|
Felicitas: A mandarin kacsapár
Vannak alkalmak, amikor az ember úgy dönt, hogy elhisz valamit, amit normál körülmények között teljes mértékben irracionálisnak tartana. Talán létezik egy racionalitáson túli világ: a tényekre vagy adatokra épülő gondolkodás szokásos definícióin túli megértés; valami, ami csak akkor tárul fel számunkra, ha átfogóbb képet kapunk a valóságról.
Ködös reggelre ébredt Washington DC. A fákat, a bokrokat és a rövid, zöld fűszálakat is harmat borította.
Már hallani lehetett az autók motorjának hangos felbőgését, a forgalom morajlását, az elszaladó emberek duruzsolását.
Lágy szellő fújdogált, ami meglebegtette a szoba ablakában lógó fehér, átlátszó függönyt.
Hideg volt. A hőmérséklet fagyos volt kint, de bent, a szobában is. Az éjszakai vihar lehűtötte a levegőt és elűzte a tegnapi forróságot.
A nő lassan ébredezni kezdett. Szemeit csak résnyire nyitotta ki, de szinte azon nyomba le is hunyta azokat, az ablaküvegen beszűrődő napsugarak miatt. Még csak félig volt öntudatánál. Lassan újra felvonta szemhéját. Eleinte csak homályosan látott, szeme az erős fénytől könnyes lett.
Oldalra fordult, hogy átölelhesse a férfit. Keze csukott szemmel kutatott a meleg test után, de az minduntalan a hideg ágyneműbe ütközött.
Felpillantott a párnából és látta, hogy az ágy üres mellette. Szemei pirosak és duzzadtak voltak, az éjszaka hullajtott könnyek áradatától. Egy pillanatra meg is feledkezett a történtekről.
Gyerekkacagást hallott beszűrődni a csukott ajtón keresztül.
Visszafordult az ablakhoz és felült, lerántva magáról a takarót. Belebújt puha köntösébe, felállt és a nappali felé vette az irányt.
Léptei lassúak voltak, és ahogy elérte a lépcsőt, a szívét tépdeső fájdalom ismét beléhasított.
Ajkai megremegtek és szemébe újabb könnyek szöktek, de nem engedte szabadjára őket. Elnyomta, mélyen magába fojtotta sírás utáni vágyát. Dacosan törölte le arcáról, a mégis előbukkanó cseppeket. Ő erős igazi harcos szellem volt, ezt nem kellett senkinek sem bizonyítania, ő most mégis így érezte. Nem lenne racionális, ha engedne mindazoknak, amit érez.
Újra eszébe jutott a férfi minden mozdulata, rezdülése. Emlékezett az arcára kiült boldogságra, a mosolyára… Annyira izgatott volt… Miért döntött hirtelen mégis úgy, hogy nem veszi feleségül?
Nagy levegőt vett és lassan kifújta. Próbált uralkodni elszabadulni kívánó érzésein. Lelépett a legfelső lépcsőfokra.
Miért tette? Hiszen végig ezt akarta?
Újabb lépcső.
Mi az, ami erre késztette? Minden vágya ez volt… legalábbis ezt mondta neki.
Újabb fok, újabb kérdés.
Talán már nem szereti? Már nem akarja elvenni? Már nem vele akarja leélni az életét? Már nem őt akarja szeretni 30, 40 vagy 50 éven át?
Még emlékezett a férfi szavaira, amiket álomba merülése előtt súgott oda neki. Ő azt hitte már alszik, a nő pedig meghagyta ebben a hitben. Emlékezett a szavak lágy, simogató hangnemére… „Szeretlek, ezt sose felejtsd el!”… a férfi forró csókjára a homlokán, és a csillogó könnycsepp melegségére, ami kettészelte arcát, a férfi pedig hüvelykujjával óvatosan letörölte azt.
A gyötrő kérdések nem hagyták nyugodni. Lassan sétált le az emeletről, megállt a lépcső alján, majd lelépett és befordult a sarkon. Tekintete azonnal a kanapén ülő férfire esett, aki épp keresztrejtvényt fejtett.
Úgy nézett ki, mint aki nem aludt sokat az éjjel.
„Akkor már ketten vagyunk…”- gondolta magában- „és most nem a szokásos okok miatt…”
A férfi még mindig a tegnapi pólót és nadrágot viselte. Ruhái gyűröttek voltak, barna haja kócos, szemei szintén duzzadtak.
Felpillantott és tekintete azonnal a lépcsőn leérkező nőre vándorolt. Felnézett rá és egy parányit elmosolyodott.
-Christine segít nekem keresztrejtvényt fejteni- utalt a kanapén fel-le ugrándozó kislányra, zsiráffal a kezében.
Brennan beljebb lépett a szobában. Nyelt egy nagyot, majd hangtalanul a kanapéhoz sétált és leült a szemközti oldalon, Christine mellé.
-Jól aludtál?- törte meg a pár pillanatra beállt csendet a nő.
-Nem igazán- pillantott fel félve az újságból, nem szerette látni, ha a nő szomorú- A tegnap estén gondolkoztam- köszörülte meg a torkát- Figyelj, Bones!
-Booth- szakította félbe- Én nem értem ezt az egészet. Irracionális… Már a felvetésem is az volt. Nem kellett volna- suttogta csöndesen maga elé, a fapadlót szemlélve.
Seeley hirtelen tépte el a tekintetét a nőről. Látta rajta a fájdalmat, amit ő okozott. Ki nem állhatta ezt az érzést. Gyűlölte a szavakat, amiket éjjel a nőnek mondott. És gyűlölte magát is, amiért ezt tette. De muszáj volt. Nem tudta megakadályozni…
Néhány másodpercre ismét kínos csöndbe burkolózott a szoba, aztán a férfi pislogott párat és megköszörülte a torkát.
-Éhes vagy? Csinálhatnék valami reggelit- váltott gyorsan témát.
-Nem, nem igazán- pillantott fel a nő.
-Azért csináltam neked kávét, úgy ahogy szereted- egy apró, fájdalmas mosolyt eresztett meg a nő felé, ő pedig viszonozta azt.
-Rendben, köszönöm.
Lányához fordult, megcsókolta Christine homlokát, felállt és elindult a konyhába. Amikor odaért megállt a konyhaszekrény előtt, kinyitotta és kivett egy fehér kávéscsészét. Gondolatai elkalandoztak és elméje ismét visszavándorolt a tegnap estére.
„Minden annyira jó volt. Boldog. Aztán egy szempillantás alatt az egész megváltozott… Mit tegyek? Milyen hatással lesz ránk mindez? Lehet minden olyan, mint azelőtt?”
Egy újabb apró zacskót vett ki és kibontotta, majd észrevette, hogy ő az előbb már öntött cukrot és tejszínt a kávéjába. Mennyi ideig állhatott ott egyhelyben? Reménykedett benne, hogy legalább a helyes arányban öntötte bele az italba a hozzávalókat. Megfogta a pulton fekvő kanalat, ugyanazt, mint amit Booth is használt, megkeverte a feketeséget, majd a fémeszközt a mosogatóba helyezte. Megfordult, nekidőlt a fehér márványpultnak és tekintete családjára vetült.
„Tökéletes volt… és még mindig tökéletes. Akkor is, ha soha nem leszek Booth felesége…”
Óvatosan kortyolt bele a gőzölgő italba.
Christine hangosan felnevetett és gügyögni kezdett a kezében lévő plüssállathoz. Tekintete komoly volt, majd ismét gyerekkacagás töltötte meg a házat. Apró kezeivel felemelte a sárga színű, barna foltos állatot és rágcsálni kezdte annak szarvát.
Booth ugyanazon a helyen ült, mint ahol a nő először megpillantotta a reggel. Meg se mozdult. Elmélyülten fürkészte az újság fekete-fehér betűs és négyzetes lapjait, majd beírt egy újabb helyes választ.
Temperance az egyik székhez sétált és leült, lassan kortyolgatva kávéját. Szeme sarkából még látta, ahogy Booth feláll.
-Mindjárt jövök, Kicsim- beszélt a kislányhoz- Elmegyek beszélek anyuval- adott egy apró puszit a homlokára, Christine pedig válaszul rámosolygott, majd ismét elmélyülten tanulmányozni kezdte a kezében lévő plüssállatot.
A férfi megfordult, kezében a ceruzával és az újsággal Bones felé igyekezett. Amikor közelebb ért a nőre mosolygott, ő pedig viszonozta az arckifejezést. Akárhányszor egymásra pillantottak, úgy érezték magukat, mint a legelső alkalommal, most mégis volt egy kis feszültség közöttük.
Vajon lehet minden ugyanolyan, mint azelőtt? Lesz-e valaha is akármi ugyanúgy?
Booth lassan a nő mellé sétált és leült a mellette lévő székre, tőle alig két méterre. Az újságot és a ceruzát az asztalra helyezte és Temperance elé tolta, majd tekintetét elszakítva a papírtól, a nő szemeibe nézett. Kissé felvonta a szemöldökét és jelentőségteljesen rápillantott. Brennan úgy érezte, mintha telepatikus úton próbálna kommunikálni vele a férfi… persze tudta, hogy ez egyáltalán nem lehetséges.
-Tudnál nekem segíteni?- kérdezte és pillantását elszakítva a nőétől, ismét a lapokra pillantott- Ezt itt nem tudom- mutatott a papírra-16 betű.
Brennan kissé hunyorogva, zavartan pillantott a rejtvényre, majd megszólalt.
-Természetesen.
Ahogy a nő ránézett a rejtvényre rögtön megértette, miért nézett rá a férfi olyan furcsán.
Ahelyett, hogy a helyes válaszokat írta volna be, üzenetet küldött neki.
„Sajnálom. Pelant megfenyegetett, hogy gyilkolni fog. Nem akartam. Leszel még a feleségem?”- ez a szöveg díszelgett az apró rubrikákban.
Booth figyelte a nő minden egyes apró rezdülését.
A nő azonnal megértett mindent. Már tudta mit, miért tett a férfi tegnap este. Át akarta ölelni. Meg akarta csókolni és válaszolni a feltett kérdésre, de tudta még nem jött el a pillanat. Pelant még most is figyelheti őket. Nem lepleződhettek le.
Gondolkozott, majd néhány másodperc múlva megszólalt.
-A válasz- mutatott a rubrikára- a mandarin kacsapár.
-Mi?!- közelebb hajolt és keresni kezdte a betűk közt, miről is beszél a nő.
-A mandarin kacsapár- mosolygott- A válasz a kérdésre. 16 betű. A Feng-Shui-ban a házastársi hűség jelképe. Azt jelenti, hogy a párok örökké együtt maradnak. Persze én nem hiszek az ilyesmiben- fejezte be bones-osan a magyarázatot.
A férfi látta, hogy visszatér a fény, a jól megszokott ragyogás a nő gyönyörű, kék szemeibe. Megértette az üzenetet és tökéletesen játszotta tovább a szerepet.
Nem akarta elrontani a pillanatot, vagy elárulni magukat, csak mosolygott a nőre ő pedig visszamosolygott rá.
-Köszönöm, Bones!- becsukta az újságot, felállt a székről, visszament a nappaliba és leült a kanapéra.
Elvette a zsiráfot Christine-től és játszani kezdett vele.
A nő befejezte a kávéját, a csészét a mosogatóba tette és visszatért első és második kedvenc emberéhez a nappaliba.
Van, hogy csak egy pillanatot kapsz... Ami megérint. Egy mosolyt, egy kedves szót, egy ölelést. Aztán a pillanat elillan. Te pedig szomorúan nézel utána, és nem érted, miért... Miért csak ennyit kaptál? Aztán lassan kezded megérteni. Azért kaptad, hogy újabb erőd legyen. Hogy amikor már majdnem feladtad álmaidat, megérezd, hogy mire vágysz. Hogy ne érd be kevesebbel. Hogy újra átérezd, milyen az Igazi Pillanat. És várd tovább. Kitartóan. Mert eljön az a pillanat is. Ami örökké tart.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Kedves Felicitas!
Nagyon szeretem a ficceidet olvasni. Régebben megtaláltam a blogodat is, most meglepődve vettem észre, hogy jelszavas lett. Hogyan lehetne újra elérhetni a kedvenc történeteidet? Megköszönném válaszodat. KÖSZI: Juci