|
Felicitas: Az őrjítő titok/12.
Csak úgy léphetek tovább, ha elmondom az igazat, mert minden összefügg mindennel. Minden kicsi igazság egy nagy hazugsághoz kapcsolódik - és ha ezek közül csak egyet el akarok mondani, az egészet el kell mondanom.
-Bones?!- szólt bele félve a telefonba a férfi.
-Miért nem hívtál vissza?- hallotta meg a nő hangját a vonal túlsó végéről.
-Ez most mellékes. Mi történt?
-Christine. Pelant jelentkezett- szólalt meg remegő hangon.
A férfi szíve hevesen kalapálni kezdett. Remélte, hogy lánya épségben van, hogy nem érte baj. Hallotta a nő halk, remegő hangját. Tudta mit érez. Ugyanazt a tehetetlenséget, aggodalmat és fájdalmat, mint ő.
-Mit mondott?- adott hangot kavargó gondolatai egyikének.
-Lényegében csak idézett- sóhajtott- és ezt üzeni neked: „a szerelem olyan, mint egy virág - még a legszebb is meghal.”- ismételte meg az elhangzottakat, majd feltette a gyötrő kérdést, mely eddig ott motoszkált agya minden egyes kis zugában- Mit akart mondani ezzel? Mit jelent ez neked, Booth?
A férfi tudta, ez az üzenet, amiről Pelant beszélt. Meg kell tennie, meg kell bántania a nőt. De nem telefonon keresztül. Nem érdemel ekkora fájdalmat. Pedig könnyebb lett volna a férfi részéről. Így nem kellett volna a nő szemébe néznie. Könnyebben tudott volna hazudni neki.
Megfigyeltem, hogy telefonon keresztül az emberek ezerszer több dolgot mondanak el, mint személyesen, talán, mert kevésbé félnek beszélni a telefonba, mert nem kell egymás szemébe nézni, ezért hajlamosabbak igazat mondani és komoly dolgokról beszélni.
-Beszélnünk kell Temperance- szólt a telefonba megtörten.
Ismét hagyta, hogy irányítsák. Ismét hagyta, hogy Pelant nyerjen.
Ez a gondolat egyre jobban dühítette. Szeme résnyire összeszűkült és lassan kifújta a levegőt.
-Rendben. Mond csak.
-Ne. Nem telefon téma- állt fel a padról- Hol vagy most? Odamegyek.
-A laborban.
-Várj meg! Fél óra és ott vagyok-kinyomta a telefont és sietős léptekkel a labor felé vette az irányt.
Elhatározta. Meg kell tennie. Félt, hogyha talán még többet várakozik vagy lassabban halad, idővel meggondolja magát és nem lesz képes megtenni. Nem lesz képes ismét hazudni és megbántani.
Léptei egyre gyorsultak, mígnem végül már futott. Nem is volt szüksége fél órára, alig tizenöt perc alatt odaért. Belépett a Jeffersonian üvegajtaján és megpillantotta a nőt.
Egy pillanatra úgy érezte, az idő megáll körülöttük.
Brennan felpillantott. Tekintete találkozott a férfiéval. Nem volt szükség szavakra. Mindketten tudták, hogy valami fájdalmas dologról lesz szó az elkövetkezendő percekben.
Booth kártyáját le sem húzva felrohant az emelvényre. Nem érdekelte a hangos vészjelzés, amit hallott.
Brennan-hez lépett.
Alig volt köztük pár centiméter. A levegő valósággal szikrázott. Csak nézték egymást. A másik tekintetét és mintha egy pillanatra meglátták volna a valóságot, a teljes igazságot. Mintha ez az egész meg se történt volna. Ezt kívánták mindketten. Bárcsak egy álom lenne, egy szörnyű rémálom.
Mindenről megfeledkezve hajoltak egyre közelebb és közelebb. Szemeiket lassan lehunyták és ajkuk már majdnem összeért, amikor Cam megtörte a varázst.
-Azt hiszem, megnézem megjött-e már a toxikológiai eredmény- mutatott zavartan irodája felé.
Brennan gyorsan kapta el a fejét. Úgy érezte magát, mint akit tetten értek.
Cam elhagyta az emelvényt, de ők eddig még egy szót sem szóltak.
Booth nem értette, hogyan gyengülhetett ennyire el. Nem értette, hogyan lett az előbbi elhatározása ennyire semmissé. Már nem akarta, már nem tudta megtenni. De muszáj volt.
Temperance összezavarodott. Tudta, érezte: szereti a férfit. Nem tudta megmondani, miért érez ilyen megmagyarázhatatlan vágyat iránta. Nem értette. Nem volt benne semmi racionális. Nem talált benne. De már nem is akart. Ez a külön töltött néhány óra ráébresztette: szüksége van a férfire, szüksége van a biztonságra, amit nyújt, a mosolyára, a közelségre, a szerelmére.
Seeley végül erőt vett magán, nagyot nyelt, majd megszólalt.
-Beszélnünk kell- suttogta halkan, de a nő így is jól értette mit mond.
Furcsa dolgokat hallott ki ebből az egy mondatból. Félni kezdett, de remélte, hogy téved.
-Én is beszélni szerettem volna veled- szólalt meg szemlesütve- Menjünk az irodámba-mutatott a helység irányába és mindketten megindultak.
Nehéz szívvel közelítették meg a szobát. Booth feszült volt és ezt Brennan is érezte.
Ha jól figyelsz, rádöbbenhetsz arra is, hogy rossz érzésed nem is a tiéd: valaki helyett szorongsz, vagy éppenséggel valaki bánata suhant át rajtad, és árnyékba borította az egyébként derűs lelkedet. Ha valakit szeretünk, érzéseit érezzük.
Amikor beléptek az ajtón megálltak. Pár lépés választotta csak el őket. Nem néztek egymás szemébe. Mindketten el voltak foglalva gondolataikkal.
Booth teljesen elbizonytalanodott. De tudta, muszáj lesz újra fájdalmat okoznia, különben Christine-nek baja eshet. Ezt pedig nem engedheti.
Amikor végre elhatározta, hogy megmondja a nőnek, Brennan megszólalt.
-Mielőtt bármit is mondanál- kezdett bele nehezen- tudnod kell, hogy sajnálom- az utolsó szót remegve mondta ki.
-Mégis mit?- lépett közelebb a nőhöz.
-Sajnálom, hogy ellöktelek magamtól- szeme bepárásodott.
Booth szíve majdnem megszakadt. A nő most kér tőle bocsánatot, ráadásul semmi oka nincs rá, hogy ezt tegye. Teljesen irracionális, amit csinál. Ő pedig ismét meg fogja bántani.
-Szeretlek és nem akarlak elveszíteni, Booth. Sajnálom, hogy eddig tartott, amíg rájöttem-hajtotta le a fejét.
Booth gyengéden megemelte a nő állát és mélyen a nő szemeibe nézett. Legszívesebben megcsókolta volna, de nem tehette, nem zavarhatta még jobban össze.
-Figyelj, Temperance! Nem dolgozhatunk együtt tovább- már az ő szeme is könnyes lett.
-Miért?- csuklott el a hangja- Szeretlek és…
-De én már nem- hadarta el egy szuszra a hazugságot.
Brennan nem hitt a fülének.
-Tessék?- azt hitte, rosszul hall.
Booth csak állt ott szótlanul. Nem bírta volna újra megtenni. Újra kimondani. Egyszerűen nem volt képes rá.
-Értem- remegett meg a nő hangja és könnyei megállíthatatlanul folyni kezdtek.
Ellökte magától a férfi kezét és kirohant az irodából. Nem bírt már ott maradni. Nem bírta már elviselni a férfi közelségét és a fájdalmat, amit a szavaival okozott neki.
Booth szíve, majd megszakadt az összetört nő láttán. Már nem érdekelte semmi. Azonnal a nő után eredt. A folyosón érte utol a takarító szertár előtt.
Megragadta a karját, Brennan pedig megfordult.
-Engedj el, Booth!- kiáltott a férfira, aki csitítólag a nő ajakaira helyezte mutatóujját és az egyik oszlop védelmébe húzódott.
Temperance most már végleg összezavarodott. Nem értett semmit.
„Miért tette Booth, amit tett? Miért mondta, amit mondott? És most miért van itt, ahelyett hogy békén hagyna?”
A férfi körbenézett. Felmérte a terepet és eszébe jutott a szertár, ami tőlünk csak néhány méterre volt. Gyorsan cselekedett.
„Ott talán elmondhatom neki.”
-Engedj el, Booth!- küzdött még mindig fáradhatatlanul, de a férfi még mindig erősen szorította a karját és megindult a kis szoba felé, magával húzva a nőt.
Halkan becsukta az ajtót és a nő felé fordult.
-Engedj ki innen!- nyúlt a kilincs után, de a férfi megállította.
Most végre elmondhat neki mindent. Végre megtudja az igazat. A férfi azt remélte, minden rendbe jön.
Megragadta a nő derekát, erősen magához húzta és szenvedélyesen megcsókolta.
Brennan először visszacsókolt, majd megpróbálta ellökni magától a férfit. Nem értette miért nem hagyja már békén, ha egyszer úgysem szereti.
Szeretjük egymást, és akkor is szeretjük egymást, amikor haragszunk. A szeretet ott van a harag mögött, mint a fal a függöny mögött, vagy a táj, amelyen vihar söpör végig. A vihar elvonul, és a táj ott van.
Próbált kiszabadulni az erős karok fogságából, de Booth nem engedte el. Nem akarta.
-Engedj már el!- tépte ki magát a férfi karjai közül.
-Sss, Bones!- csitította a nőt- El kell mondanom az igazat.
-Miről beszélsz?- szipogta és megtörölte könnyes arcát.
-Szeretlek- simított végig a nő arcán letörölve a könnycseppeket- Minden vágyam, hogy a feleségem legyél, de nem lehet, még nem lehet.
-Miért? És akkor miért mondtad az előbb, hogy nem szeretsz?
-Bocsáss meg nekem. Muszáj volt, ahogy az esküvőt is muszáj volt lemondanom.
-De miért?- könnyei már nem folytak és végre magyarázatot kapott. Végre kezdte megérteni a dolgokat.
-Pelant miatt. Nem akarom, hogy neked vagy Christine-nek baja essen. Pelant megfenyegetett. Most sem mondhatnám el és remélem, hogy nem tudja meg.
-Booth…- tenyerét a férfi mellkasára helyezte.
-Remélem, megérted és megbocsátasz nekem. Remélem, hogy nem szúrtam el mindent- az ügynök lesütötte a szemeit.
A nő egyik kezét a férfi arcára helyezte és maga felé fordította, hogy szemeiben nézhessen.
Végre mosolygott. Hetek óta először megfeledkezett a fájdalomról és az aggódásról.
-Szeretlek, Booth- suttogta remegve és újabb könnycseppek bukkantak elő szemei mögül.
Booth hüvelykujjával letörölte a legördülő cseppeket és erősen átölelte a nőt, hogy érezze, itt van és mindig is itt lesz vele.
-Én is szeretlek, Bones- apró puszit adott a nő homlokára, aki készségesen hozzásimult.
Végre újra biztonságban érezte magát a férfi karjaiban. Felemelte a fejét és szenvedélyesen megcsókolta a férfit. Seeley pedig ugyanolyan hévvel csókolt vissza.
-Muszáj lesz megjátszanunk, hogy nem vagyunk együtt, Bones- szólalt meg miután csókjuk véget ért- Pelant nem tudhatja meg. Nem bánthatja Christine-t.
-Meg kell találunk, Booth- suttogta- Mi lesz, ha baja esik?
-Nem engedem, hogy bármi is történjen vele. Megtalálom. Most viszont nem dolgozhatunk együtt- mondta szomorúan- Amíg Pelant-ot nem csuktuk le, nem dolgozhatunk együtt, Bones.
-Tudom- szomorodott el a nő.
-Itt vagyok és szeretlek- ölelte magához- Ebben sose kételkedj. Rendben?
A nő bólintott és újra a férfi mellkasába rejtette arcát. Sok volt neki ez a néhány hét.
„Fájdalom és bánat”- ez a két szó jellemezte az elmúlt időszakot életében, de végre talán, ha csak egy kicsit is, de megnyugodhat.
-Bárcsak Christine itt lenne- suttogta könnyeivel küszködve.
-Tudom…
***
Néhány órával később…
Sötét volt. De nem kint a szabadban vagy az utcán. Csak bent, a szobában, a házban. Redőnyök lehúzva, sötétítő függönyök behúzva lógtak.
Pelant éppen videó felvételeken dolgozott. Kiszemeltjeit kutatta. Booth-t és Brennan-t.
Ráakadt a keresett anyagra és lejátszotta.
„-Figyelj, Temperance! Nem dolgozhatunk tovább együtt.”
-Miért? Szeretlek és…
-De én már nem…”
„Hát megtette”- gondolta magában és elmosolyodott.
Boldog volt, mert terve sikerrel járt. Boldog volt, mert boldogtalannak látta ellenfeleit. És boldog volt, mert egy ütőkártyával rendelkezett… Christine nála volt. Ez pedig hatalmas előnyt jelentett számára ellenségeivel szemben.
Látta, ahogy Temperance arcát szélsebesen ellepik a könnyek, és ahogy Booth küszködik sajátjaival szemben. Aztán a nő kirohant az irodából és néhány másodperccel később az ügynök utánaszaladt.
Bármilyen közel vagyunk a célhoz, sohasem biztos, hogy megérkezünk. A lehetetlennek iszonyatos ára van. Ha pedig egy bosszú lehetetlen, annak az az ára, hogy többé nem térhetünk haza.
Pelant-ot rossz érzés fogta el.
„Talán elmondta neki?”
Ideges lett és dühbe gurult, ahogy egy másik felvételt szemlélve észrevette, hogy a két személy eltűnik egy ajtó mögött.
„Nem vagyok hülye, Booth ügynök…”
Kezébe vette a mobilt és tárcsázta a számot.
A telefon kicsörgött és valaki megszólalt a vonal túlsó végén.
-Booth!
-Mi történt az ajtó mögött, Booth ügynök? Csak nem mesélt Dr Brennan-nek a megállapodásunkról?
Booth ereiben megfagyott a vér, a mellette ülő nőre pillantott és még elsuttogta -„Mérjétek be!”- mielőtt válaszolt volna a feltett kérdésre.
Időnként a fájdalom visszahúzódott, csöndben várt, már-már azt hitte, el is múlt, amikor újra elborította, és bosszút állt rajta azért, amiért biztonságban merte érezni magát. Ez volt a büntetése, a rettegett végzete. A magány... Magányról pedig senki sem akar hallani.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
