a méltóságunkat, és egy nap majd ráébredünk, mennyire helyes döntést hoztunk akkor.”
„-Richard Templar”- válaszolt- „De maga honnan tudja?”
„-Mélyen, belül érezte, ahogy elszakad, kettétörik benne valami. A búcsúszót már régen kimondta, és azt akarta hinni, hogy helyesen cselekedett. Furcsán üresnek érezte magát. Mert egy dolog tudni azt, hogy a férfi iránti érzelmei semmit nem változtak, de nyíltan szembesülni a ténnyel, hogy érzései a jövőben sem fognak változni - az már teljesen más... Most kitől idéztem, Dr Brennan?”- nevetett fel.
„-Nicholas Sparks”- suttogta és megrémült, mennyire tudja, mit érez most, mit érzett akkor, amikor erre a lépésre szánta el magát.
„-Tudja, Dr Brennan, a szerelem olyan, mint egy virág - még a legszebb is meghal.”
„-Till Lindemann.”
„-Pontosan, Dr Brennan. Tudtam, hogy ismeri.”- vigyorgott elégedetten- „Mondja meg Booth ügynöknek, ez az üzenetem számára.”
„-De ez mégis mit jelent?”- szedte össze maradék erejét és közben egy percre sem vette le a szemét Christine-ről.
„-Nem kell válaszolnom, Dr Brennan. Booth ügynök pontosan tudni fogja, mire gondolok. Talán kérdezze meg őt!”
„-De!”
„-Nincs semmi de, Dr Brennan.”- szakította félbe- „Itt én irányítok! Ha nem teljesíti a feladatot, amit tőlem kapott akkor a lányának lőttek! Szó szerint értem.”- nevetett fel hangosan- „Ha az üzenet nem ér célba, megölöm. Tudok mindenről, Dr Brennan, még arról is amiről önnek még csak sejtelme sincs!”
„-Miről nem tudok?”
„-Lássa be! Ezt a játékot nem nyerheti meg! Ezt a játszmát én nyerem!”- nevetett, majd a kép megszakadt.
Temperance csak állt ott és bámulta az üres képernyőt.
Egy hajóroncs árbocához kötözötten állni, tehetetlenül várni, várni és nézni ki a reménytelen szemhatárra, és fehér mentővitorlát vélni minden hullámtarajban. Látni révlámpák fényét, hallani hajószirénák hangját. És mégsem látni semmit, és nem hallani semmit és várni, ez is van olyan kín, mint a szenvedéssel történés maga.
-Jól vagy, Édesem!- zökkentette vissza a valóságba barátnője hangja.
-Nem, Ange- sóhajtott- Én ezt már nem bírom tovább! Egyszerűen megőrülök! Vissza akarom kapni a lányomat!
-Meg fogjuk találni, Brennan! Ne aggódj- jelentette ki magabiztosan- De miről beszélt Pelant? Mi van veled és Booth-val?
-Szakítottam vele- közölte olyan hidegséggel a hangjában, mintha soha nem is érzett volna semmit a férfi iránt.
-Hogy mi?! Na, jó- gondolta át a történteket, majd amikor semmi ésszerű dolgot nem talált Brennan tettére, ismét megkérdezte- Mit csináltál?!
-Booth és én szakítottunk. Már vége, Angela- ismételte meg.
-Igen, Édesem. Hallom, de nem értem. Miért? Jól vagy?
-Racionálisan végiggondolva, minden fájdalomnak, amit éreztem, az oka, Booth volt- válaszolt az első kérdésre, de az utóbbiról próbált nem tudomást venni. Utált hazudni.
-Édesem, a szerelem nem racionális. Nem lehet benne megtalálni. Te tudhatnád a legjobban.
-Igen, eddig irracionálisan és ésszerűtlenül viselkedtem, de ennek vége- jelentette ki még mindig ridegen.
-És inkább szenvedsz? És hagyod, hogy Booth is szenvedjen?
-Booth, majd talál magának valakit. Én pedig jól elleszek Christine-vel- fordult meg és a telefonjáért nyúlt.
-Na jó, Brennan. Ezt te sem gondolod komolyan- nézett mélyen a nő szemébe- Azt hiszed, ez ilyen egyszerű? Se te, se Booth, nem tud parancsolni az érzelmeinek. Nem te döntöd el, kit szeretsz. Ez egyszerűen megtörténik és kész. El kell fogadnod: szereted őt.
Brennan lehunyta a szemeit és próbált ismét erőt gyűjteni. Szemhéját szúrni, égetni kezdték az előtörni készülő könnyek. Már nem bízott senkiben annyira nem, hogy elárulja, kimutassa, mit érez.
-De ő már nem szeret- mondta ki keményen a szavakat, melyektől még ő maga is rettegett.
Angela döbbenten nézett rá, majd ismét kérdezett.
-Ezt ő mondta neked?
-Nem volt rá szükség. Rájöttem magamtól.
-De, Szívem, nem gondolod, hogy itt valami nem stimmel- mutatott rá sejtésére Ange.
-Miről beszélsz?
-Hogy Booth, miért fújta le az esküvőt. Nekem ez gyanús, hiszen ő végig ezt akarta.
-A leglogikusabb magyarázatot már az előbb megosztottam veled- nem akarta még egyszer kimondani, ahhoz túlságosan fájtak neki a szavak, még ha nem is más, hanem saját szájából hallotta őket- Egyébként sikerült bemérni a sugárzást?
-Még nem, de az Angelatron-nak még kell egy kis idő. Visszatérve, arra nem gondoltál, hogy mi van, ha más magyarázat is létezik?
Brennan megfordult és a nőre nézett.
-Mondj egy olyan dolgot is, ami miatt ilyet tett volna!
Angela nem felelt csak a nő rideg tekintetét nézte. Annyira más volt. Annyira nem ő. Vagyis ő volt, csak évekkel ezelőtt. Újra a régi Temperance Brennan.
-Ha most nem haragszol, a lányom életveszélyben van. Talán az ostoba érzelmeskedések ráérnek később is-szólalt meg gúnyosan és kisietett az irodából.
Már nem bírta tovább. El kellett menekülnie, különben ott helyben sírva fakad.
Amint a csontszobába ért, a mindig nyitott ajtót becsukta és utat engedett érzelmeinek.
Egy apró, csillogó könnycsepp gördült lassan lefelé. Nem kellett sokat várnia, társai is követték és arcára könnyfátyol ereszkedett.
Csöndesen sírt, hangtalanul, a padlón összekuporodva.
Ha már miénk a gyötrelem,
S még gyöngeség rendeltetett,
Erőt adj hozzá, Istenem,
Hogy ne mutassuk senkinek!
Fernando Pessoa
Ez már túl sok volt neki. Nem bírta tovább. Néhány másodpercre megfordult a fejében, hogy véget vessen mindennek. Az életének.
Nem. Ő nem tenne ilyet. Ez a gyávák módszere és ő erős.
De az Istenért is, hát ő retteg és fél. Nem bátor, hanem gyáva. Miért ne tehetné meg? Már nincs otthona. Nincs családja. Attól még, hogy kívülről ilyen erősnek mutatja magát, belül korántsem az.
Kezdett komolyan elgondolkodni a dolgon. De nem tehette meg. Nem maga miatt. Christine-ért kellett élnie. Nem hagyhatja magára. Meg kell találnia. Ezt ő is jól tudta. Küzdenie kell, nem adhatja fel ilyen könnyen.
***
Eközben…
A férfi céltalanul sétált az utcán. Maga sem tudta merre tart, mit is kezdjen most. Vissza akarta szerezni az életét. Vissza akarta kapni családját. Bones-t és Christine-t.
Már rég elhagyta az ismerős környéket és Washington egyik ismeretlen, ugyanakkor hátborzongató sikátorához ért, amikor telefonja hirtelen megcsörrent.
A zsebébe nyúlt és a zenélő tárgy után kutatott. Ujjai fürgén ráakadtak a mobilra, egy határozott mozdulattal kivette és felvette.
-Booth- szólt bele a szokásos módon.
-Booth ügynök! Örülök, hogy újra hallhatom a hangját- nevetett a telefonba Pelant.
-Hol vagy?! Hol van a lányom?!- kiáltott idegesen és körbe-körbe tekintgetett, egy gyanús alakot vagy kamerát keresve.
-Ennek még nem jött el az ideje, Booth ügynök!
-Akkor minek jött el az ideje?
-Hogy megmondja Dr Brennan-nek, soha többé nem kíván vele együtt dolgozni. Nem lesz a társa.
-Végeztünk- készült kinyomni a mobilt.
-Ha nem teljesíti, amit kérek, a lánya fogja megbánni- fenyegetőzött tovább- Lássa be, Booth ügynök. Nem nyerhet. Itt én irányítok. Mondja meg neki, hogy soha többé nem akarja látni, hogy már nem szereti.
Booth keze ökölbeszorult, tekintete elszánt volt. Nem akarta megbántani a nőt. De újra meg kellett tennie. Fájdalmat kellett okoznia.
-Ha megkapja az üzenetem, megmondja neki, hogy soha többé nem akarja látni.
-Nem. Én nem fogok több fájdalmat okozni neki!
-Booth ügynök. A döntés az Öné. Dr Brennan szerelme, már ami maradt belőle- nevetett fel hangosan- Vagy a lánya élete.
-Meg foglak ölni!- fenyegetőzött- Egyszer úgyis elkaplak és akkor véged!
-Már megpróbálta és akkor sem sikerült. Nem Ön mondta, Booth ügynök, hogy őrültség nekifutni ugyanannak, úgy, hogy más eredményt várunk?- idézte a férfit.
A férfi legszívesebben agyon verte volna vagy puszta kézzel fojtotta volna meg ellenségét, ha a közelében lett volna, de nem így történt.
-Csak egyszer hibázz és én megöllek! Istenemre esküszöm, megöllek!
-Majd meglátjuk, Booth ügynök-szólt bele a telefonba még egyszer búcsúzásképp- Majd meglátjuk- azzal megszakította a vonalat.
Booth elemelte a fülétől a mobilt és a falhoz vágta.
A düh és az igazságtalanság sosem vakíthat el minket annyira, hogy mi magunk váljunk a bajok forrásává. A megértés, a részvét, a jóság és a szeretet, csak ezek a forradalmian tiszta eszmék. Ha mindezt feladjuk, olyanokká válunk, mint akiket megvetettünk. Ekkor pedig elveszítjük emberségünket.
Még szerencse, hogy nem tört össze. Még egyet belerúgott, majd felvette a földről és még mielőtt a zsebébe csúsztathatta volna, észrevette, hogy több nem fogadott hívása is van Brennan-től.
Vajon miért hívta? Talán meggondolta volna magát?
De most mégis, mi a fenét csináljon?
Ha nem engedelmeskedik Christine-nek esik baja, ha viszont megteszi, amit a férfi kér, talán már soha többé nem látja a nőt. Talán már soha többé nem lehet vele.
Szíve összeszorult a gondolatra.
Mindkét variáció pokoli és kínokkal jár, ha csak lelkileg is, de elviselhetetlen, nem csak saját maga, de családja számára is.
Nem hívta vissza a nőt. Próbálta minél tovább húzni azt, aminek már úgyis be kellett következnie. Amit nem tudott megállítani. Tovább kellett úsznia az árral. Nem tehetett mást. Az ár elsodorta őt is. Nem szegülhetett szembe Pelant-val. Még nem.
Arca gondterhelt volt és kétségbeesett. Nem tudta mit tegyen. Vagyis tudta csak nem akarta elhinni.
Gyűlölte magát. Gyűlölte a szavakat. Azokat a kimondott szavakat, amikkel fájdalmat okozott vagy okozni fog majd jövőben, de utálta azokat a ki nem mondott gondolatokat is, amikkel enyhíthetett volna a nő fájdalmán, amikkel megmagyarázhatott volna mindent, de még sem engedhette szabadjára őket.
Hirtelen ötlettől vezérelve az FBI épülete felé vette az irányt. Már órák óta gyalogolt, amikor felötlött benne a gondolat és legnagyobb örömére nem is járt olyan messze munkahelyétől.
Amint belépett az ajtón, rögtön Sweets irodája felé vette az irányt. Ő már úgyis tudja a dolgok nagy részét. Vele megbeszélheti.
El kellett mondania valakinek gondolatait, különben megőrül. Már nem bírta tovább.
-Sweets!- rontott be a férfi irodájába.
-Booth, nem törheted rám állandóan csak így az ajtót!- förmedt rá a még mindig a kilincset szorongató férfire- Mázlid, hogy ma nincs páciensem.
-Amúgy sincs sok.
-Ó, hát ha ennyire nincs szükséged a segítségemre, akkor távozhatsz is- állt fel a fotelból és iratait kezdte rendezgetni- Amúgy is, felmondtam.
-Mi van?!
-Felmondtam, Booth ügynök- ismételte meg az előbb elhangzott kijelentést.
-De mégis miért?- csukta be az ajtót.
-Mert Pelant az én tanulmányaimat használta fel.
-De hát te vagy a legjobb profilozónk. Nálad jobban senki sem ismeri Pelant-ot.
-Ezt most inkább hagyjuk- hajtotta le a fejét a pszichológus- Hiba volt. Talán sosem történnek meg azok a gyilkosságok, legalábbis nem ilyen formában.
-Ez hülyeség. Ha Pelant meg akar ölni valakit, azt úgyis megteszi. Ebben nem gátolta volna meg, ha te nem írsz. De most ki vígasztal kit? Én jöttem ide segítségért!
Sweets felkapta a fejét és most már teljes mértékben Booth-ra figyelt.
-Miben segíthetek?
Booth körbenézett az irodában. Hála Istennek Sweets irodája nem volt bekamerázva, az orvosi titoktartás miatt nem adhatta ki páciense titkait, ezért nem is lehetett volna.
-Egyszerűen megőrülök!- fakadt ki és lehuppant a kanapéra.
-Miért?
-Bones szakított velem. Folyton ellök magától. Én ezt már nem bírom, ráadásul Christine-ről sincs még semmi hír. Ja és a legújabbat még nem is mondtam. Pelant felhívott, megint.
Sweets csendben hallgatta végig a férfit, majd kérdezett.
-És mit mondott?
-Hogy mondjam meg Bones-nak, nem akarok már többé vele dolgozni és nem akarom már látni, mert nem szeretem. Azt mondta, ha nem teszem meg, Christine-nek baja esik. Muszáj lesz megint megbántanom.
-Booth, ugye azt tudod, hogy ha megteszed Dr Brennan talán soha többé nem áll veled szóba. Talán még el is megy, ha Christine újra itt lesz és elviszi magával őt is. Talán soha többé nem látod, majd őket.
-Ettől félek én is. Hogy mondjak neki ilyen dolgot úgy, hogy ne fájjon?- nézett kétségbeesetten Sweets-re- Hogy mondhatnám el neki ezt az egészet, úgy, hogy Pelant ne tudja meg?
-Nem tudom, Booth- Seeley hátradőlt a kanapén és tekintetét a plafonra emelte.
-Az egyetlen megoldás, ha megölöm- sziszegte dühösen a szavakat- Elegem van!- pattant fel és az ajtót becsapva maga után kiviharzott az irodából.
Lépteit egyre szaporábbra vette és akár egy megvadult ló, dühösen vágtatott az utcán.
A rózsakertbe ment. Oda, ahol Bones megkérte, vegye feleségül.
Amikor odaért, eszébe jutott minden. A nő összes szava. A zavarodottsága. A gyönyörű szemei. A mosolya. Az érintése. A csókja íze.
„Félek, makacs vagyok… és szerelmes.”- kelt életre szerelme hangján a vallomás elméjében.
„Szeretlek. Azt akarom, hogy a férjem legyél. Veled… Veled akarom leélni életem hátralévő részét.”
A gyönyörű emlék mosolyt csalt az arcára.
Bones volt az első és az egyetlen nő, aki tényleg vele akart lenni. Az összes nő közül az egyetlen, akit valaha is igazán szeretett és szeret, az ő.
Ő hajlandó lett volna, megosztani vele az életét. Odaadni neki mindent. A szívét.
Telefonja hangos csörgése zökkentette vissza a valóságba.
Elővette a mobilját és megpillantotta a kijelzőn felvillanó nevet.
„BONES”
Most mégis mi a fenét csináljon?
Meg kell tennie! Ismét fájdalmat kell okoznia…
Bármilyen kilátástalannak is tűnik a helyzet, bármilyen harc dúl a lelkünkben, mindig van választásunk. Döntéseink alakítják a sorsunkat, és rajtunk múlik, melyik úton indulunk el.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
léccilécci folytatááást!! :) :D szegény Bones :(( ne csináááld ezt!!!:D