|
Leti: Leila/2.
Egyesek azt mondják, hogy a sors nem létezik. Pedig van. De mi az? A sors nem más, mint az élet megfelelő irányba terelése egy pillanat alatt. Mert egyetlen apró dolog is más kimenetelt adhat az eseményeknek. De csak azért, hogy példát is mondjak egy rokon látogatása. Azt gondolom, tudjátok (de ha nem akkor képzeljétek el) milyen, ha egy rokon pár napra hozzánk költözik. Fenekestül felforgatja az életünket. Mert reggel arra ébredsz, hogy a hűtőben matat és a dolgokat más helyre rakja vissza. Teljes káosz. De ebből jó is kisülhet. Mert, ha figyelünk tanulhatunk tőlük az életről. És ha engedjük, akkor a mi életünket helyre tudják pofozni. Mint egy házat. Egy kis festék, tapéta és új bútorok. Külsőre teljesen megváltozott, de az alapja ugyanaz maradt. Csak egy kis színt vittünk bele. Szerintem ilyen a sors. Beszínezi az életünket.
Másnap reggel Leila szokatlan csöndre ébredt. Még nem fordult elő olyan, hogy ilyen korán teljesen egyedül legyen a lakásban. De azért mindent úgy csinált, ahogy szokott. Megitta a cappuccinoját, majd letusolt és felöltözött. Miután elkészült fogta a bőröndjét és a kistáskáját, bezárta az ajtót és elindult. Elsétált a buszmegállóba és szerencséjére öt perc múlva már jött is a busz. Útközben csak bámult ki az ablakon és azon gondolkodott, hogy ki lehet az ismeretlen rokona. Ha az anyukája hetekig kórházban lesz, akkor a karácsonyt is ennél a Tempienél fogja tölteni? – gondolkodott el.
Miután leszállt a buszról sétált pár percet a kórházig. Ott felment az emeletre és egyenesen az anyja kórtermét vette célba. Mikor belépett látta, hogy a nő még alszik. Úgy döntött nem ébreszti fel, így inkább leült az egyik fotelba és elővette kedvenc könyvét amit Dr. Temperance Brennan írt. De érdekes – gondolta magában – az írónőnek és a rokonának is ugyanaz a keresztneve.
Szerencsére az anyukája kórterme egyszemélyes volt így nem kellett vadidegenek horkolását hallgatnia. Mivel anyja csak halkan szuszogott ezért nyugodtan átadhatta magát a könyv izgalmainak. A lány szemei csak úgy csillogtak miközben Kathy Reichs legújabb kalandjairól olvasott.
Körülbelül egy óra múlva Zooey is ébredezni kezdett. Ekkor Leila gyorsan megjelölte az oldalt és lerakta a könyvet az éjjeliszekrényre. A könyv eleje került az asztal lapjára és a hátuljáról pedig az írónője nézett vissza csillogó szemeivel, de ezt a lány már nem nézte meg a képet, mert gyorsan édesanyjához lépett. Az anya-lánya páros órákig beszélgetett, de az anyuka még véletlenül sem beszélt az unokatestvéréről.
Észre sem vették az idő múlását csak a léptek zajára lettek figyelmesek. Majd benyitott az új rokon.
Leila felnézett az ajtóban álló nőre. Olyan volt mintha húsz évvel idősebb önmagát látná. Ugyanaz a csillogó, kékeszöld szem, hullámos barna haj és hasonló arcvonások. Egy hosszú pillanatig csak nézték egymást majd Zooey megszólalt:
- Szia Tempie! – mondta mosolyogva.
- Szia Zooey! Szia Leila! – köszönt vissza szintén mosolyogva.
- Helló! – üdvözölte a belépőt a lány is.
- Veled meg mi történt? – kérdezte Temperance.
Miután Zooey újra elmesélte a balesete történetét még vagy fél órát beszélgettek. Majd úgy döntöttek, hogy lassan ideje elindulni, mert már Tempiet várja a munka.
Az egyébként nem derült ki, hogy mit is dolgozik csak jött egy SMS valami Angelatól. – Leila elbúcsúzott az anyukájától majd fogta a bőröndjét és elindultak. Illetve elindultak volna, de a lánynak eszébe jutott, hogy az éjjeliszekrényen felejtette a könyvét. Odament a szekrényhez, hogy elrakja kedvenc olvasmányát, ám miközben érte nyúlt meglátta a hátulján a képet. Egy percig csak nézte a könyvet, melyen Tempie képe szerepelt. Ez lehetetlen. – gondolta a lány
- Kicsim, valami baj van? Már egy perce csak azt a könyvet nézed. – mondta somolyogva az anyuka.
- Nem. Semmi. Csak elgondolkodtam.
- Értem. – szólt most már vigyorogva.
- Szia Anya!- köszönt el Leila és megölelte az édesanyját.
- Szia Kicsim! – mondta Zooey és viszonozta lánya ölelését.
Miután elengedték egymást Tempie és Leila elindultak. Amíg a kocsihoz értek addig nem is szóltak egymáshoz. A lány berakta a bőröndjét a csomagtartóba utána pedig beült az anyósülésre. A nő mikor a lány beszállt elfordította a kocsikulcsot és a motor berregve életre kelt. Majd elindultak. Négy óra autókázás várt rájuk. Néma csend honolt a járműben is. De nem azért mert első látásra megutálták egymást vagy ilyesmi csak egyikőjük sem tudott mit mondani a másiknak. A már-már kínos csöndet Leila törte meg.
- Te Temperance Brennan vagy, igaz?
- Igen, de honnan tudod?
- Épp a Te könyvedet olvastam a kórházban és megláttam a hátulján a képedet. Nem mellesleg nagyon jól írsz. Meg a tévében is láttalak már valami nyomozóval.
- Köszönöm. – mondta a doktornő – Egyébként, ha már kiderült, hogy rokonok vagyunk nem kéne megismerkednünk vagy valami? – kérdezte, mert nem nagyon tudta mit kezdjen egy gyerekkel.
- De igen. Egyet Te kérdezel, egyet én és persze a másik válaszol. Az úgy jó?
- Remek ötlet. Mondjuk mit szeretsz csinálni?
- Lehet, hogy furcsán hangzik egy ilyen korú lánytól mint, én de szeretek tanulni és olvasni. Egyébként még az anatómia is érdekel. Na és Te?
- Én antropológus vagyok, és a munkámmal töltöm a szabadidőmet is. Amúgy hogy-hogy nem az apukáddal vagy? –kérdezte Brennan - Félre ne értsd örülök, hogy itt vagy.
- Ő négy évvel ezelőtt meghalt tüdőrákban.
- Sajnálom, hogy felhoztam. – kért bocsánatot Tempie. Próbált együttérző lenni ahogy Booth szokott ilyen helyzetekben.
Az úton folyamatosan beszélgettek. Majd mikor már beértek Washingtonba megcsörrent a doktornő telefonja.
- Brennan – szólt bele.
- Szia Bones, itt Booth. Van egy hullánk. Öt perc és ott vagyok érted.
- Booth nem kell nem vagyok otthon. Csak mond meg, hogy hol van.
- Rendben. Gyere az erdőszéli kis faházhoz.
- Jó. De mond meg az embereidnek, hogy ne nyúljanak a hullámhoz.
- Ahogy mindig. Helló.
- Szia. – mondta és letette a telefont.
Leila mióta meghallotta a hulla szót azóta kíváncsian fülelt. Értett annyira az anatómiához, hogy meg tudja határozni egy halott nemét és nagyjából a korát, de idáig ezt a tudását nem tudta hasznosítani.
- Leila most hazaviszlek hozzám, mert nekem dolgoznom kell.
Na azt már nem. – gondolta a lány – Egy ilyen lehetőség csak egyszer adódik és én nem fogom hagyni elúszni.
- Tempie, fogalmam sincs hányadikon vagy hol laksz. Nem ismerem Washingtont és valószínű, hogy még a lakásodban is eltévednek. Nem mehetnék inkább veled? Ígérem nem leszek láb alatt.
- Ez nem tudom mit jelent. – értetlenkedett Bones
- Azt, hogy nem foglak zavarni.
- Na, jó nem bánom. Amúgy az érvelésed nagyon logikus volt.
- Köszönöm.
Amikor a természet a legcsendesebb és a legnyugodtabb időszakát éli és mindenki, úgy gondolja minden örökre úgy marad, ahogy volt, akkor, abban a percben csap le egy villám a vihar első jeleként. Annak a viharnak ami mindent megváltoztat. Új kalandokat hozhat az életünkbe, de azért vigyázzunk, mert a villám nem válogatja meg, hogy hova csap le. Csak megtörténik és ahova becsapódik ott örökre nyoma marad. Mint ahogy a nagy kalandoknak az emberek lelkében.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Már beküldtem a folytatást.