|
Felicitas: Az őrjítő titok/14.
A bosszú nem alszik el soha szívemben. A bosszút úgy kell nevelni, mint a rab oroszlánt, mindennap véres hússal kell etetni, az emlékek véres cafataival, hogy el ne veszítse vérszomjas hajlamait.
Éles sípoló hang.
„A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható. Próbálja meg később a hívást!”- hallotta meg a géphangot és elemelte fülétől a mobilt.
Arcára aggodalom ült ki.
Miért nem veszi fel már órák óta? Már vagy tízszer hívta, de most már ki is van kapcsolva.
De gondolataira nem maradt több ideje. Mennie kellett, már csak 10 perc volt az akció kezdetéig.
„Biztos csak lemerült a mobilja.”- gondolta magában és próbált az elkövetkezendő percekre koncentrálni.
Megrázta fejét, próbálta eloszlatni, elterelni a nő körül keringő gondolatait és teljes mértékben a lánya megtalálására, a gyűlölt ellenség levadászására összpontosítani.
Sikerült.
Lassan és körültekintően haladt előre a sötétben. Fekete öltözéke tökéletes álca volt és a hold fénye, mely a fákra vetülve árnyékot kreált, teljesen elrejtette őt a kíváncsi szemek pásztázása elől.
Nem volt egyedül a környéken.
Több tucat ember volt jelen körülötte, az erdő biztonságot nyújtó védelmébe rejtőzve.
Ügynökök, kommandósok, mentősök. Mind holtan akarták látni a férfit, aki a házban bujkált.
Egy hatalmas fa törzséhez lapult és kilesett tőle jobbra, tiszta-e a levegő. Várt néhány percet, majd egy gyors mozdulattal a következő fa védelmébe húzódott. Fegyverét mellkasához szorította, majd elemelte onnan és kilépett a növény árnyékából.
Egy halk roppanást hallott és azonnal a bokrok védelmébe húzódott. A pisztolyát felhúzta és a csövét a hang forrása felé irányította.
-Fiam!- hallotta meg a halk suttogást a háta mögül, érezte a kezet, mely vállára nehezedett, gyors mozdulattal megfordult és fegyverét egyenesen az ismeretlen férfire fogta- Jézusom, Booth! Ki ne nyírj itt! Ki fog akkor vigyázni az unokámra?- kapta védekezőleg maga elé kezeit.
-Max! Te meg mi a francot keresel itt?!- förmedt rá a férfi és leengedte a kezében szorongatott fegyvert.
Ismét a tisztás, az épület irányába fordult.
-Jöttem segíteni- felelt nemes egyszerűséggel- Adj egy pisztolyt és rendben leszek.
-Megmondtam, hogy úgy segítesz, ha Bones mellett maradsz és megvéded- hangja kemény volt, dühös.
-Nyugi, Booth! Tempe jól van!- magyarázta- Amúgy is ő nem akarta, hogy megvédjem, én próbálkoztam, de otthagyott.
-Mi az, hogy otthagyott?!
-Megmondtam, hogy megkértél, hogy vigyázzak rá. Erre a lányom teljesen kiborult. Azt mondta, tud magára vigyázni és elhajtott.
Booth a csillagos égre emelte tekintetét és nagyot sóhajtott.
-Miért ilyen makacs?
-Csak ideges, Booth. Ahogy mind azok vagyunk- tette kezét a férfi vállára- Na most adsz egy gépfegyvert, hogy szitává lőhessem azt a szemetet vagy nem?!- váltott gyorsan témát.
-Fegyvert azt nem kapsz, Max!- jelentette ki ellentmondást nem tűrően.
-De akkor, hogy megyek be?
-Tessék itt van ez- vette le magáról a mellényét és a férfi felé nyújtotta.
-De akkor te mit húzol?- nyúlt a védelmi eszközért, majd elkezdte felhúzni.
-Majd szerzek Flynn-től másikat. Meg kell ígérned, hogy hátul maradsz, Max!
-Ilyet nem ígérhetek. Ha az unokám veszélyben van, lépni fogok- nézett komolyan Booth szemébe- A családom az életem, Booth.
-Rendben, de csak akkor, ha én valamilyen oknál fogva, nem tudok lépni. Elájultam vagy meghaltam, esetleg egyedül vagy és csak te segíthetsz! Megértetted?
-Igen.
-Akkor induljunk!- jelentette ki halkan, de magabiztosan.
A két férfi lassan haladt tovább a sötétben. Már csak néhány percük maradt az akció kezdetéig.
Booth nem repdesett az örömtől. Most hogy tudta, Bones egyedül van, védtelenül.
Gyomra görcsbe rándult. Állkapcsa megfeszült. Most már két emberért is aggódhat. Hiszen a nő fel se veszi a telefont, a lánya pedig Pelant karmai közt van.
Ujjai idegesen és egyre szorosabban kulcsolódták rá a fekete pisztoly markolatára.
Gyorsan haladt előre és gondolataiba temetkezett. Fák, bokrok suhantak el mellette. Úgy érezte, mintha nem is ő mozgott volna, hanem az erdő járt volna valamiféle ősi táncot körülötte.
A képek összemosódtak szemei előtt.
Már csak néhány méter választotta el őket a kommandósok tömkelegétől, amikor hirtelen ötlettől vezérleve megtorpant. Max pedig nagy hévvel folytatva útját, egyenesen Booth hátába ütközött.
-Mi a fenét csinálsz fiam?! Miért álltál meg?
Seeley idegesen kutatott zsebében mobilja után.
-Fel kell hívnom, Bones-t! Tudnom kell, hogy jól van- ujjai fürgén akadtak rá a kis fekete eszközre.
Gyors mozdulattal kihúzta a készüléket, benyomta a gyorshívó gombot és füléhez emelte.
„A hívott szám pillanatnyilag nem kapcsolható. Próbálja meg később a hívást.”- ismételte meg a géphang a már sokat hallott sablonszöveget.
Lassan emelte el a kis tárgyat.
-Ki van kapcsolva. Rossz előérzetem van, Max- suttogta halkan- Mi van, ha valami baja esett?
-Nyugodj meg, Booth! Tempe okos lány. Tud vigyázni magára. Nincs semmi baja. Amikor utoljára beszéltem vele teljesen normális volt. Legalábbis önmagához képest- mosolyodott el a férfi- A szokásos Tempe- nevetett halkan- Biztos csak lemerült a mobilja.
-Igen, ez a logikus magyarázat- bámulta még mindig elmélyülten telefonját.
-Mit tesz veled a lányom?!- vigyorgott.
-Mi?! Miért?!
-Már teljesen úgy beszélsz, mint ő.
Booth egy parányit elmosolyodott, majd zsebre tette a mobilt és megpróbált az elkövetkezendő percekre koncentrálni.
Nagy levegőt vett és ismét elindultak a csapat irányába.
Van a szerelem... A szerelem, amely nem évszakfüggő. Nem tavasszal érkezik, hanem egy találkozással. Akkor, amikor találkozol azzal, akivel minden együtt töltött pillanat csoda. Olyan csoda, amit sok ember talán soha nem él át. A csoda, hogy ott ülsz mellette, hogy foghatod a kezét, hogy rád mosolyog, igen, neked adja mosolyát.
***
Sötétség. Füst. Benzinszag. Felcsapó és az autót nyeldeső lángok.
Ez a kép fogadta az arra tévedőket. Nem sokan voltak még az utcákon. Főleg nem azon a környéken. Két ember állt a járdán, akik döbbenten figyelték az eseményeket és nézték végig a balesetet.
A kisfiú sokktól és a félelemtől sírni kezdett, édesanyja pedig nyugtatni próbálta.
Hangos szirénázás csapta meg a fülüket. A villogó autók befordultak a sarkon és hangos fékcsikorgással álltak meg a két egymásba szaladt autó romjai előtt.
A tűzoltók és mentősök azonnal kiszálltak, becsapták az ajtókat és hozzáláttak a munkához, miközben a rendőrség biztosította és lezárta a helyszínt.
Előkerültek a locsolók és az elsősegélydobozok.
A hő és a forróság miatt szemük könnybe lábadt. A füst mely betöltötte tüdejüket köhögésre késztette őket.
***
Égető forróság, tűz és hő mindenhol.
Végtagjai zsibbadtak voltak, de a fájdalom egyre elviselhetetlenebb volt. Érezte, ahogy a nadrágja lángra kap és lassan égni kezd, bőrét is pusztítva. A vörös tűz lassan tette martalékává a ruhadarabot, egyre nagyobb kínokat okozva a nőnek.
Tüdejébe bekúszott a mérgező, fekete gáz. Agya, elméje tiszta oxigén után kiáltott, de abból egy csepp se volt a közelében. Lassan kezdte elveszíteni eszméletét.
Szemeit résnyire nyitotta ki, de a meleg és a füst azonnal marni kezdte azokat.
Hatalmas könnycseppek folytak végig arcán, elmosva a feketeséget, melyet a korom, a tűz és a piszok okozott.
Tiszta könnyek voltak ezek. Nem a tűz okozta, hanem a szeretet, mely a szívében lapult. A szerelem a férfi iránt és szeretet lánya iránt.
Érezte az őt körülzáró és ránehezedő törmelék súlyát. Nem volt képes megmozdulni. Érezte, ahogy a tűz egyre feljebb kúszik testén, mohón kezdi falni ruháit és velük együtt hófehér bőrét is, ami most inkább tűnt vörösnek a lángok fényétől.
Egyre nehezebben vette a levegőt. Halántéka a fájdalomtól lüktetni kezdett a belélegzett gázok hatására. Erei testén az oxigénhiány miatt, kidudorodtak.
Gondolatai családja és a velük megélt boldog pillanatok körül cikáztak. Emlékeibe temetkezett.
Aztán valami hideget érzett, mintha víz hullott volna rá. A tűz és a forróság csillapodni kezdett, de a gáz mely a levegőben terjengett még mindig nem adott szabad utat a tiszta oxigénnek.
Kétségbeesetten kapkodta a levegőt, ami minden egyes levegővétellel egyre jobban elgyengítette és eltompította érzékeit.
Látása elhomályosult, a körülötte lévő hangok felerősödtek.
Valaki leemelt testéről valamit, tüdeje nagyobb teret kapott a légzéshez. Szemei lassan lecsukódtak. Az ismeretlen erősen megragadta a karját és megpróbálta kihúzni az összeroncsolódott autóból.
-Gyorsan oxigénmaszkot és hordágyat ide!- visszhangzott fejében az idegen férfi kiáltása és egyszerre minden elsötétült körülötte.
***
Vannak, akiket a megpróbáltatások elszakítanak egymástól. Mások kapcsolatát, ahogy a miénket is, csak szorosabbá fűzik.
Sötétség uralt mindent. A fákat, a bokrokat. Csak a hold fénye világította meg az erdőt és a kis tisztás közepén álló romos épületet.
Csend mindenhol. De nem a szokásos nyugodt. Hanem az izgalommal és feszültséggel teli csend volt jelen azon az éjszakán.
Egész halkan, ha az ember jól fülelt, hallani lehetett a közelben csörgedező vad folyó morajlását.
Lassan éjjel tízet ütött az óra és egyszer csak fekete ruhás emberek bukkantak elő a rengetegből. Lassan és halkan közelítették meg az elhagyatott épületet. De amilyen gyorsan tűnt fel a fekete embersereg, olyan gyorsan el is tűnt a sötétben, a falhoz lapulva.
A férfi idegesen szorongatta a kezében lévő fegyvert. Végre eljött az idő. Most itt van. Visszavághat. Bosszút állhat mindenért. Minden apró kis szenvedésért és gyötrelemért.
Kezével jelzett a többieknek, hogy indulhatnak és a kommandósok szétszéledtek. Háromfős csapatokban közelítették meg az épületet, majd újra csend következett. Feszült csend.
Vártak még néhány percet, majd halkan behatoltak az épület különböző ajtóin és ablakain keresztül.
A legkisebb zajt csapva haladtak végig az épületen. Teremről teremre, folyosóról folyosóra.
Booth egyedül járta végig az alsó szintet. Leszakadt a csapatról, de nem bánta. Valami azt súgta neki, erre kell mennie. Az ösztöne azt hajtogatta, a többi emelet csak felesleges időpocsékolás.
Lassan haladt. Faltól-falig fegyverét maga előtt tartva. Minden apró neszre riadtan kapta oda tekintetét. Nem akart hibázni. Azt nem engedhette meg magának.
Óvatosan lépdelt előre a hosszú folyosón, de megbotlott valamiben.
Valami volt a régi, koszos szőnyeg alatt.
Egy gyors mozdulattal arrébb kotorta az anyagot és egy csapóajtót pillantott meg.
„Itt lesz… itt kell lennie… itt kell lenniük…”- suttogta fejében a kis hang.
Feltépte az ajtót és csendben leereszkedett.
Halkan ért földet és azonnal körülnézett.
Odalent minden teljesen más volt. Minden tiszta. A falak és a szőnyeg is díszített. Mintha egy teljesen más világba csöppent volna. A folyosót oszlopok kísérték végig. A padló és a falak is márványból voltak.
Gyorsan végigszaladt és egy lépcső aljához ért.
A pisztoly csövét felfelé irányította és lassan felsétált a lépcsőn.
Egy újabb hosszú folyosóra érkezett, de az előzővel ellentétben ennek egy hatalmas fekete, díszített faajtó állt a végén.
Felhúzta a fegyverét, egyenesen az ajtóra irányította és lassan közelebb lépdelt.
Érezte, hogy jó helyen jár.
Közeledett az ajtóhoz, de nem vette észre a háta mögött ólálkodó férfialakot, aki egész idáig őt követte.
Hirtelen gyereksírást hallott kiszűrődni az ajtó mögül.
A férfinek összeszorult a szíve a keserves hangocskára. Már úgy hiányzott neki. Úgy hiányolta a nevetését, az ölelését, az apró, de annál értékesebb puszikat. A szeretetet, amit tőle kapott és adhatott neki. Lelkében felizzott a szikra. A bosszú szikrája, ami azonnal lángra kapott.
Rögtön felismerte Christine sírását és most már nem érdekelte az álcája, nem érdekelte, hogy meghallják-e őt, csak vissza akarta kapni az életét, vissza akarta kapni a lányát.
Az alak, aki eddig halkan követte, most eltűnt az egyik folyosóról nyíló ajtó mögött.
Dühösen akár egy felbőszült oroszlán törte be az ajtót, nem érdekelte, hogy nyitva van-e. Egyetlen fegyvere volt, ez pedig a meglepetés ereje.
Egy hatalmas szoba nyílt meg előtte. Óriási ablakokkal és rengeteg könyvvel.
A szoba közepén állt egy kis asztal, ami éppen egy folyamatban lévő sakkparty-t tükrözött.
Minden olyan volt, mintha csak egy középkori kastélyba érkezett volna, egyetlen egy kivétellel. A monitorok tömkelege a szoba közepén és az előtte ülő szétszabdalt arcú férfi. Azért ez mégiscsak ritka jelenség lett volna a barokk időkben.
Pelant amint meghallotta az ajtó reccsenését, felpattant ültéből, felkapta az asztalon heverő fegyvert és a másik kezében lévő kislányra fogta.
Booth-nak még reagálni sem volt ideje.
-Na, ki húzza meg előbb a ravaszt, Booth ügynök? Maga vagy én?- kérdezte gúnyos hangnemben.
Christine egyre jobban sírni kezdett.
-Engedd el!- utasította a férfit.
-Miért tenném? Ha lelövöm, meghalok. Ha nem úgyszintén vagy börtönbe megyek és maga boldogan éli tovább a világát.
-Engedd el a lányom!
Pelant válaszul csak felnevetett.
-Booth ügynök, ugye nem hitte, hogy ilyen könnyű lesz?- rázta meg fejét ciccegve.
A férfi ujjai idegesen, fáradhatatlanul szorongatták a fegyver markolatát. Tenyere izzadt volt. Pulzusa megemelkedett.
Néhány másodpercig farkasszemet néztek egymással. Csend ereszkedett a szobára, amit a férfi mobiljának rezgése tört meg. De Booth meg sem rezzent.
-Nem veszi fel, Booth ügynök? Lehet, hogy fontos. Talán Dr Brennan-ről van szó- hangja gúnyos volt, lekezelő.
-Mit csináltál, Bones-val?!- kezdett egyre ingerültebbé válni- Ha valami baja esett, Istenemre esküszöm, megöllek!- fenyegetőzött.
-Hoppá!- nevetett- Akkor én nem élném túl a mai napot?- hajolt a kislányhoz és gügyögni kezdett neki.
-Utoljára mondom, engedd el a lányom és válaszolj!- keze már remegett.
Pelant csak a monitorra pillantott, amin két egymásba csapódott, lángoló autó képe díszelgett. Ajkai széles mosolyra húzódtak.
-Bones?! Nem! Az nem lehet...- pillantotta meg a képernyőn a fekete hullazsákot, ami már nem volt üres- Megöllek, esküszöm!- lépett közelebb a pisztolyt még mindig a férfire szegezve.
Arcát könnyek szelték ketté. Szemében bosszúvágy, őrült tűz lobogott, ami kissé megrémisztette ellenfelét is.
-Ha közelebb jön, megölöm! És akkor nem marad senkije!- húzta fel a pisztolyt és a kezében síró kislányra irányította- Tegye le a fegyvert és engedjen elmenni!
-Álmaidban!
-Ha nem teszi, megölöm!- ujja már a ravaszt érintette.
Booth szeme felcsillant, új ötlete támadt.
-Ha elengeded Christine-t, elmehetsz!- ajánlott alkut.
-Ez csapda- felelt gúnyosan- Maga azt hiszi, tényleg ennyire hülye vagyok, Booth ügynök?
-Nem, ez nem csapda- fegyverét a földre helyezte és lábával arrébb rúgta.
-Maga nagyobb idióta, mint gondoltam, Booth ügynök- nevetett fel és elindult egy másik szoba irányában, Booth pedig észrevétlenül elővette másik fegyverét és lassan követte.
Ám amikor Pelant egy választófalhoz ért Max hirtelen elé ugrott és sikerült elragadnia tőle a kislányt.
-Mi történik?!- zavarodott össze, elhátrált Max-től és előkapta a fegyverét.
-A halálod- hallotta meg a keményen csengő szavakat háta mögül és Booth meghúzta a ravaszt.
A lövedék nagy hévvel tört utat magának és egyenesen Pelant hátába fúródott. A férfi a földre zuhant egyenesen Max lábai elé, aki még mindig az ijedt Christine-t nyugtatta. Másodpercek alatt vérrózsa rajzolódott ki fehér ingén és az apró cseppek végül egy hatalmas tócsát képeztek.
-Talál… találkozunk… még, Bo…Booth ügynök… - lehelte nehezen a szavakat és elmosolyodott, szemei fennakadtak.
Elvérzett.
-Helyesen cselekedtél, fiam- lépett oda Booth mellé, aki még mindig döbbenten nézte a halott testet- Nem érdemelt mást- adta kezébe a kislányt.
-A-pa!- kiabálta Christine és Seeley vállára hajtotta fejét.
-Itt vagyok, Kicsim!- ölelte szorosan magához a rémült kislányt és simogatni kezdte a hátát- Itt vagyok- suttogta és egy apró puszit adott homlokára- Szeretlek…
A megható jelenetet telefonja újabb rezgése szakította félbe.
Remegő kézzel nyúlt zsebébe mobilja után kutatva. Még emlékezett az előbbi képre, amit a monitoron látott.
„Nem! Bones nem halhatott meg! Pelant csak szórakozik velem!”
Erőt vett magán és a kijelzőre pillantott.
Szíve mélyén azt remélte, szerelme nevét látja, majd a kijelzőn, de helyette csak néhány rideg és elutasító szó szerepelt- „Ismeretlen szám”.
Nagy levegőt vett és a kis zöld gombot benyomva, füléhez emelte a készüléket.
-Booth!- szólt bele a telefonba.
-Seeley Booth? Itt Dr Carter a St Greorg kórháztól. Ön van megjelölve értesítendő személyként, ha Dr Temperance Brennan-vel történik valami.
A férfi gyomra összeszorult. Nem akarta elhinni, amit hall.
„Hát mégis igaz. Pelant nem hazudott.”
Egész testén eluralkodott a már előbb is előfurakodó remegés.
„Nem, ez nem igaz! Biztos valami hazugság! Bones-nak élnie kell!”
Mennél, futnál, repülnél. Valahová. Mindegy, hová, csak nagyon-nagyon messze. Tőle. Kétségbeesve keresel fogódzót, próbálsz gondolkodni, hogy hová, merre... Aztán az első kétségbeesés után megérted: nincs hová menned. Hiszen Ő benned van. Bárhová mész, mindenütt Ő vár, bárhová nézel, Őt látod. És érzed. Azt is, hogy szüksége van rád. És megérted, hogy egyetlen helyre kell menned, menekülnöd. Oda, ahol vár rád.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
