|
Leti: Leila/1.
Az idő állandó, de mégis véges. Mert minden perc véget ér egyszer. Semmi sem tart örökké. És azt a percet, órát vagy napot nem élhetjük át újra. Ha újra átélhetnénk akkor meg is változtathatnánk. Ha pedig megváltoztathatnánk akkor logikus volna, ha elkerülnénk azt ami fájdalmat okoz. Mert ha tudnánk, hogy autóbalesetet fogunk szenvedni akkor azon a napon még kocsiba sem ülnénk. Ha tudnánk, hogy egy ember csak fájdalmat fog okozni akkor soha nem ismernénk meg. Mert ha változtathatnánk az időn akkor minden változna és semmi sem úgy történne ahogy kell.
De ez itt csak fikció. Amit én találok ki mivel én vagyok az író. Így azt csinálok amit akarok. Tehát az idő is az enyém. De én nem vagyok nagyra vágyó. Csak egy apróságot csinálok. Heather Taffett tárgyalását előre hoztam. Szóval most már minden rendben. Angela és Hodgins boldog házasok. A Sírásó börtönben.
Ma december 5-e van. De mikor is? Hogy a kedves olvasónak legyen némi fogalma a dolgokról elmondom, hogy az 5. évad 15. része után vagyunk. De várjunk csak! Valamit elfelejtettem. Mit is??
Ja, már megvan. Én itt hosszú sorokon keresztül nem csinálok mást mint untatlak titeket. (Utólag elnézést a tegezésért, de így nekem egy kicsit könnyebb hozzátok szólnom mivel fogalmam nincs ki hány éves. Na ez van.) Pedig már el kéne kezdeni a történetet. Akkor rajta!!!
3….2….1….
Leila Fox a tizenöt éves Pittsburghi lány, épp az iskolája előtt állt és az édesanyját hívta
- Szia Anya! – szólt bele a telefonba.
- Szia Kicsim! – hallatszott a válasz- Tudom hogy Te már fejből tudod az összes könyvet amit a suliban használtok, de nem kéne órán lenned?
- Anya, hát épp ezért hívtalak. Valaki betört az iskolába és felgyújtottam az emeletet.
- Hogy mi??? – jött a hang a telefonból ami inkább emlékeztetett visításra, mint emberi beszédre. – Ne izgulj, máris érted megyek. Most itthon vagyok. 20 perc alatt odaérek.
- De ne aggódj, a tűzoltók már eloltották a tüzet a rendőrök pedig elkapták a fickót, de hetekbe telik míg rendbe hozzák az épületet. Ezért ezt a két hetet otthon tölthetjük, de helyette nyáron kell bejárni. – mondta Leila
- Értem. De neked ebben ugye nincs benne a kezed? Mármint az elkapásban. – kérdezte sokat sejtően az anyuka.
- Csak a lábam. – válaszolt egyszerűen.
- Ezt hogy érted?
- Amikor a tettes szökni akart pont előttem futott el én pedig elgáncsoltam.
- Hjaj Kicsim.
- Tudom, tudom. Nem vagyok bűnüldöző. – „Még.” De ezt már csak magában tette hozzá.
- Pontosan. De már rájöttem, hogy feleslegesen mondom.
- Ez igaz.
- Most már megyek. Szia.
- Szia. – majd letette a telefont.
***
Leila már órák óta várta az anyukáját. Próbálta hívni is, de semmi. A tél nagyon hideg volt. Igaz, hogy a hó még nem esett, de a szél rettenetesen fújt. Mivel a lány nagyon fázott, ezért gyalog indult haza. Útközben meg-meg zizzentek a fákon a még megmaradt falevelek. Néhol, ahol a vastag ködfelhőn át sikerült áthatolnia a napfénynek, ott megcsillant a jeges út. Leila menet közben azon gondolkodott miért nem jött érte az anyja. Biztos közbe jött valami. nem. Akkor hívott volna.
Óhhh. Bár itt lenne apa. – sóhajtotta magában - Miért kellett meghalnia? Miért pont neki? Miért nem segített a kemoterápia? – Tüdőrákban halt meg. Végstádiumban volt amikor felfedezték. – Egy könnycsepp gördült végig az arcán. Majd gyorsan letörölte. Annak már négy éve. Nem szerette ha sírni látták. Ő erős volt. Sosem mutatott gyengeséget.
De jó volna, ha itt lenne. Ő mindig tudott segíteni. Rengeteg krimit olvasott. Imádta a rejtélyeket. Mindig megnézte esténként a nyomozós filmeket. Élt-halt ezekért a dolgokért. Akárcsak a lánya.
Mi lehet Anyával? – újra ez a kérdés – Mi lehet Anyával? S mintha csak egy égi jel lett volna megcsörrent a mobilja.
- Haló! – szólt bele Leila a telefonba
- Üdvözlöm. Én Dr. Wiliam Stone vagyok. – Doktor. Ez nem jelenthet jót. – A Pittsburghi kórházból hívom. Ön Leila Fox?
- I-igen. – dadogta a lány. – Én vagyok. Mi történt?
- Zooey Foxot – az édesanyját – elütötte agy autó.
- Miii? – zuhant össze teljesen Leila – De mégis hogyan? Ugye jól van?
- Most műtik.
- Máris megyek. – azzal lecsapta a telefont. A kórház onnantól csak negyed órára volt. De futva tíz perc alatt odaért.
A félelem ott van köztünk. Nem mindenki ismeri. De ott van. Minden ember megtapasztalja egyszer. Van aki csak egy kicsit mások pedig teljes valójukkal.
Mielőtt bement volna az épület ajtaján, még kifújta magát, mert még mindig zihált a rohanástól. Mikor belépett egyből megcsapta az orrát a kórházakra jellemző steril szag. A lány sosem szeretett kórházba járni. Főleg nem ebbe a kórházba. – De egyáltalán ki szeret kórházba járni? – Amikor legutóbb itt járt akkor halt meg az apja és most csak remélni tudta, hogy az anyjával nem ez fog történni. – Ezek és más hasonló gondolatok cikáztak Leila fejében miközben az információs pulthoz lépett. „A remény olyan, mint a vér. Amíg áramlik az ereidben, addig élsz.”
Dmitry Glukhovsky
- Jó napot! Miben segíthetek? – kérdezte a recepciós
- Én Dr. Stonehoz jöttem.
- Az irodája a negyedik emeleten van jobbra. A 452-es ajtó.
- Köszönöm. – Mondta miközben rohant a lift felé. Mikor odaért megnyomta a hívó gombot. Ám az túl lassúnak bizonyult ezért inkább a lépcsőn ment. ( Nem, nem. Nem ez lesz a pontos kifejezés. Inkább a megfelelő szó a rohant.)
Más ember az ő helyében biztos imádkozott volna, de a lány nem hitt Istenben, így ilyesmi meg sem fordult a fejében. Mikor felért a negyedikre jobbra fordult – ahogy a pultos mondta – majd elkezdte nézni az irodákra ragasztott kis számokat.
456…455…454… - futott végig a folyosón- 453… - megvan! – 452!
A lány közelebb lépett az ajtóhoz amin egy tábla állt.
452
Dr. William Stone
Sebész
Leila nyelt egyet majd bekopogott.
- Tessék? – hallatszott a válasz a kopogásra. A lány benyitott.
- Üdv! Leila Fox vagyok és Zooey Foxhoz jöttem.
- Áhh! Miss Fox, üljön le. – mondta az orvos mire a lány engedelmesen helyet foglalt.
- Mi történt?
- Nos az édesanyjának több bordája eltört. Megsérült a Th 6-os és 7-es csigolyája is. A síp- és a szárkapocscsontja szintén eltört. Valamint a térdkalács roncsolódott. Ez azt jelenti, hogy….
- Tudom mit jelent. – vágott közbe – Azt mondja meg, hogy van!
- Az állapota stabil. Nem rég ébredt fel az altatásból, de még néhány hétig bent kell maradnia – mondta az orvos egy kicsit döbbenten, mert még mindig fogalma sem volt róla, honnan tud ennyi mindent egy 15 éves lány az anatómiáról. Nem is feltételezte, hogy egy hasonló korú gyerek szeret tanulni. Azt meg pláne nem, hogy ezzel tölti a szabadidejét.
- Értem. – szólt Leila – Bemehetek hozzá?
- Persze. Itt van nem messze a kórterme. A 447-es lesz az. – válaszolt az orvos.
- Köszönöm. – köszönt vissza a lány az ajtóból. Majd mikor azt becsukta sietős léptekkel indult el anyja kórterme felé. Amikor odaért egy másodpercig elgondolkodott, hogy milyen látvány tárul majd a szeme elé. Az édesanyja, aki mindig boldog volt és mosolygott. Aki soha nem volt beteg vagy letört milyen állapotban lehet.
Leila vett egy mély levegőt és belépett.
- Szia Kicsim! – mondta boldogan a nő. Olyan szélesen mosolygott, hogy a szája majdnem a füléig ért. Ha valaki ránézett volna Zooeyra sohasem találta volna ki, hogy alig másfél órával ezelőtt szilánkosra tört lábát rakták össze az orvosok a műtőben.
- Szia Anyu! – köszönt a lány – Hogy vagy?
- Ahhoz képest, hogy elcsapott egy kocsi remekül. – mondta és közben megejtett egy mosolyt
- Figyelj Anya, egy kicsit aggódom érted. Pár órával ezelőtt valaki elütött és Te pedig most is vidám vagy.
- Kicsim, ami megtörtént, az megtörtént. Nem tudok rajta változtatni. Az a fő, hogy most már jól vagyok. Nem kell emiatt szomorkodni. – fejezte be a monológját Zooey.
- Ez igaz. – hagyta rá Leila és ő is mosolyt erőltetett az arcára. Anyjával ellentétben rajta sosem vették észre, ha valamit nem úgy gondolt vagy hazudott. Bár ez ritkán fordult elő mivel a lány az őszinteség híve volt. – De mégis, hogy történt ez?
- Miután felhívtál rögtön elindultam otthonról. A kocsival az út végén parkoltam. Mivel nagyon siettem ezért nem néztem a lábam elé és a cipőm sarka beakadt a csatornanyílásba és elestem. Pont akkor jött a szomszéd drogos fiú aki a változatosság kedvéért megint be volt lőve. És így elütött. – mesélte el a történetét a nő.
Utána még órákig beszélgettek. Majd mikor már kezdett sötétedni Leila úgy döntött hazamegy. Már épp szedelődzködött mikor anyja megszólalt:
- Figyelj Kicsim!
- Igen Anya!
- Ugye tudod, hogy nem maradhatsz egyedül a lakásban?
- Persze Anyu. Majd felhívom Maxet, hogy jöjjön át Washingtonból. Jó?
- Drágám, Max Európába utazott és csak karácsonykor jön haza.
- Mi? Akkor hova menjek? – értetlenkedett Leila.
- Tudod, hogy senkit nem ismerünk a városban. A szomszédokra nem bízhatlak, mert az egyik most költözött el a másik pedig elütött és börtönbe került. De rá egyébként sem bíználak. Szóval az unokatestvéremnél fogsz lakni.
- Várjunk csak! Neked van unokatestvéred?
- Igen van. Max lánya és Ő is Washingtonban lakik.
- Rendben. –mondta Leila
- Kicsim tudom, hogy logikusan gondolkozol, de hogy, hogy csak úgy belemész?
- Figyelj Anya lehet, hogy más velem egykorú gyerekek sírva és ordibálva ellenkeznének a puszta felvetés ellen. De én úgy gondolom, hogy ez felesleges és ha te megbízol benne akkor én is.
- Köszi Kicsim! – mondta Zooey
- Anyu, ez csak ténymegállapítás volt. – jelentette ki a lány
- Ja és Kicsim, holnap jön érted délelőtt 11-re és utána mentek Washingtonba. És még valami. Tempienek hívják. De többet nem mondok, majd holnap meglátod. Nagyon meg fogsz lepődni. – mondta somolyogva az anyuka.
- Rendben, de most mennem kell haza, csomagolni.
- Oké Kicsim. Szeretlek. És vigyázz magadra. – búcsúzott az anyuka
- Én is Téged. Szia. – köszönt el Leila majd elindult. Otthon gyorsan becsomagolt. Miután lefeküdt az ágyban végig azon gondolkodott, hogy miért nem ismeri ezt a Tempiet és miért fog meglepődni.
Majd elnyomta az álom.
Utószó
Na ez volna hát az első ficcem bevezető része. Igazából nem is bevezető, mert már egy rendes rész, de csak előkészíti az elkövetkezendő eseményeket.
És most csak azért, hogy ki ne maradjon valami legyen még egy utó utószó is:
Kedves Olvasók! Szeretnék kérni tőletek egy szívességet. Azt, hogy véleményezzétek az írásomat. Előre is köszönöm.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Nagyon tetszett! Gratulálok hozzá :)