|
Felicitas: Az őrjítő titok/13.
Annyit szenvedtem, a szívem már annyit vérzett azon az ezer és egy éjszakán, amikor fölriadtam, és vártam, hogy megcsörrenjen a kulcs a zárban, belépjen a szobába, lefeküdjön mellém, és ne szóljon egy szót se. Megfogadtam, hogy ha ez valóban bekövetkezik, nem fogok kérdezni semmit, csak megcsókolom, azt mondom neki, hogy „szép álmokat, szerelmem”, és másnap együtt ébredünk, kézen fogva, mintha ez a rémálom soha nem történt volna meg.
Paulo Coelho
Az irodára egy szempillantás alatt csend borult, ahogy a férfi kiadta az utasítást.
A nő lázasan dolgozott a számítógépen, próbálta bemérni a jelet, a telefonáló pontos helyét.
-Bones- kezdett bele nehezen a férfi- Bones nem tud semmiről!
-Ne nézzen hülyének, Booth ügynök- hangja elszánt volt- Nem rángatta volna be Dr Brennan-t oda, ha nem akar neki olyat mondani, amiről én nem tudhatok. Szóval, mit is mondott pontosan neki?- tette fel a kérdést újra.
Booth idegesen szorította ökölbe a kezét. Tenyere izzadt volt. Egyszerűen nem akarta elhinni, hogy ilyen idióta volt és most mind bajba kerülhetnek. Nem csak ő. Hanem Bones és Christine is, sok számára idegen emberrel együtt.
-Szerinted olyan ostoba vagyok, hogy kockára teszem a saját lányom életét?- vágott vissza egy kérdéssel.
Talán így elterelheti a beszélgetést. Semmi ötlete nem volt, mit is mondhatna.
Mit válaszolhatna?
Az első variáció az, hogy elmondja az igazat: Bones tud mindent.
A második pedig… mi a második? Semmi jó ürügye nincs, hiszen a nő feltételezések szerint gyűlöli őt és mi más oka lenne arra, hogy berángatja egy elzárt helyre, minthogy kitálal.
Ez így nem logikus…
Elindult a kanapé irányába.
-Az emberek sok mindenre képesek, akár oktalanul is- hangja megvető volt, gúnyos.
-Nem mondtam el Bones-nak- tagadta még mindig fáradhatatlanul.
Idegesen járkált fel s alá az irodában.
-Akkor valószínűleg most is azon fáradozik, hogy elválasszák Önöket egymástól. Nem igaz? Miért nem nézzük meg, Booth ügynök?- hangja elhalkult.
Booth hallotta a gombok benyomódását a klaviatúrán, ahogy Pelant egyesével gépeli be a betűket. Csupán néhány másodperc telt el, majd a férfi ismét megszólalt.
-Na, már látom is- hangjában mosoly bujkált- Éppen az autójában ül. Egy tömegbaleset, Booth ügynök?- nevetett fel hangosan- Bármikor képes vagyok belenyúlni a város közlekedési rendszerébe és a lámpáknak huss…- hadonászott nagyot a kezével- annyi.
-Hagyd békén Bones-t!- kiáltott hangosan a telefonba.
Már homloka is verítékezett. A férfi hangsúlya, modora, szavai egyre nagyobb dühöt szítottak lelkében és az oroszlán elszabadult, de még nem engedte ki teljesen, majd csak, ha végre szemtől szemben állhat vele.
Ha valaki átéli a borzalmak netovábbját, a rettegéstől maga is megtébolyodhat. Elszabadul benne valami, s vagy szót kér idővel, hogy pusztítson, vagy rejtve marad. A métely bejutott, az elmébe fúródott.
„Nyugi, Booth! Csak blöfföl…”
-Itt én irányítok, Booth ügynök! Ezt ne feledje!- vette komolyabbra a hangnemet- És ha maga ellenszegül, az következményekkel jár.
-Ha csak egy ujjal is hozzáérsz Bones-hoz vagy Christine-hez, puszta kézzel fojtalak meg! Istenemre esküszöm, megöllek! Megöllek, te rohadék!- szorongatta idegesen mobilját.
Válaszul először csak egy önfeledt nevetést kapott.
-Már megpróbálta és lássuk be, én nyertem. De tudja mit? Jobb ötletem van és ezt élete végéig bánni fogja...- hosszú sípolás és a vonal megszakadt.
Seeley még elkiabált néhány fenyegető szót, de kijelentései süket fülekre találtak.
Idegesen emelte el fülétől a telefont. Képes lett volna ujjai szorításával összeroppantani az apró tárgyat.
Nagy levegőt vett és lassan kifújta.
„Gyerünk Seeley! Gondolkozz!... Megtalállak és megöllek!”- tört fel benne a gyűlölet egyik újabb hulláma, amely felébresztette gyilkos ösztöneit.
Idegesen és gyorsan tett egy száznyolcvan fokos fordulatot a szobában és a számítógépen lázasan dolgozó Angela-ra pillantott.
-Sikerült bemérni?- tette fel a kérdést reménykedve.
-A pontos helyet nem- válaszolt- A jel le van árnyékolva- sóhajtott- De ezt nézd!
Ange a képernyőre mutatott és magyarázni kezdett.
-Amikor az ember telefonál a hozzá legközelebb eső adótorony bejelez- mutatóujját a pirosan világító pöttyre helyezte- Egy ilyen torony hatótávolsága 5 km.
-Tehát a hívás erről a területről érkezett?- körözött kezével a képernyő felett Booth.
-Pontosan- helyeselt a nő.
-De még így is túl nagy a terület. Nézd csak meg! Erdők, házak… gyárak- sorolta a terület jellegzetességeit- Akárhol lehet és még csak az sem biztos, hogy nem csak „átutazóban” volt, ezen a városrészen- sóhajtott és levágódott a kanapéra.
-Ez igaz, de emlékszel a videó hívásra, amit Brennan kapott?- a férfi csak bólogatott, a nő pedig folytatta- hasonlóképpen működik az ilyen hívás bemérése is, csak az adótornyok hatóköre nagyobb. Egy ilyen vevő még 10 km-re is érzékeli a hívást. Ugyan a jel csak rövid ideig tartott és Pelant ezt is leárnyékolta, csak odáig jutottam vele, mint ezzel. Ez a pasi nagyon okos…
-De te okosabb vagy nála igaz, Ange?
-Aha- mosolygott- Legalábbis most igen. Szóval a hívás erről a területről érkezett neked és erről Brennan-nek- mutatóujját a kérdéses területen húzta végig- A két adótorony egymástól kb. 13 km-re van- a férfi felpattant ültéből- Látod az átfedést a két terület között?
-Aha- bólogatott.
-Itt keressétek! Ez egy erdős terület nagyjából 2 km kiterjedésű és egyetlen egy épület áll itt- átkapcsolt a műholdra és ott is mutogatni kezdte az elhangzottakat- Pelant itt lesz- jelentette ki magabiztosan, majd hangja elbizonytalanodott- Legalábbis innen hívott mindkettőtöket.
-Lehetséges, hogy hibázott, Angela? Ez így túl egyszerű- szeme összeszűkült.
-Ha csak a videót küldi, nem találjuk meg… Talán hirtelen felindulásból telefonált neked. Nem gondolta át, mit tesz, mi pedig most kihasználjuk.
Seeley közelebb lépett a képernyőhöz és jó alaposan szemügyre vette a területet. Magas fák. Fenyők. Tölgyesek. Az épület előtt egy kisebb tisztás.
Egy régi gyárat látott a monitoron. Régi? Az enyhe kifejezés. Romos. Lelakott, összegraffitizett. Nyilvánvalóan a környék összes fenegyereke ide járt, inni, cigizni rosszabb esetben pedig belőni magát. De csak egy ideig. Látszott, hogy erre már rég nem járt senki. Legalábbis nem sokan.
Gyomra felfordult. Pulzusa megemelkedett.
Ilyen helyen van a lánya?
Mocskos és egyben hátborzongató.
Nagy levegőt vett és kifújta. Próbált összpontosítani. Fejében már összeállt a terv és nem akart tovább várni egy percet sem.
Remegő kézzel nyúlt zsebébe mobilja után kutatva, majd egy határozott mozdulattal kicsúsztatta az eszközt, benyomkodta a szükséges gombokat és füléhez emelte.
A telefon kicsöngött, ő pedig, amint felvették, beleszólt.
-Itt Seeley Booth különleges ügynök. A számom 22705. Sikerült bemérni Christopher Pelant, körözött bűnöző, hacker és sorozatgyilkos feltételezett rejtekhelyét. A cím- intett Angela-nak, aki megjelenítette a kérdéses szöveget a kijelzőn- MacArthur Blvd 47-olvasta fel hangosan- A Potomac folyó mellett, egy erdős területen. Kommandósokat kérek a helyszínre. A célpont veszélyes és túsz van nála.
„Túsz”- nehezen tudta csak kimondani ezt a szót és próbálta minél érzelemmentesebben megtenni.
Talán a féltés teszi oly fájóvá a szeretetet?
A lánya. Az ő kicsi lánya egy állat kezei között.
Keze ökölbeszorult, szíve összeszorult, pulzusa felszökött gondolatra. Nagy levegőt vett, majd folytatta.
-Kérem mindenki fokozott figyelmét és óvatosságát, a kislányt élve, épségben kell kihoznunk onnan, vagy nem állok jót magamért. Az eljárást én irányítom- fejezte be a „beszélgetést” és a választ meg sem várva, elemelte fülétől a készüléket, majd Angela-ra nézett.
-Fel kell hívnom Bones-t- suttogta.
-Apropó! Mi van veled és Brennan-vel?- kezdett bele szemrehányóan- Azt hallottam, nem akartok többé társak lenni. Mit mondtál neki?- nézett rá dühösen- Megint megbántottad?- tette csípőre a kezét.
-Nem akarok erről beszélni, Angela.
-És mi az, amit nem mondhatsz el neki? Mi a francról beszélgettél Pelant-val. Mi az, amit nem mondhatsz el neki?- már azóta ezen rágódott, amióta ez a mondat elhangzott a férfi szájából- Tudod, kizárólag azért segítek neked, mert Christine-ről és Brennan-ről van szó. Máskülönben szóba se állnék veled.
-Ez most tényleg nem a legjobb időpont, Angela- hagyta faképnél a nőt és tárcsázni kezdte Temperance számát.
***
Eközben…
A várakozás százszor gyötrelmesebb, mint a valóság, és a fenyegetés szörnyűbb, mint a csapás. Mihelyt bekövetkezik a baj, lefoszlik róla mindaz, ami a képzelet szüleménye, s csak annyi marad, amennyi csakugyan valóságos.
Az éj leszállt, hogy Washington DC lakosai is megpihenhessenek végre egy hosszú és fárasztó nap után.
A forgalom dudált, hörgött. A piros, szürke, fekete és kék autók tömkelege ellepte a város útjait és a kocsik fennakadások nélkül száguldottak el egymás mellett, vagy éppen egymással szemben.
Temperance Brennan egyedül ült a kávézóban. Meredten bámult ki az ablakon. Figyelte az autók száguldását, a hazasiető emberek rohanását. Agya szinte hangosan zakatolt, ahogy elméje az elmúlt napok eseményeit próbálta feldolgozni.
Az emlékképek peregtek a szemei előtt. A balul elsült esküvői javaslat, a bomba robbanása, Christine eltűnése és Booth-val való szakítása.
Csupa-csupa rossz és fájdalmas dolog.
De ma végre választ kapott a fejében zavartan kavargó kérdésekre. Már nem kell találgatnia. Már nem kell kétségbeesetten a menekülő útvonalat keresnie. Az élete megoldódni látszott.
„Christine…”
Izzadt tenyere ökölbeszorult az asztal alatt. Ajkai megremegtek és szeme könnyes lett.
„Booth megígérte… és ő betartja az ígéreteit…”- ezzel a gondolattal próbálta nyugtatni megfáradt és kétségbeesett lelkét.
Azzal nyugtatjuk magunkat, hogy a baj csak másokkal esik meg, nem velünk. Aztán egy nap bekövetkezik. Lerombol mindent. Az emlékeket, az érzéseket. A szív megtelik fájdalommal, betelepszik, nézi, ahogy szenvedsz. Azt mondjuk, hogy ezt nem lehet túlélni, de aztán az élet fogva tart, nem tudni, miért.
Lehunyta a szemeit és próbált visszaemlékezni. Emlékezni a szép pillanatokra, a boldog percekre.
Christine első szava...
„A-pa”- édes hangja még mindig a fülében csengett.
Halványan elmosolyodott. Aztán eszébe jutott a Booth-tól való távolság. Az is Pelant miatt történt. Christopher Pelant miatt 3 hónapra a családjuk szétszakadt, ahogy most is.
Minden szép emléke mögött őrzött egy szörnyű, félelmetes, hátborzongatót is.
Ez a férfi tönkre akarta tenni az életét, a boldogságát, és jelen esetben, úgy tűnik, sikerülni is fog neki.
Düh és igazságtalanság érzése fogta el. Miért? Miért pont ő? Miért pont ők?
Az előtörni készülő forró könnyek égetni kezdték csukott szemhéját. Nagyot nyelt, ezzel is leküzdve magában a sírás utáni vágyat.
„Nem lehetsz ilyen gyenge… nem sírhatsz állandóan! Ez nem te vagy!”- kiáltott fejében a kis hang és próbált megnyugodni-„Hova lett a racionalitásod?”
Szemeit lassan kinyitotta és pillantása rögtön a vele szemben ülő személyre esett.
-Apa?- lepődött meg egy kicsit.
-Szia, Tempe- mosolyodott el erőltetetten és az asztal felett közelebb hajolva, egy apró csókot nyomott lánya homlokára- Hogy vagy?
Brennan a kiskanálért nyúlt, egy könnyed mozdulattal a pohárba ejtette és kavargatni kezdte a kávéját.
-Nem jól- nyögte ki nehezen a szavakat.
-Booth hívott, azt mondta, nem vetted fel a telefont…
Temperance csendesen apjára pillantott. Észre se vette, hogy hívták.
A táskájáért nyúlt, ami tőle balra a széken pihent. Egy könnyed mozdulattal kicsatolta, kihúzta a cipzárt és előkotorta a telefonját. A kijelzőre pillantott.
„4 nem fogadott hívás”- olvasta fel magában készülék által neki címzett üzenetet.
-Mondott neked valamit, amit nekem akart?- nézett érdeklődően az apjára.
-Bemérték Pelant állítólagos rejtekhelyét. A rajtaütést este 10-re tervezik, ami pontosan- pillantott az órájára- 1 óra és 23 perc múlva fog bekövetkezni. Addig minden egység kiérkezik, szemügyre veszik a terepet és az épület gyenge pontjait.
Brennan érdeklődve hallgatta végig apja beszédét, majd tekintetét ismét a kávéjára irányította.
-Remélem megöli- suttogta halkan.
Szívverése felgyorsult tudta, hogy lánya, Christine és Booth is nagy veszélyben vannak.
-Mi a cím?- kérdezte hirtelen ötlettől vezérelve.
-Minek az neked- ráncolta a homlokát.
-Az nem számít, csak mondd meg, Apa!- nézett rá komolyan, szeméből elszántság tükröződött.
-Tempe, nem mondom meg, amíg el nem mondod, mit akarsz csinálni.
Temperance tengerkék szemeit mélyen Max tekintetébe fúrta.
-Odamegyek- felelt nemes egyszerűséggel.
Max teljesen megdöbbent.
-Dehogy mész oda, Kislányom!- kiabált rá ingerülten- Booth érti a dolgát, csak láb alatt lennél, eggyel több gond, amire oda kellene figyelnie- magyarázta.
A nő sértődötten az ablak irányába fordította tekintetét és belekortyolt a már kihűlt kávéba.
Az ital fanyar íze furcsa arckifejezést csalt ki belőle. A csészét az asztalra helyezte. Az apró lyukból kihúzta ujját és ismét az asztal alá dugta, remegve összefűzve a többivel.
Ideges volt. Amióta megtudta a hírt még inkább azzá vált. Egyre feszültebbé.
Egy apró reménysugár végre felcsillanni látszott az út végén, és remélte, hogy ezúttal nem csak átverés, megtévesztés az egész.
-Értsd meg, Apa! Ők a családom. Velük kell lennem- fordult vissza és komoly, mindenre elszánt pillantással apjára tekintett.
-Figyelj ide, Tempe! Nem engedem, hogy odamenj, éppen ezért, nem is fogom megmondani ezt neked! Még csak a városrészt se mondom meg, mert képes vagy odamenni és végigjárni az összes utcát. Pont olyan elszánt vagy, mint édesanyád- simított végig az arcán- Ne aggódj, Kicsim! Minden rendbe jön majd!
Bones könnyes szemekkel apjára pillantott.
-Hogy lehetsz ebben ilyen biztos, Apa?
Szüksége volt valakire, aki biztatja és megvigasztalja.
-Mert ismerem Booth-t- mosolygott- Ahogy téged is. Egy ilyen piti kis bűnöző, mint Pelant nem kerekedhet fölétek, Kicsim. Túllesztek ezen is. Meglátod.
A nő halványan elmosolyodott, majd az órájára pillantott.
-Nekem most mennem kell- magyarázta, majd felemelte a kezét jelezve a pincérnek, fizetni szeretne.
A férfi készségesen az asztalhoz ment és kihozta a számlát. A nő elővette a pénztárcáját és a pénzt az asztalra helyezte, majd apjára nézett.
-Indulnom kell- suttogta halkan.
-Booth megkért, hogy vigyázzak rád, Tempe. Elkísérlek- állt fel a székről.
-Mi?!- háborodott fel a nő- Nem vagyok már gyerek! Nem kell vigyáznod rám!- indult el kifelé Max-et meg sem várva.
Dühösen sétált ki az ajtón. Lépteit egyre szaporábbra vette.
Miért hiszi őt mindenki ilyen gyámoltalannak? Ő egy felnőtt nő. Már nem kislány. Tud vigyázni magára. Utálta, ha aggódtak érte. Nem bírta elviselni a szánakozó tekinteteket.
-Várj már, Kicsim!- kiáltott utána Max- Tudod, hogy a lábam már nem bírja ezt a tempót!
De Brennan nem állt meg. Nem fordult vissza. Cipője csöndesen koppant a járdán. Csak ment előre, egészen autójáig.
Előkotorta a táskából a kocsi kulcsot és megnyomta a gombot. Az autó fényei egy pillanatra felvillantak és elhangzott az ilyenkor szokásos csipogás is.
Remegő kézzel tépte fel az ajtót és bepattant a volán mögé. Még a biztonsági övet sem csatolta be, a kulcsot az indítóba dugta és lenyomta a gázpedált.
A kocsi motorja hangosan felbőgött és eltűnt a forgalomban.
Max léptei lelassultak. Megállt. Szomorúan nézett a lány után. Még látta, ahogy az autó befordul a sarkon, majd megfordult és elindult hazafelé.
„Olyan, mit az anyja… pont olyan makacs.”- gondolta magában és nevetőráncai megfeszültek.
***
A saját sorsunkat illetően vakok vagyunk. Ezt az érzékszervet vette el tőlünk az úristen, talán hogy ne tudjunk vele konkurálni, mert a jövőlátás vészesen közel áll a mindenhatósághoz. Ki lenne olyan bolond, hogy ne kerülné ki a rá leselkedő sorscsapást, ha teljesen biztos volna benne, hogy az bekövetkezik?
Gyorsan vezetett. Sietett. Pedig azt sem tudta hova, s merre tart. Csak haladt előre, céltalanul.
A rádióból halk zene szólt, ami szépen lassan betöltötte az utasteret.
Vajon minden rendben lesz? Booth megtalálja Christine-t? És ha igen, épségben haza tudja hozni? Vagy bajuk esik? Pelant meghal vagy Booth életben hagyja?
Ezer s ezer kérdés cikázott fejében és egyikre sem találta a választ. Racionálisan próbálta végiggondolni és rájönni melyik a leglogikusabb végkifejlett, de képtelen volt rá.
A motort leállította. A lámpa pirosan izzott az úttest felett. Nagyot sóhajtott és utat engedett érzelmeinek. A kétségbeesésnek és a félelemnek. Ujjai erősen kulcsolódtak a kormánykerékre és egész teste megrázkódott, ahogy a sírás magával ragadta, végül pedig zokogásba torkollott.
„Nyugodj meg, Brennan! Nem lesz semmi baj! Booth megígérte!”
Erőt vett magán. Egyik kezével elengedte a kormányt és megtörölte könnyes arcát.
A lámpa fénye zöldre váltott és autója, a forgalommal együtt, továbbhaladt.
Elméjét kiürítette és próbált ismét logikusan gondolkozni. Kibámult a szélvédőn és megpróbált a forgalomra figyelni.
Hirtelen farkasvonyítást hallott.
Teste összerezzent a halálos rémülettől és tekintetével riadtan kereste a hang forrását.
„A táskámból jön…”- jobb kezével elkezdte kutatni a telefonját, a ballal pedig tovább vezetett.
Emlékezett rá, hogy Pelant már egyszer megváltoztatta a csengőhangjukat.
Remegő kézzel emelte ki a mobilt és a kijelzőre pillantott.
„BOOTH”
Gondolatai elkalandoztak.
„Talán már vége az akciónak? Nem még nincs 10 óra…”- pillantott az órájára- „Mit akarhat ezzel már megint Pelant?”
Éppen a következő kereszteződés felé tartott. A lámpa pirosan világított, majd hirtelen minden jel nélkül zöldre váltott. De nem csak az ő lámpája. Azon a területen az összes többi is.
Számára fel se tűnt a változás. Remegve próbálta megnyomni a zöld gombot, hogy felvegye a telefont és éppen behajtott az útkereszteződésbe, amikor egy fekete autó tűnt fel a semmiből.
A nő ijedten hajította el a mobilt az autó egyik ismeretlen pontja felé és ujjait erősen a kormányra kulcsolta. Megpróbálta lefékezni a száguldó járművet, de nem sikerült. A kocsi keresztbefordult az út közepén és a fekete autó egyenesen belerohant.
Kocsija megpördült a levegőben.
Füst. Benzinszag. Mindenhol üvegdarabok és alkatrészek hevertek. Az egész utat beterítették a kisebb nagyobb törmelékek.
Erősszagú folyadék kezdett szivárogni az autóból, ami azonnal lángra is lobbant, a tűz martalékává téve a járművet.
Piszkáltál már kötőtűvel faliórát? Én igen, és eközben egyszer csak elszabadult a pokol, az idő csörtetve lepergett, a mutatók versenyt futottak a számlapon, irtózatos zakatolással, őrült iramban, pertissimo kergetőztek körbe-körbe, mígnem az óra kilehelte a lelkét. Mostanában nálunk is így van: a nap és a hold egymást űzve rohan az égen, mintha ámokfutók volnának, a napok kergetik egymást, s az idő úgy elrohan, mintha egy lyukas zsákból peregne ki.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
