|
Felicitas: Összekuszálva/3.
Azt mondják, hogy a legnagyobb hiba bármit feladni, hogy a legnagyobb erő a kitartó próbálkozáshoz kell. Ne add fel a reményt, hogy minden jobbra fordul. Sose feledd, mennyi mindent megoldottál már. Igyekezz helyesen ítélni, harcolj lankadatlanul. Mert ha lemegy a nap, nem marad egyéb, mint a meggyőződés, hogy te mindent megtettél. És amikor a nap holnap újra felkel, folytatni fogod.
A nő reszketve állt az ajtó mellett. Nem tudta mitévő legyen, hiszen az ismeretlen néhány perc, esetleg másodperc után már szemben fog vele állni. Szemtől… szemben…
Elméjében felrémlett egy rég elfeledett, kedves név.
„Booth!”- kiáltott a férfi után.
Nem tudta ki az, akit legbelül oly keservesen szólongat, de ez a név, ez a szó… melegséggel töltötte el bensőjét.
Félelme alábbhagyott. Megnyugodni látszott.
De ekkor ismét kulcszörgést hallott. A kis tárgyat kihúzták a kulcslyukból.
Elméje idegesen kutatott valamiféle menekülési útvonal után. Agya szinte már hangosan zakatolt. Ujjait idegesen remegve kulcsolta össze. Tenyere izzadt volt. Kinézete megviselt, zilált.
Nem tudta elfelejteni azt a percet, azt a pillanatot. Fejében visszacsengett az ismerős nő sikolya. Bőrén még érezte a tűz melegét. Nyakán a tű szúrásának jeges érintését, orrában az elviselhetetlen bűzt.
„Mi folyik itt?”- tette fel magában a gyötrő kérdést már sokadszorra- „Mit akarnak tőlem?”
Több ideje már nem maradt, ugyanis az alak nagy robajjal rontott be a kis szobába.
Az ajtó kinyílt és szembetalálta magát egy újabb ismeretlennel.
A férfi nagydarab volt. Haja rövid, fekete. Arca borostás, szemei sötétek. Arcvonásai markánsak. Talán a bűn szennyezte be ily módon kinézetét. Öltözete fekete. A bőrdzseki, a nadrág… minden.
Ajkai széles mosolyra húzódtak, ahogy a nő szemeibe nézett. Látta a rémületet mely kiült áldozata arcára. Boldogsággal töltötte el a tudat, hogy félelmet kelt, hogy rettegést okoz.
A férfi lassan becsukta az ajtót, a kulcsot újra a zárba dugta és elfordította azt.
A nő feszülten figyelte minden mozdulatát. Érezte egyre hevesebben verő szívét. Az erei valósággal lüktettek, ahogy az izom egyre több adrenalinnal elárasztott vért pumpált szét, teste minden apró kis szeglete felé.
Ujjai remegtek az idegességtől. Pupillája kitágult. Félt…
Az ismeretlen közelebb lépett, és ahogy közeledett, a nő úgy próbált eltávolodni tőle. Egész addig hátrált, amíg háttal a hideg, koszos falnak nem ütközött.
A férfi arcán éktelenkedő visszataszító vigyor még szélesebbre húzódott.
Félni valamitől annyit jelent, mint mágnessé válni a félelem tárgya számára. Ha megszűnt a félelem, megszűnt a vonzás.
A nő teljesen ledermedt, majd túlélésért való ösztöne feléledt.
-Ki maga?! Miért hozott ide?! Mit akar tőlem?!- zúdította a fejében kavargó kérdéseket egyszerre a férfire.
-Talán elszórakozhatnánk- hagyta figyelmen kívül a függőben lévő kérdéseket és közelebb lépett a nőhöz.
-Álmodik a nyomor!- tért ki a férfi elől és az ajtóhoz igyekezett.
Ujjai idegesen markolták meg a kilincset. Lenyomta, de az ajtó nem nyílt. Újra próbálkozott, s nincs eredmény.
„Bezárta…”
Arcát könnyek szelték ketté. Kétségbeesetten rángatta a kilincset, majd amikor belátta, hogy semmi haszna, öklével próbált kiszabadulni, kitörni börtönéből.
Elrablója csak nevetett a nő nyomorán.
-Segítség! Kérem, segítsen valaki!- kiáltott hangosan.
-Semmi értelme! Senki sem hallja meg- rázta a fejét és kiemelte zsebéből a kulcscsomót- Csak nem ezt keresi, doktornő?
A nő szavai elhalkultak, remegő lábakkal fordult meg és egyenesen a férfi szemeibe nézett.
-Azt hittem, van annyira racionális, hogy belátja semmi esélye, ha nem segít.
-Ki maga?!- tette fel újra a kérdést.
A gyógyszer hatása már teljesen elmúlt. Az adrenalin mely szívének lüktetését magasabb tempóra ösztönözte teljesen elmosta a drogokat.
-Miért érdekli ez magát, Dr Brennan?
„Dr Brennan? Tehát így hívnak. Orvos vagyok?”
-Csak válaszoljon!- tekintete határozottságot tükrözött.
-Szerepet cseréltünk?- nevetett a férfi- Ha jól emlékszem és nyugodtan szóljon csak, ha tévedek- nyúlt a zsebébe és elővette a csillogó, ezüstszínű tárgyat- a pisztoly még mindig nálam van- vigyorgott.
A nő kissé megszeppent a fegyver láttán, de ezt próbálta nem kimutatni.
Elbújhatsz a félelem elől. De a rettegés megtalál. Megérzi a szagod.
Szemei csillogtak. Kezei és lábai remegtek.
Mit tegyen? Mit kéne tennie?
-Úgy látom, magával csak így lehet normálisan kommunikálni, Temperance.
„Temperance? Ez a keresztnevem?”
Nagy levegőt vett és lassan kifújta, ezzel is próbálta ellensúlyozni hevesen verő szívét.
-De tudja mit?- leült a kanapéra- Mivel én ilyen rendes fickó vagyok, megmondom a nevem.
-Ha az lenne, én nem lennék itt!- vágott vissza.
-Én az Ön helyében nem lennék ilyen tiszteletlen, doktornő. Még megismerheti a rossz oldalam is.
-Szóval ez a jó?- hangja cinikus volt, karjait összefűzte maga előtt.
-Tehát nem is érdekli igazán, akkor térjünk a tárgyra. Mit tud az apjáról?
Temperance komoly tekintettel a férfire nézett.
-Semmit…- felelte egyszerűen.
-Ne hazudjon! Tudom, hogy tegnap beszélt vele. Szóval megkérdezem újra, de többször már nem- hangja hideg volt, fenyegető, elszánt- Mit tud az apjáról?
-Semmit… esküszöm- szemei kétségbeesetten kutatták a menekülési útvonalat- Nem emlékszem.
A férfi felállt és megrázta a fejét. Lassan lépdelt közelebb a nőhöz, akin minden egyes lépéssel, egyre nagyobb rémület lett úrrá.
-Szóval semmit- érkezett meg és megállt tőle néhány centiméterre- Nem emlékszik?
Brennan egész testében remegett. Beszélni próbált, de ajkait egy árva hang sem hagyta el. Félve megrázta a fejét.
-Akkor ez majd talán észhez téríti- szólalt meg és jobb kezét ütésre készen emelte a magasba.
Egy hatalmas pofont kevert le a nőnek, amitől Temperance a falnak esett.
A lány arca égett a fájdalomtól, bal kezét óvatosan az ütés helyére tapasztotta. Szemeiben könnyek csillogtak.
A férfi közelebb lépett és lehajolt.
-Na megjött az esze? Emlékszik már?- hanghordozása gúnyos volt.
Brennan remegve emelte fel a fejét és ismét szembetalálta magát a férfival. Alig néhány centiméter választotta el arcát az övétől. Egy szót sem szólt még csak meg se rezdült.
A férfi másodpercekig csak várt, majd megszólalt.
-Nem jó válasz- rázta a fejét és fegyverét elővette zsebéből.
A nő ajkai megremegtek. Lélegzetvétele felgyorsult, pulzusa felszökött. Az ezüstszínű pisztoly csöve egyenesen rámosolygott.
-Kérem, ne…- hangja remegő volt, akadozott- Én…én tényleg nem emlékszem.
-Az egyetlen probléma ezzel az, Dr Brennan, hogy én nem hiszek magának- a fegyvert még mindig a nőre fogva felhúzta- Na? Továbbra sem beszél?
A nő szemeiben könnyek csillogtak.
-Kérem ne…- hangja halk volt, mintha nem is evilági lett volna- Nem tudok semmit.
-Pedig könnyebb lehetett volna magának is és nekem is- rázta a fejét és jobb kezében a pisztolyt tartva, a ballal alulról támasztva, óvatosan meghúzta a ravaszt.
Csak az a rosszabb a félelemnél, ha egyedül félsz.
***
Jeffersonian intézet
Cam az emelvényen vizsgálta az újdonsült testet. Körülötte Daisy sürgött- forgott. Segíteni próbált, helyettesíteni Brennan-t.
A kis csapat alig tudott valamit a helyzetről. Sejtelmük sem volt arról, hogy aki a rozsdamentes acélon fekszik, Russ Brennan. Még nem készült el az arcrekonstrukció, Angela hiánya miatt és mivel Brennan-t elrabolták, a dolgok nehezebben és lassabban is haladtak, mint általában. Pedig most pont az ellenkezőjére, a gyorsaságra lett volna a legnagyobb szükség.
Hihetetlen mennyi minden megváltozhat mindössze 24 óra leforgása alatt. A boldogságból fájdalom születhet. Az önfeledt percek pedig kétségbeesésbe torkolhatnak.
-Van már valami, Cam?- rohant fel az emelvényre Booth.
-Egyenlőre még semmi, a toxikológia drogot mutatott ki, de semmi több. Vélhetőleg, a tűzben halt meg. Ezek itt az előzetes fantomképek a lehetséges gyanúsítottakról, Angela sírva rajzolta le mielőtt hazaküldtem- nyújtotta át az egyik képet- Ez itt pedig, a másik fickó. Angela valami „Caporegima”-t említett, hogy így nevezték. Ő nem viselt maszkot. De többet tudnánk, ha Dr Brennan is itt lenne.
-De Ő most nincs itt, Cam- nyúlt az előzetes vázlatért és jó alaposan szemügyre vette a férfi vonásait -Most rajta kell segítenünk, úgyhogy gyerünk. Munkára! Meg kell találnunk- hangja határozott volt.
-Tudom, mit érzel most, Seeley, és hidd el, megteszünk mindent, ami tőlünk telik.
Booth szomorú pillantást vetett a holtestre.
-Még nem sikerült azonosítanunk- sóhajtott nagyot a nő- Angela…- de a mondatot már nem tudta befejezni.
-Erre nincs is szükség. Russ az. Bones bátyja- mondta ki keményen az igazságot.
-Russ?! Mi folyik itt Seeley. A Brennan famíliából már csak két élő tag maradt, az egyik Dr Brennan, akit elraboltak, a másik pedig…
-Max- szakította félbe a nőt, amikor az említett megjelent a Jeffersonian üvegajtaja előtt.
Mindenki feszülten figyelte, hogy közelíti meg a férfi az emelvényt, majd Booth elé áll.
-A lányomat elrabolták, Booth. Segítened kell- arca kemény volt, szinte érzelemmentes.
-Tudom- tekintete a rozsdamentes acélon heverő hullára esett.
„Talán Max tudja? Elmondjam neki? Jót tennék vele?”
A férfi megfordult, követve Booth tekintetét és a testre meredt.
Valami különös érzés fogta el. Ismerős volt neki.
-Mi történt a szegény ördöggel?- kérdezte és kezét felemelve a hullára mutatott.
Booth nagyot nyelt. Nem tudta hogyan is mondhatná el a férfinek, fia az, aki a boncasztalon fekszik, akit ott lát holtan.
-Sajnálom, Max- nyögte ki végül nehezen.
A férfi dermedten bámulta az elszenesedett testet.
„Mit sajnál? Miért?”
A felismerés hatalmas gyorsasággal hasított belé.
„Russ?”
-A fiam az, Booth?- adott hangot kavargó gondolatainak és hangja megremegett.
A legalapvetőbb szülői ösztön a gyermekeink táplálására és megóvására irányul. Egy gyermeket gyászolni a végső tehetetlenség beismerése. Nem tudod megvédeni azt, ami alászáll a földbe. Nem takargathatsz be egy sírhelyet.
Az apai szeretet egy apró könnycsepp formájában ült ki arcára.
Az ügynök csak szótlanul bólintott, majd Max-hez közelebb lépve a férfi vállára tette a kezét.
-Találd meg a lányom, Booth!- nagyot nyelt, leküzdve a még elő nem bukkanó könnyeket.
A férfi számára a legnagyobb kincs mindig is családja volt. Semmi más nem érdekelte csak ők. A lánya, a fia és a felesége. Akármennyi nehézség adódott, akárhány akadályt kellett leküzdenie, eddig képes volt megvédeni ezt a szoros köteléket. A család kötelékét. De most. Most úgy érezte elbukott. Kudarcot vallott.
-Dr Saroyan, az elszenesedett réteget az öngyújtóról eltávolítva, ujjlenyomatokra bukkantunk. Ezek csak részlegesek és nagymértékben károsodtak, de talán elvezethetnek a gyilkoshoz- érkezett meg a legjobb pillanatban, lihegve Daisy.
-Köszönöm, Ms Wick!
-Cam! Azonnal hívd ide Angela-t!- adta ki az utasítást Booth és már el is indult volna, ha a nő nem szól utána.
-De Ő most nem tud idejönni. Teljesen kiborult.
A férfi megfordult, elindult a nő felé és megállt tőle néhány centiméterre. Szavai keményen csengtek vissza a labor csillogó falai közt. Mindenki feszült volt és néma.
-Az érdekel most a legkevésbé, hogy Angela mit érez. Ő legalább biztonságban van, ami Bones-nak nem adatott meg. Láttad mit műveltek ezek a fickók Russ-val?!- emelte fel a hangját- Azt akarod, hogy Bones is így végezze?!- tört ki a benne lappangó feszültség.
Feszült volt és dühös. Dühös volt magára. Dühös volt a világra, a sorsra, még talán Istenre is.
Választ nem várt a kérdésre, remélte, hogy a nő felfogta a dolgot.
Gyorsan megfordult és ismét a kijárat felé vette az irányt. Egyedüllétre volt szüksége, hogy átgondolhassa a dolgokat, hogy mi a következő lépés.
Léptei gyorsak voltak. Idegesen vágtatott kifelé, akár egy megvadult és felbőszült bika, vagy egy elszabadult oroszlán.
Magány kellett most neki. Távol a város zajától, az emberek nyüzsgésétől, az autók robajától. Egy kis nyugalom, hogy tisztázza magában a dolgokat, hogy tisztázza magában érzéseit.
Beült a kocsiba és szinte abban a pillanatban már be is indította azt, hogy minél hamarabb elmenekülhessen a világ elől. Eltávolodhasson a mindent felemésztő és beszennyező bűntől.
Gyorsan vezetett, szinte minden közlekedési szabályt áthágva, nem érdekelték a piros lámpák vagy a megállásra felszólító táblák. Csak egy dolog foglalkoztatta igazán.
Meg kell találnia a nőt bármi áron. Meg kell védeni Temperance-t.
Ez éltette az utóbbi pár órában. A nő számít rá és neki segítenie kell rajta. Bele se akart gondolni abba, mi lesz, ha kudarcot vall, ha már túl késő és mire odaér már a nő is halott.
„Nem!”- próbálta kiverni a fejéből a rémisztő gondolatot-„Bones nem halhat meg! Nem veszíthetem el!”
A kóma óta megváltozott benne valami. Amikor felébredt, azt hitte neki és a nőnek közös élete van. Hogy boldogok együtt és egy igazi családdá válhatnak. Meg volt győződve az igazáról. Hogy a nő gyereket vár, az övét. De szembesülnie kellett a valósággal, ami sokkal hidegebb és ridegebb volt, mint azt valaha is gondolta volna.
Bren nem vár gyereket. A nő nem a felesége. Még csak nem is a barátnője. Ők ketten soha nem is voltak együtt.
Szíven ütötte a hír akkor, de mára már elfogadta és megpróbálta a dolgokat a saját javára fordítani. Megpróbált közeledni a nő felé, szépen lassan araszolva, apró lépésenként. Tudta, ha túl gyorsan halad és egyszerre zúdítja rá a szívében lapuló érzések tömkelegét, elűzheti a nőt. El messzire és ki tudja visszajönne-e valaha is. Talán évek múlva, amikor már letisztázta magában a dolgokat. Vagy soha, hiszen ezekre a kérdésekre nem találhatna az ő gondolkodása szerint racionális válaszokat.
Félek a világtól. Attól, hogy valaki megfoszt tőled. Félek magamtól, hogy majd hagyom, hogy az esetleges boldogságodban bízva átnyújtalak másnak, hogy te abban hiszel, hogy nem tehetsz boldoggá, én meg abban, hogy erre éppen én nem leszek képes. Jobban félek tőled, mint hinnéd, hogy majd elrontom, hogy összetöröm, hogy megsértelek és elhagysz. Hogy majd egyetlenegyszer nem értesz meg, én pedig megrémülök.
A férfinek fájt a dolog. Fájt a távolság, ami köztük volt. Úgy érezte, elvesztett valamit, de valójában egy erős kötelékre talált és mára már ő is felfedezte ezt.
Valahol mélyen úgy érezte, a nő is hasonlóképpen vágyik arra a közös életre, amit megírt könyvében. Akárhogyan is tagadta, hogy nem róluk van szó, hogy amit Booth álmodott csak egy egyszerű történet pszichés felerősítése, a férfi nem adta fel a dolgot. A remény ott volt, amit a nő adott meg számára és ezt nem hagyta elúszni.
Hiszek a csodákban, mert látom őket, minden áldott nap. Varázslatot a mosolyokban, megvalósult lehetetleneket, körbevesznek, boldoggá tesznek, erősebbé, hisz megadják a reményt, hogy bizony, ami egyszer volt, amit már átéltem, bármikor visszajöhet.
Már kiért a városból. Elhagyta a határt jelző táblát és tovább vezetett a kanyargós országúton.
Virginia-ba ment. Vissza oda, ahol a kocsit megtalálták. Úgy gondolta, az út alatt kiszellőztetheti fejét és legalább halad is valamennyit a nyomozással.
Sokáig vezetett, majd ahogy azt mondták neki, lekanyarodott a földútra. A motor megbillent és a kocsi kerekei puffanva futották rá a hepehupás talajra.
A levegőben érezte, közel jár már céljához. Az ösztöne megsúgta neki.
Odakint még a sötétség uralta a tájat. A hívás óta egy percre sem hunyta le a szemét. Tudta, ha társa a helyében lenne, ő sem tenne másképp.
Hajnali 3 körül járhatott az idő kereke.
A nyomozás viszonylag gyorsan haladt, de ő úgy érezte nem eléggé. A Jeffersonian egész gárdája talpon volt és dolgozott, de a férfinek ez nem volt elég. Nem értette a többieket, Cam-et, Angela-t vagy Hodgins-t. Ahelyett, hogy a nő megtalálásán fáradoztak volna, Cam hazaküldte őket. Persze Angela sokkos állapotát megértette, mégis csak a szeme láttára öltek meg egy férfit, de Hodgins igazán segíthetne a nyomozásban. Ő nem tudja milyen érzés. Neki ott van Angela, de neki… Brennan eltűnt. Meg kell találnia. Kanyarodott vissza gondolatmenete a helyes irányba. Meg kell találnia bármi áron.
Soha ne azzal gondolj, mekkora az ellenség ereje, csak azt tudd, mekkora a te elszántságod és milyen tántoríthatatlan a te szíved.
A férfi bármit megtett volna érte. Ölt, sőt akár meg is halt volna Temperance-ért.
Hatalmas fák mellett haladt el az erdős úton, majd ismét felkanyarodott egy régi, keskenyebb betonútra. Kiért az erdőből. Néhány perc elteltével, egy pusztás területen szűntek meg az autó kerekei tovább gördülni.
„Angela azt mondta, a férfi észak felé vonszolta Bones-t.”- tájolta be magában a helyes irányt.
Gyorsan pattant ki a kocsiból és becsapta az ajtót. Körbenézett. Valamiféle használható nyom után kutatott, de a sötétség megnehezítette dolgát. Egy apró zseblámpát húzott elő kabátja zsebéből és azzal próbálta megvilágítani a földet, de semmi haszna… A tegnapi eső elmosott minden nyomot. Mindent, ami szükséges lehetett volna.
A férfi nem adta fel. Elindult a sötétben. Fegyverét elővette és azt maga előtt tartva, haladt előre, lassan, óvatosan, körültekintően.
A fák, hegyek, de még az egykoron színtiszta kék ég is sötétbe burkolózott.
A férfi csendesen haladt előre, próbálta a legkisebb zajt csapni, hátha itt vannak még a támadók.
Tervét, hogy csendben halad, abba az irányba, amit Angela mondott, telefonjának hangos csörgése húzta keresztbe.
Ujjai fürgén kaptak a zenélő tárgy után, ha már észreveszik, legalább minél kevesebb ideig jelezze hollétét.
-Booth- suttogta a telefonba és egy fa tövébe húzódott, de a mozdulat közben lába beleütközött valamibe.
-Seeley?! Itt Cam. Megvan a gyilkosunk. Egy bizonyos Thomas Richardson. Behívtam Angela-t, aki lefutatta a keresést az Angelatron-on az ujjlenyomatra. Most jött meg az eredmény- hallatszódott a nő hangja a vonal túlsó végéről.
-Az ujjlenyomat használható volt?
-Igen, mivel a kocsit lelocsolták gyújtófolyadékkal, lényegében csak az égett el. Tudod, mint az alkoholos anyaggombóc a középiskolai kémiaórákon. A minta ugyan károsodott, de Angela csodákra képes.
-Köszönöm, Camille- suttogta hálásan a telefonba és éppen elindult volna, amikor lába ismét a viszonylag puha, meleg tárgyba ütközött.
Kíváncsisága úrrá lett rajta és a lámpa fényét a földre irányította.
Az apró fénysugárban egy szemgolyó csillant meg, ahogy az üvegtest visszaverte azt.
„Egy hulla…”
Booth meredten bámulta a férfi arcát. Furcsa érzése támadt.
-Cam, hogy néz ki a pasas?
A nő megfordult az irodában és a képernyőt szemlélte, majd sorolni kezdte a gyanúsított külső jellegzetességeit.
-Magas orrnyereg, mélyen ülő szemek…
-Ne ilyen pontosan!- rivallt rá a férfi- Használd a zsarunyelvet, most felejtsd el, hogy részben agyas vagy!
-Sajnálom, csak hiányzik Dr Brennan. Szóval rövid fekete haj, barna szemek, amik viszonylag közel ülnek egymáshoz, az orra hosszúkás, olyan akár egy gyökér, ajkai vékonyak, olyanok, mint két párhuzamos vonal, arca enyhén borostás, izmos, szóval tipikus rosszfiú.
A férfi alaposan szemügyre vette a lábai előtt heverő hullát. Mellkasát két 22-es kaliberű pisztoly golyója fúrta át. A leírás tökéletesen illett rá.
-Miért fontos ez most, Booth? Gyere be, és ha szeretnéd, még képet is adok neked a fickóról.
-Erre semmi szükség, Cam. Személyesen jobban megnézhetem magamnak- felelt sejtelmesen.
-Mire akarsz ezzel utalni, Booth?
-Arra, hogy ez a bizonyos „Rohadék Richardson”, aki elrabolta Bones-t és megölte Russ-t éppen itt fekszik előttem, holtan.
***
Sötét volt az utcán. A levegőben uralkodó pára megtöltötte a férfi tüdejét. A telefont a füléhez szorítva kiabált, a sikátor egyik sötétebb pontjába húzódva.
-Ha a lányomnak baja esik, azt te sem éled túl!- harsogta, hangja visszhangzott az éjszaka csendjében- Erre megesküszöm!
-Nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegetőzz Max, vagy ideadod ami, kell nekünk vagy a lányodnak annyi- nevetett fel a vonal másik végén az ismeretlen.
-Nektek csak pénz kell meg drog, de nekem az nincs.
-Gondolkozz Max! Emlékezz vagy a kis angyalkádnak lőttek- újabb hangos nevetés- és most szó szerint értem. De ha nem kapjuk meg azt, amit szeretnénk- váltott néhány pillanat alatt komolyabb, elszántabb hangnemre - akkor azt te sem úszod meg szárazon- fenyegetőzött a férfi- A rendőrséget hagyd ki ebből! Ehhez aztán tényleg semmi közük. Holnap pontban éjfélkor, a Chain híd lábánál. Odavisszük a lányod, te pedig átadod magad és a cuccot- éles sípoló hang és a vonal megszakadt.
Az idős férfi remegő kézzel emelte el fülétől a telefont és a falhoz vágta. A kis fekete készülék megadta magát és apró darabokra hullott szét akárcsak egykori tulajdonosának élete.
Kínkeservvel múlnak az éjszakák. Szürkék és nyirkosak a nappalok, akár a pincekő. Mindenfelől fájdalmas feszültség kapdos felém. Értelmetlen és haszontalan az életem. Érzékszerveim be- és összeszáradtak. Úgy érzem magam, mint egy darab ősi gyanta. Magamnak sem kellek. Csapdába tévedtem, s már kedvem is elmúlt, hogy kiutat keressek. Nem érdekel. Már semmi sem érdekel.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
légyszi folytasd nagyon izgulok!!! :))