|
Felicitas: Az őrjítő titok/15.
Vannak a léleknek félelmetes viharjai, amelyben ég, föld, nap, éjszaka, élet, halál, minden összekeveredik egyetlenegy rettenetes borzalomban. A valóság elveszti jelentőségét. Felfoghatatlan dolgok tiporják le az embert. A semmi viharrá változott, az égbolt elhalványult, a végtelen kiürült. Távol állunk mindentől, a halált leheljük magunkba, csillagokra szomjazunk.
Egy férfi ült a piros széken a szürke váróterem egyik sarkában. Fejét lehajtotta és kezét összekulcsolta maga előtt. Felnézett egy röpke pillanatra és megdörzsölte fáradt szemeit. Az órára pillantott, ami a szemközti falon lógott.
„Hajnali 3 óra 11 perc… Bones már órák óta bent van.”- tudatosult benne a tény- „Ha valami baja esik, azt nem bocsátom meg magamnak. Vigyáznom kellett volna rá… Vele kellett volna lennem.”
Gyötörte a bűntudat.
„Minden rendben lesz!”- mondogatta magában és próbált megnyugodni.
Körülnézett. Már nem volt olyan zsúfolt a szoba, mint alig egy órával ezelőtt. Csak három személy tartózkodott ott, őt is beleértve.
A szoba túlsó végén ülő idős házaspár összekapaszkodva ült a széken. A nő már percek óta hangosan zokogott. Ujjai összefonódtak a mellette ülő férfi ujjaival. Az idős bácsi pedig remegő kézzel, szorosan átkarolta és támaszt nyújtott megtört feleségének.
A pár fájdalma eszébe jutatta saját érzelmeit. Félrenézett és birizgálni kezdte az FBI-os fekete kabátjának cipzárját.
Lassan lehunyta szemét és érezte, ahogy egy cseppnyi nedvesség kúszik pillái alá. Ajkai remegve mozogtak, ahogy az imádság szavait halkan suttogta, lehajtott fejjel. Lassan mély levegőt vett, ezzel is próbálva megnyugtatni szeszélyesen dobogó szívét és rongyosra aggódott idegeit. Ahogy az imának vége szakadt, összekulcsolt ujjait eleresztette és kezével idegesen rövid hajába túrt.
A lánya végre biztonságban van, Pelant a pokolban rohad és ezért hálát is adott az égieknek. Csak egyetlen dolog, érzés, személy gyötörte tovább megfáradt lelkét. A szeretett nő, Bones épsége. Most már csak arra vár, hogy valaki közölje vele, Brennan-vel minden rendben, vagy, hogy ez az egész valami orbitális tévedés. Igen ez csak az lehet… Már csak azt akarta tudni, hogy Temperance életben van. Csak arra vágyott, hogy vele lehessen, két tenyere közé foghassa jéghideg, fehér kezeit és apró csókot lehelhessen rájuk.
Agya megállás nélkül zakatolt. Csak arra tudott gondolni, vajon mondta-e már neki a mai nap folyamán, hogy szereti? Elmondta, a fülébe suttogta, mennyit, milyen sokat jelent neki? Hogy ő a mindene, az élete, a boldogsága. Tisztában van ezekkel a dolgokkal? Tudja még, ha meg is hal ma, még ha el is veszíti, hogy ő nem tud nélküle élni? Hogy örökké szeretni fogja, hogy az idők végezetéig várna rá?
Nyelt egyet és megrázta a fejét.
„Tarts ki, Bones! Csak még egy kicsit tarts ki…”
Lépteket hallott és szeme sarkából látta, ahogy egy idős, ősz hajú férfi lép ki az ajtón, a váróterembe.
Arcáról mintha lecsapolták volna a színeket, teljesen elfehéredett.
Elkapta pillantását és ismét a szoba túlsó végébe, a zokogó párra, majd az órára pillantott.
Öt perc. Öt perc telt el azóta, hogy a legutóbb megnézte. Kihúzta magát a széken és szívébe fájdalom markolt, ahogy meghallotta a fojtott zokogást, hangosabb, gyötrelmesebb hangon.
Egy pillanatra odanézett, majd tekintetét hirtelen elszakította a párról és újra a sárgaszínű lamináltpadlót szemlélte. Ez nem az ő dolga.
Nyelt egyet és megpróbálta megakadályozni, hogy akaratlanul is fültanúja legyen az orvos mondanivalójának.
-Sajnálom… elvesztettük…- ütötte meg fülét ez a két szó és gyomra hirtelen görcsbe rándult.
Megpróbálta elnyomni magában a hányás utáni vágyat. Levegőre volt szüksége.
Gyorsan pattant fel a piros, kis székről és hirtelen szédülni kezdett. Bal kezével a terem fehér falának támaszkodott és a jobbal masszírozni kezdte fájdalomtól lüktető halántékát.
Várt egy kicsit, csak néhány másodpercet, amíg jobban érezte magát és a kijárat felé vette az irányt.
Már félúton járt a hosszú, fehér folyosón, amikor meghallotta az ismeretlen férfi kissé rekedt hangját.
-Van itt valaki, aki Temperance Brennan hozzátartozója?- ütötte meg a fülét ez a mondat.
Nagy levegőt vett és lassan kifújta. Megfordult, egyenesen az orvos szemébe nézett és tétován bólintott. Tanulmányozta az idős férfi arcvonásait, próbálta kitalálni, megfejteni, mit fog neki mondani, hogy felkészülhessen az elhangzókra, de az orvos arca kifejezéstelen volt, teljesen olvashatatlan.
-Jó reggelt kívánok!- nyújtotta Booth felé a kezét- Dr. Carter vagyok az orvos, aki megműtötte a feleségét.
„Megműtötte a feleségét…”- visszhangzott fejében ez a kijelentés.
Booth újra bólintott, nem volt elég szíve vagy inkább energiája arra, hogy kijavítsa, korrigálja az orvos feltételezését.
Dr. Carter mondott még valamit és elindult a kórterem irányába.
Booth torka elszorult, küszködött, hogy újra levegőt tudjon venni. Szíve hevesen dobogott mellkasában, halántéka fájdalmasan lüktetett, a feldolgozandó információk tömkelegétől. Megannyi dolog futott át agyán, de egyik sem volt pozitív.
Némán követte a férfit. De egy idő után nem bírta tovább, megtorpant és kérdezett.
-Ho… hogy van?
Nem tudta, hogy valóban tudni akarja-e a választ, amit a doktor ad majd neki, de bármit jobbnak gondolt, mint ezt az őrjítő bizonytalanságot.
Dr. Carter megállt és megfordult, hogy szemtől szemben lehessenek. Levette az orvosi sapkát, az immáron nyakába aggatott maszkot és a zsebébe dugta.
-Stabil.
Booth izmai elernyedtek és kilélegezte az eddig benntartott levegőt. Csak bámult az orvosra és várta, hogy folytassa. Aggódva alsó ajkába harapott és nagyot nyelt.
„Csak mondd már!”- üvöltötte némán.
Még mindig nem volt biztos benne, hogy hallani akarja a folytatást, de tudnia kell. Néha frusztrálta, hogy a nő csak úgy kimondja a dolgokat, nem kertel, de most azt kívánta bárcsak mindenki olyan lényegretörő lenne, mint ő.
A doktor érzékelte Booth szorongását és beszélni kezdett.
-A legnagyobb probléma a tüdejével van. Az autó tömegének súlyától, ami a testre nehezedett, a szerv felmondta a szolgálatot és összeesett, több törött borda mellett.
Booth szeme elkerekedet.
-Ráadásul ott van még a füstmérgezés, ami szintén kihatással van a légzőszervekre. Ott vannak még a harmadfokú égési sérülések és a légutak a hőtől megsérülhettek, valamit a belélegzett gázoktól a tüdő is változhat kémiailag. Még el kell végeznünk néhány vizsgálatot.
Pupillája beszűkült.
-Rengeteg vért vesztett, a műtét során, a tüdeje összeesett és megállt a szíve, kétszer.
A férfinek elszorult a torka. Hirtelen nem kapott levegőt, de még tartotta magát.
-Kétszer?- kérdezte remegő hangon.
-Igen, de a szíve újra verni kezdett, mind a kétszer. Az újraélesztés sikeres volt. Még mindig nagy a kockázat, fertőzések és komplikációk léphetnek fel, de Temperance nagyon erős nő és most stabil az állapota.
Booth csak fél füllel hallotta, amit az orvos mond, de a lényeget azért elkapta. Gondolatai Brennan körül keringtek.
-Lá… láthatom őt?- alig tudta kinyögni a szavakat.
-Épp most szállították át egy másik osztályunkra, de beszélek velük.
A férfi erőtlenül zuhant vissza a tőle alig egy méterre lévő újabb piros székre.
-Jól van?- hagyta el ajkát a két halk szó.
Az orvos bólintott.
-Mindent megtettünk, amit csak lehetett. Az életjelei gyengék, de ő stabil- magyarázta el újra- Várunk és meglátjuk. Ha néhány perccel később érnek ide a mentősök, a dolgok egészen másképp is alakulhattak volna- elhallgatott egy percre és telefonon kezdett beszélni, majd ismét a férfihez fordult- Kövessen, Mr. Booth!
Seeley bólintott, de még nem volt képes megmozdulni. Érezte, ahogy egy apró magányos könnycsepp végiggördül arcán, lélegzete elakadt, még mindig nem volt képes teljesen feldolgozni magában a rázúdult információáradatot.
Az orvos megállt és visszafordult egy pillanatra.
-Ha szeretne, nyugodtan maradjon itt néhány percet, elmondom, hol találja a kórtermet.
Úgy tűnt Booth magához tér és felébred. Megrázta fejét és megdörzsölte fáradt szemeit.
-Nem, látni akarom most- köszörülte meg a torkát.
Nem ezt akarta mondani, de valahogy ahelyett, hogy „Szükségem van arra, hogy láthassam.” ez a mondat hagyta el ajkait.
Az orvos együttérzően mosolygott és a férfit először a lift, majd a szoba felé vezette.
Ismeretlen volt. Azt sem tudtad, hogy létezik - most pedig félted, szereted, dühös vagy rá, aggódsz miatta. Ha ezt a szót hallod "szeretet", ő jut eszedbe.
***
Booth habozott Brennan szobájának ajtaja előtt. Megállt a hatalmas üvegfalnál és onnan kémlelte a nőt, figyelte, ahogy alszik.
Arcán oxigénmaszk, mellkasán kisebb-nagyobb EKG-s tappancsok, kézfején branül és infúziós kanül éktelenkedett. Teljesen beborították az orvosi műszerek aprócska alkotórészei.
De még így is gyönyörűnek találta. Bőre fehér volt és sápadt, de neki ő volt a legszebb nő a világon.
Tétova léptekkel az ajtóhoz sétált és halkan lenyomva a kilincset, belépett a szobába.
A kórteremben csend volt, csak a gépek halk pityegése és a nő még ezeknél is halkabb, gyenge lélegzetvételei hallatszódtak.
Halkan beljebb lépett a szobában, a sarokban lévő székhez lépdelt, megemelte és a nő ágya mellé sétálva letette.
Leült mellé, kinyújtotta a kezét és óvatosan megfogta a nőét. Meglepte milyen hideg bőrének érintése. Mennyire más, mint az ő meleg, izzadt tenyere.
Tekintetét, óvó pillantását végigvezette a nő testén újra. Kisöpört egy rakoncátlan tincset Temperance arcából, hangtalanul felkelt a székről, teste fölé hajolt, két tenyere közé fogta arcát és egy apró édes csókot lehelt a nő homlokára. Hüvelykujjával óvatosan végigsimított a sápadt bőrön.
-Itt vagyok Bones- visszaült a székre, két tenyere közé fogta a nő fehér kezét és arra is hintett egy aprócska csókot- Itt vagyok.
Nagyot nyelt és a nő ujjait összekulcsolva sajátjaival, ismét imára hajtotta fejét, hogy újra hálát adhasson.
***
Egy órával később…
5:30
A férfi csukott szemei előtt fény villant fel, ő pedig felriadt álmából. Az ajtó nyitva volt.
Nyelt egyet, megdörzsölte a fájdalomtól még mindig lüktető halántékát és ásított, majd eszébe jutott hol is van valójában.
Aggódó tekintete szinte azonnal Brennan-re esett, aki még mindig ugyanott és ugyanúgy feküdt, de arca már élettelibb, színesebb volt. Szemöldökét ráncolta, mintha gondolataiba mélyedt volna, egyfajta zavart kifejezés ül ki arcára.
„Biztosan csak álmodik. Ez jó nem?”- gondolta magában a férfi és egy apró mosoly jelent meg megfáradt arcán.
Ismét megfogta a nő kezét és erősen megszorította. Érzékelte az apró hőmérsékletváltozást, elfordította fejét és a nyitott ajtóra pillantott.
Egy nővér lépett be, hogy ellenőrizze Temperance életjeleit, intravénás gyógyszereit és a mellkasához vezető csövet. Megnézte, hogy minden úgy van-e, ahogy az utolsó alkalommal.
Rámosolygott Boothra, de ő nem törődött vele. Kiment a szobából és halkan becsukta maga mögött az ajtót.
Gondterhelten hátradőlt a széken, hátrahajtotta fejét, becsukta szemeit és megdörzsölte arcát. Kimerült volt. Izmai, ízületei fájtak, de ez most egyáltalán nem érdekelte vagy zavarta őt. Nem akarta elhagyni a szobát a nő nélkül.
Újabb tíz perc telt el, amit a férfi ismét imádsággal töltött. Nem volt más, amit tehetett volna.
Hirtelen halk suttogás vagy inkább nyögés ütötte meg fülét és fejét hirtelen felkapva, a nőre pillantott.
-Bones? Bones- fogta meg a kezét és erősen megszorította.
Brennan lassan résnyire kinyitotta szemeit, de szinte azon nyomban le is hunyta azokat. Hangosan felköhögött és teste összerezzent. Szemhéját ismét felvonta és körbenézett a szobában, alaposan szemügyre véve annak minden apró kis zugát.
A férfi megragadta a kezét és még erősebben megszorított.
-Bones, hallasz engem?
A nő válaszul gyengén bólintott és lehunyta szemét.
-Bo… oth? Chris… tine?- suttogta alig hallhatóan, érdes hangon a két számára legkedvesebb nevet.
-Itt vagyok. Ő jól van. Max vigyáz rá.
A nő egy parányit elmosolyodott és megszorította a férfi kezét, majd izmai elernyedtek. Még túl gyenge volt.
-Bones?- hangjában aggodalom bujkált.
Azt hitte, baj van.
-Hmmm?- fejét nehezen a férfi felé fordította, de szemei csukva maradtak.
Óvatosan két tenyere közé fogta a nő kezét és egy apró puszit adott kézfejére.
-Pihenj csak, én itt leszek, ha felébredsz.
A nő válaszul csak mosolygott.
-Szeretlek, Bones- suttogta és figyelte, ahogy a nő lassan ismét álomba merül.
Úgy látom, hogy a nyugalom leginkább a szeretet és az együttérzés gyakorlásának eredménye. Minél többet törődünk másokkal, annál jobban érezzük magunkat. Jó szívvel lenni mások iránt, hűséget, melegséget érezni, a lélek megkönnyebbülését jelenti. Ez az enyhet adó érzés a nyugalom, a sikerült élet bizonyítéka.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
