|
Felicitas: Az őrjítő titok/16.
Senki sem bánt, nem fenyeget. Mégis úgy érzed, összeroppansz, nem bírod tovább, sebek fakadnak fel benned, vérzel belül. Hangok, képek - s a hozzájuk csatlakozó emlékezet osztja a sebeket; lemészárolt tetszhalott és kivérzett vágyaid felhorgadnak, összecsapnak tudásoddal, nem bánják, állod-e; s te nem állod. Leülsz. Pihenned kell. Töröd a fejed. Kimenekülnél. A visszaút ismerős... túl könnyű lenne visszamenni. És ha előre mennél? Mit találhatsz?... Talán csak álmodod. Rémálom kategóriás őrület. Még mindig felébredhetsz. Láthatod, van esély.
Újra ugyanaz az álom, újra ugyanaz az érzés.
-Hol van a lányom?!- kiabált hangosan a sötétségbe a nő.
De választ már nem kapott, szemeivel a fülsüketítő kacagás forrását kutatta.
Szíve egyre hevesebben dobogott, akár a kalitkában rekedt kismadaraké. Nem látott semmit. Fejében egyfolytában a férfi nevetése visszhangzott.
-Hol van Christine?!- ismételte meg hangosabban a kérdést, valamivel később.
Próbált koncentrálni, de a hullámokban rátörő, visszhangzó kacagástól nem tudott. Szemei előtt egy pillanat ismét alatt lepergett Booth-val és Christine-vel való közös és boldog élete.
Megrázta a fejét, eloszlatva a képeket és megpróbált összpontosítani.
-Miért mondanám el Önnek, Dr Brennan?- lépett elő a sötétből újra a férfi.
Az arcán éktelenkedő undorító vigyor, egyre nagyobb dühöt szított Temperance lelkében.
-Hol van?!- kiáltott hangosan.
A plafon közepéről lógó villanykörte egy szempillantás alatt felkapcsolódott, Tempe pedig megpillanthatta mozgásképtelenségének miértjét. Csak egy kis területet látott, annyit, amennyit a fény engedett számára.
Egy székhez volt szíjazva, kezei és lábai is, külön-külön.
-Engedjen el!- üvöltött fel hangosan, de Pelant csak nevetett a nő tehetetlenségén.
-Én most az Ön helyében nem magam miatt aggódnék!
Brennan döbbent tekintetét egy pillanat alatt a kezeiről-melyekkel fáradhatatlanul próbált szabadulni a szorításból-a férfire emelte.
-Tudja, Dr Brennan?- indult el az egyik szemközti fal felé- Létrehoztam egy weboldalt- lépett a kamera mellé és felemelte- ahol élőben lehet, majd követni a történteket. Már el is e-mail-eztem Booth ügynöknek- nevetett- És ez a kamera fogja, majd Önt felvenni- helyezte el a nő elé néhány méterrel, majd ismét a fal felé indult egy újabb kameráért.
Brennan a férfi minden mozdulatát figyelte, majd egy gondolat futott át az agyán:
„Minek a másik kamera?”
-És mi a célja, a másikkal?- adott hangot háborgó gondolatainak.
Pelant nem felelt csak letette a kamerát a nőtől három méterre, de a lencsét már nem felé fordította.
A nő most már tényleg nem értett semmit.
A férfi a falhoz lépett, majd a kapcsolóhoz nyúlt és végre az egész szoba fényben úszott.
A nőt először még zavarta az erős fény. Szemeit csak hunyorogva, résnyire nyitotta ki, majd amikor a kép kiélesedett, nem hitte el, hogy ilyen vele is megtörténhet.
Christine ott volt tőle néhány méterre.
-Kérem engedje el-remegett meg a hangja először a beszélgetés során, arcán egy fáradt könnycsepp gördült lassan lefelé, ami végül megállapodott a nő állán.
-Ez nem ilyen egyszerű, Dr Brennan- szája széles mosolyra húzódott, majd folytatta az előbb megkezdett mondatot- minél több látogatója van az oldalnak, annál közelebb ér a kislányhoz a penge-mutatott a kiságy fölé kifüggesztett tárgya, ami lassan ereszkedni kezdett.
-Nem, ezt nem teheti!- kiáltott hangosan a nő, tekintetét szorosan az egyre ereszkedő, éles és csillogó tárgyon tartotta.
Kezeit és lábait kétségbeesetten próbálta kiszabadítani, majd amikor látta, hogy ez nem vezet sehová könnyes szemeivel a kislányra pillantott.
-Kérem ne…- suttogta remegő hangon, tehetetlenül.
A szoba csöndjét egy perc alatt felváltotta Pelant fülsüketítő kacaja.
Temperance nem tudta mi történik. Szemei előtt minden elhomályosult. A fájdalom, mely a lelkét mardosta szinte belülről tépte szét. Már csak néhány bevillanó képet látott, majd egy utolsó kétségbeesett kiáltást hallatott és a világ elsötétült.
-Chris… Christine- törte a halk suttogás a szobában honoló csendet- Christine- hangja rekedt volt, erőtlen, amit az arcán éktelenkedő oxigénmaszk is tompított egy kicsit.
A rákapcsolt gépek csipogása, pityegése szinte teljesen elnyomták kétségbeesett „kiáltásait”. Csukott szemein keresztül egy apró könnycsepp indult útnak, fáradhatatlanul suttogta tovább lánya nevét.
-Christine… Ne… Chris… Christine…
Halkabb volt a halknál, de a szobában csöndesen imádkozó férfi még így is meghallotta.
A kis, fehér székről felpattanva egyenesen a nő ágyához sietett, és míg egyik kezével végigsimított a nő gyönyörű, angyali arcán, addig a másikkal erősen megszorította kezét.
-Ssss, Bones- suttogta halkan- Nincs semmi baj. Itt vagyok- hangja megnyugtató volt, szeretetteljes.
Mosolyogva nézte az alvó nőt és hüvelykujjával végigsimított kézfején. Óvatosan végig az ujjain, amíg el nem ért a gyűrűsujjáig.
Nem volt rajta ékszer, semmiféle jelkép, ami azt igazolta volna, hogy hozzá tartozik, hogy ő már az övé és senki másé. Bántotta a dolog, jobban, mint azt eddig hitte volna, de most nem kérheti meg a kezét, nem ébresztheti fel. Nem. Bones többet érdemel, egy szép eljegyzést és ráadásul ki tudja, hogy hozzá akar-e még egyáltalán menni. A történtek után az sem lepné meg, ha nemet mondana, ha hallani se akarna az egészről.
Nagyot sóhajtott.
Mennyire szerette és mennyire szereti még most is. Ha szükséges volna, az egész életét leélné vele akár egy kórházban is, csak vele lehessen, csak vigyázhasson rá.
Elmosolyodott és az ágy támlájának támaszkodva egy apró csókot lehelt a nő homlokára.
Temperance ismét mocorogni kezdett és erőtlenül tovább suttogta a kislány nevét.
-Sss, Bones… Itt vagyok- szorította meg erősebben a kezét, de nem használt.
Nem tudta mi tévő legyen. Felébressze? Vagy inkább hagyja aludni?
-Christine…
-Jól van, Bones. Christine-nek semmi baja- suttogta megnyugtató hangnemben, de próbálkozásai továbbra is hasztalanok voltak.
-Nee- kiáltott olyan hangosan, ahogy csak tudott, rekedt hangon és szemei felpattantak.
Könnyei tehetetlenül folytak végig arcán, zihálva vette a levegőt.
-Itt vagyok, Bones. Semmi baj- simogatta meg a nő arcát, letörölve a könnyeket.
-Hol… hol van Christine? … Bo… Booth, hol van Christine?- nyögte ki nehezen a szavakat és köhögni kezdett.
-Sss, semmi baj, Max vigyáz rá.
-A… apám?
A férfi csak bólintott.
-Én… én félek, Booth- suttogta.
-Nem kell. Itt vagyok, most már nem lesz semmi baj. Pelant már nem árthat nekünk.
-Mi… mi történt?- kérdezte és újra köhögni kezdett.
-Megöltem- felelt keményen, de hangjából megbánás tükröződött.
-Jól vagy?
Seeley csak lehajtotta a fejét, majd megrázta.
-Azt hiszem nem…- suttogta halkan- Amikor ott állt előttem, csak arra tudtam gondolni, hogy mit tett velünk, Bones, hogy mit tett Christine-vel, hogy mit tett veled. Azt se tudtam, hogy élsz-e még. Csak a bosszúra gondoltam és kegyetlenül lelőttem, akár egy állatot.
Brennan szomorúan nézett a férfire, hagyta, hogy folytassa, tudta mire fog kilyukadni.
-Megöltem egy embert, hidegvérrel legyilkoltam… sosem voltam még képes erre. Eddig még soha… Mindig láttam a lelket az emberek mögött, de most csak a célt láttam, csak téged és Christine-t.
Nagy levegőt vett és remegő hangon folytatta.
-Olyan vagyok, mint az apám… soha nem akartam és most megtörtént… soha nem akarlak bántani titeket, Bones. Soha nem lennék képes rá…- felpillantott így Brennan is láthatta könnyes szemeit- Nem tudnálak bántani… ugye tudod?
Temperance nagy levegőt vett és gyengén megszorította a férfi kezét.
-Te nem vagy az apád, Booth. Te… te nem ő vagy. Te… jó ember vagy. Te vagy a legjobb ember, akit ismerek.
-Akkor miért nem voltam képes gondolkodni? Elborult az agyam és egyszerűen csak lelőttem- tört elő a benne lappangó feszültség és bűntudat.
-Ez bonyolult, Booth. Az emberek… az emberek hi… hibáznak.
Nehezen emelte fel kezét és a férfi arcára helyezte.
-Tudom, hogy…- a fájdalomtól megakadt egy pillanatra- hogy soha nem tennél olyat, mint az apád.
Ha az ember a legjobbat hiszi valakiről, akkor életre hívja benne a legjobbat. Az embereknek javukra válik, ha hiszünk bennük. Ezt újra és újra tapasztalom.
***
2 héttel később…
-Szívem!- lépett be a kórterembe hatalmas mosollyal az arcán Angela.
-Szia- mosolygott vissza Brennan is és felült az ágyban.
Bár törött bordái még mindig hevesen tiltakoztak az ölelés ellen, ez egyáltalán nem érdekelte.
-Hogy érzed magad? Jól aludtál?- húzta az ágy mellé a fehér, kis széket és letelepedett rá.
-Azt hiszem- habozott egy kicsit, de mosolya mindent elárult barátnője számára- sokkal jobban, Angela. Ma végre hazamehetek. Booth délután 5-re jön értem.
-És akkor most Booth és te…?- vigyorgott, de nem fejezte be a megkezdett kérdést.
-Mi van Booth-val és velem?- ráncolta homlokát.
-Jaj, Édesem! Akkor most összeházasodtok?- kérdezte izgatottan.
-Nem tudom, Angela- felelt egyszerűen, kissé ködösen.
-Mi az, hogy nem tudod? Ne csináld ezt, Szívem. Gyerünk, bökd ki, ha megkérte a kezed!- nevetett és óvatosan a nő vállába bökött.
-De ő nem kérte meg a kezem- hajtotta le a fejét.
-Nem?- döbbent meg a nő, majd folytatta- Akkor pedig biztos arra készül, többször láttam sutyorogni Sweets-vel és Wendell-vel.
-Sweets-vel és Wendell-vel?- tekintete értetlenséget tükrözött, furcsa volt.
-Aha…
-Nem tudom, Angela. Mindenesetre én boldog vagyok vele házasság nélkül is. Amúgy is, ez elavult, szükségtelen és felesleges. Csak Booth miatt szerettem volna megházasodni, de most nem tudom, mit is akarok igazán- füllentett, de a mondat második része valóban igaz volt.
-Engem, nem versz át, Édesem. Tudom, hogy te is akartad- fonta keresztbe karjait maga előtt és elégedetten hátradőlt a hideg szék támlájának támaszkodva- Láttam mennyire boldog voltál.
-Nem tudom, Angela… Össze vagyok zavarodva…
Az olyan érzések, mint az elkeseredettség, a zavartság, a düh, a neheztelés, a harag, a féltékenység és a félelem, valójában nem rossz dolgok, hanem tiszta pillanatok, amelyek rámutatnak arra, hogy mit fojtunk el.
***
Siető emberek, száguldó járművek haladtak el Oscar Schultz ékszerboltja előtt. Kis üzlet volt, valahol az utca közepe táján. Nem volt feltűnő vagy túlságosan kirívó. Fekete falak és egy fehér ajtó, amin neonfénnyel kiírva szerepelt a tulajdonos neve és jelképe a gyémántokról elhíresült üzletnek.
-Gyerünk már! Menj be, Booth!
-Úgy érzem én itt magam, mint egy elefánt az ékszerboltban- suttogta és belépett az ajtón.
-Mert ez egy ékszerbolt, te pedig termetes ember vagy- mutatott rá a tényekre Sweets és beljebb tuszkolta az ajtón a férfit.
-Mint egy lila elefánt.
-Ez nagyon érdekes, Booth. Miért érzed magad úgy, mint egy lila elefánt?
-Ez jutott eszembe, egy lila elefánt biztos nagyon tuti lenne- gondolkozott el- de most hagyjuk a pszicho dumát későbbre, Sweets.
-Nem, ez nagyon érdekes, amikor utoljára voltam veled gyűrűt vásárolni, akkor nem feszengtél ennyire- tekintete körbe-körbejárt az ékszerek közt.
-Talán mert most Bones-ról van szó és már kétszer is visszautasítottak, ha elfelejtetted volna Sweets, aztán meg volt ez az egész Pelant ügy… Tudod mit? Inkább, hagyjuk- legyintet és félve beljebb lépett az üzletben.
„Mi lesz, ha Bones nemet mond? Mi csinálok akkor?”
Kérdések százai kavarogtak fejében. Fogalma sem volt arról, mi fog történni.
„Már egyszer igent mondott. Nem? Vagyis pontosabban én mondtam igent… aztán meg nemet…”-nagy levegőt vett és lassan kifújta- „És még azt se tudom, milyen gyűrűt vegyek neki! Istenem, miért ilyen nehéz ez?!”
Odasétált a jobb oldali üvegpulthoz és szemlélni kezdte az apró gyűrűket. Nem tudta, hogy mi lesz a nő válasza, de próbálta latolgatni magában az esélyeket, érveket és ellenérveket sorakoztatott fel magában, de ez sem segített.
„Lesz, ami lesz”- sóhajtott nagyot ismét- „Én szeretni fogom, akkor is, ha nem lesz a feleségem…”
Elmélyülten bámulta a vele szemben lévő, falon lógó gyémántokról készült festményt.
„Most segíts meg, Istenem!”
Kezdett imádkozni a bolt közepén.
-Mi a fenét csinálsz, Booth?!- lépett mellé Sweets.
-Miért, minek látszik?- förmedt rá.
Egy apró termetű férfi kisietett a vevőkhöz.
-Elnézést kérek a várakozásért, csak tudják a feleségem- sietett ki az egyik ajtón, de amikor meglátta Booth-t, elakadt a szava- Óóó…az FBI- remegett meg a hangja- Még mindig a Coles ügyben nyomoz, Mr Booth?
-Nem, most nem ezért jöttem.
-Hát akkor?- nézett rá érdeklődően.
-Booth eljegyzési gyűrűt szeretne vásárolni- felelt helyette Sweets, a férfi pedig válaszul a lábába rúgott.
-Nekem is van szám, Sweets! Kösz…- sziszegte összeszorított fogai közt.
-Sajnálom, Booth- arca a fájdalomtól eltorzult- Nagyon erős lábad van, ez fájt…
-Reméltem is- fordult vissza Oscar-hoz.
-Szóval eljegyzési gyűrűt szeretne barátnőjének, Temperance-nek?
-Igen, a társamnak- válaszolt kicsit feszülten.
-És van valami elképzelés?- kérdezte érdeklődve, Booth pedig elgondolkodott.
Elképzelés? Fogalma sem volt mi lenne a tökéletes. Miért azoknak a legnehezebb vásárolni akármit is, akiket a legjobban ismersz?
Aztán felötlött benne valami.
-Ő szereti a delfineket, mert az anyja… szóval szereti- fejezte be egyszerűen.
Oscar elgondolkodott.
-Azt hiszem, van egy-két darab, de nem sok. Tudja igazán ritka, hogy valaki effélét kér. Különleges.
-Bones, az… ő különleges- mosolygott.
A férfi eltűnt előlük és kutatni kezdett a megfelelő gyűrűk után. Néhány perc múlva vissza is tért.
-Szerintem ezek a legszebbek, de ezeken kívül is már csak kettő van, ha nem sikerül választani- tette le Booth elé a fekete dobozt.
A férfi felnyitotta a fedelet és két csodaszép gyűrű bukkant elő belőle.
Az egyik olyan volt, mint Brennan anyjáé, Christine Brennan-é, csak a szeme helyén egy gyönyörű, kékszínű zafírkő díszelgett. A másik is szép volt, azon két delfin alkotta magát a gyűrűt és egy szintén zafír követ tartottak az orruk hegyén, de ahogy a férfi meglátta az elsőt, eszébe jutott: a nő már egyszer említette neki, hogy mindig is olyan gyűrűt szeretett volna, mint amilyen az anyjáé volt.
-Jól emlékszem, hogy a hölgynek gyönyörű, kék szeme volt?- kérdezte Oscar.
-Igen, az… csodaszép- bámulta ámulattal a gyűrűt és Brennan-re gondolt- Ez lesz az- mutatott rá mosolyogva.
„Pont olyan gyönyörű színe van, mint a szemének, erre nem mondhat nemet.”- gondolta magában és elmosolyodott, aztán hirtelen ötlettől vezérleve megszólalt.
-Lenne még valami…
Szereted, és ez ellen nem tehetsz semmit. Semmit! Se az eszeddel; se az akaratoddal. De nem is akarsz tenni ellene. Pontosan tudod, hogy ez a szerelem nem olyan érzés, ami ész-okoktól vagy elhatározásoktól függ. Ez az érzés öntörvényszerű vonzódásból, emlékek sokaságából ötvöződött össze, és nem te uralkodhatsz rajta, hanem te vagy alárendelve neki.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
