|
Felicitas: Az őrjítő titok/17. (befejező rész/1.)
Mielőtt végleg lehunytam a szemem, anyám hangját hallottam. Egy történetet mesélt, amelyet gyerekkoromban többször is elmondott, csakhogy akkor még nem is sejtettem, hogy rólam szól.
„Egy fiú és egy lány őrülten egymásba szeretett” - hallottam anya hangját álom és önkívület határán. "Elhatározták, hogy eljegyzik egymást. A jegyesek mindig megajándékozzák egymást, de a fiú szegény volt: minden vagyona az az óra volt, amelyet a nagyapjától örökölt. Kedvesének szép hajára gondolt, és úgy döntött, hogy eladja az órát, hogy az árából vehessen egy szép ezüst hajcsatot. A lánynak se volt pénze ajándékra. Elment tehát a falu legnagyobb kereskedőjéhez, és eladta a haját. Az árából pedig vett egy aranyláncot kedvese órájára. Amikor találkoztak, az eljegyzés napján, a lány odaadta a fiúnak a láncot az órára, amit az eladott, a fiú pedig odaadta a lánynak a hajcsatot, amelyet már nem volt hova tűzni."
Halk zene szólt a rádióból, ami betöltötte az utasteret. A lágy hangon kívül, csend volt az autóban, aztán hirtelen a műsorvezető megszólalt.
„Jó estét minden kedves hallgatónknak! Pontban este 6 óra van. A hazatérőknek jó utat és kellemes estét, azoknak pedig, akik még javában húzzák az igát, kitartást kívánok a továbbiakban! Meg is kezdjük kívánságműsorunkat. Pörgessük fel egy kicsit magunkat, szóljon hát a Lifehouse-tól a Between The Raindrops!”
A zene elkezdődött és az autó befordult a sarkon.
Brennan a hangosítóhoz nyúlt és letekerte a hangerőt, hogy nyugodtabban beszélhessenek.
-Booth, a szálloda nem erre van- magyarázta és kezével a kimutatott az ablakon- Hanem arra. Ez pont az ellenkező irány.
-Igen tudom Bones, de találtam egy sokkal jobb helyet- pillantott a mellette ülő nőre és megeresztett felé egy zavart, ideges mosolyt.
Ujjai idegesen doboltak a kormánykeréken.
Vajon jól teszi, amit tesz? Itt az ideje? Vagy várjon, amíg a dolgok leülepszenek és letisztázódnak a nő fejében?
Jó az időzítés?
Nem tudta, nem találta a választ.
„Mi lesz, ha nemet mond?”- ez a kérdés kavargott fejében egyfolytában-„Mi lesz akkor?”
-Abbahagynád, Booth?- törte meg a női hang a kocsiban uralkodó csendet.
-Mit?!- pillantott rá ismét, majd újra az utat szemlélte.
-A lábrázást- felelt és azzal a lendülettel a férfi combjára helyezve tenyerét, megállította a folyamatot.
-Ó, bocsi, Bones. Észre se vettem…
Az úttest fölé kifüggesztett jelzőlámpa fénye pirosra váltott és az autó motorja leállt.
-Valami baj van, Booth?
-Nem!- válaszolt gyorsan, talán túlságosan is gyorsan.
-Ideges vagy- dőlt hátra az ülésen sértődötten- És nem mondod meg, miért- fonta keresztbe karjait mellkasa előtt.
-Nem, Bones… nem vagyok ideges- füllentett.
-Ne hazudj nekem!- rivallt rá a férfira.
Néhány percig csend ereszkedett a járműre és újra csak a halk zenét lehetett hallani.
-Most ez az egész kezdődik újra, előröl?- kérdezte csalódottan- Azt hittem, csak Pelant miatt volt, de akkor ezek szerint van más is dologban…- suttogta csöndesen maga elé- Látom, hogy baj van, Booth… vagyis valamiért feszült vagy.
A lámpa továbbra is vörösen izzott, mintha arra várt volna, hogy a férfi befejezhesse mondanivalóját, hogy megmagyarázhassa a dolgokat.
-Figyelj, Bones- nézett mélyen a ragyogó kék szempárba- Csak van egy meglepetésem számodra és ezért vagyok ilyen feszült- tette megnyugtatólag tenyerét a nő kézfejére- Semmi sem kezdődik újra, ettől nem kell félned. Soha nem engedném, hogy újra megtörténjen.
A nő elmosolyodott.
-És milyen meglepetés?- kíváncsiskodott.
-Bones a meglepetés attól meglepetés, hogy az ember meglepődik, ha megkapja, ezért nem mondhatom meg- próbálta logikusan összetenni és megmagyarázni a dolgot, tudta, hogy a nőnél csak ezzel a módszerrel érhet el akármit is.
-Rendben- pillantott ki az ablakon.
-Bones, megmondtam, hogy… mi?! Akkor nyertem egy vitában?
-Igen- válaszolt egyszerűen- Racionális válasz volt.
A motor felbőgött és az autó kerekei továbbindultak.
-Továbbra sem értem, miért erre jövünk- mondta ki a fejében kavargó gondolatok egyikét.
-Mert erre kell. Bones, de tudod, mit? Van egy találós kérdésem, hogy ne unatkozz az úton hazafelé.
„Hazafelé…?”- visszhangzott a nő fejében a férfi által kimondott, árulkodó szó.
-Szóval- kezdett bele a férfi nagy mosollyal az arcán- ha már úgy is antropológus vagy, akkor ez neked való- nevetett- Hogy hívják a hullák buliját, Bones?
-Ezt most nem értem, a hullák nem képesek ünnepelni, mivel nem élnek, Booth- nézett rá értetlenül.
-Jaj, Bones, akkor most tegyük fel, hogy feltámadtak és képesek rá.
-De ez irracionális- furcsa arckifejezést ejtett meg a férfi felé- A holtak nem támadnak fel, ezt a vallási fanatikusok csak azért találták ki, hogy az átlagemberek ne féljenek a haláltól. Irracionális azt gondolni, hogy a lelkünk, majd a mennyországba vagy a pokolba kerül- nevetett, de befejezte, amikor Booth lesújtó pillantásával találta szembe magát.
-Miért kell neked minden viccet elrontani, Bones?
-Rendben van- sóhajtott nagyot- Tegyük fel hogy képesek „feltámadni” és utána még „bulizni” menni- az említett szavaknál ujjaival idézőjelet formált- Akkor sem értem, miért hívnánk másképp az efféle összejövetelt …- sorolta a szavakat amik eszébe jutottak, amik talán választ adhattak a kérdésre.
A férfi csak mosolygott, ahogy Temperance a rosszabbnál rosszabb szavakat kombinálta. Így legalább elterelte a gondolatmenetét, arról, hogy hová is tartanak és a sajátját is egy kicsit az eljegyzésről.
-Talán több tényezőt is figyelembe kéne vennem- gondolkozott hangosan a nő- Tudod, Booth egyszer írtam egy tanulmányt, a „bulik” világáról. Akarod hallani?
-Persze- vágott bele, de nem tudta, hogy mire vállalkozik.
-Szóval, ahogy a fiatalok nevezik, a „parti” világa egyértelmű határokkal megrajzolt fizikai és szimbolikus terek egysége- kezdett hosszas magyarázásba- Szükséges hozzá a meghatározott helyszín; üzleti-kompetitív természetű piac; virtuális-tudati és percepciós-szimbolikus tér. Mint nyilvános tér a nagyvárosi populáris kultúra kínálatának egy eleme, akárcsak a kávézók, kocsmák, mozik és még sok ehhez hasonló szórakozóhely. Ilyen értelemben a partinak két típusa létezik: a „rave”-eknek nevezett rendezvények helye változó, mindig az adott alkalomra kiválasztott helyszín, ugyanakkor a „partiélet” rendszerességét olyan klubok biztosítják, ahol heti vagy havi gyakorisággal újból és újból „ugyanaz történik”. Nyílván ebben az esetben, amit te említettél nem ez történik, mivel a hullák nem támadnak fel, de most az egyszer feltételezhetjük, hogy megtörténik. A parti tipikus terei a büfé és környéke, a toalett, a „vizesblokk” és környéke, a női és férfi-WC sajátos etnográfiai belvilág…
-Na jó, Bones…- szakította félbe- így nem oldod meg a találós kérdésemet, ehhez semmi köze.
-Semmi?- kérdezte csalódottan.
-Nem, Bones ez inkább, amolyan… vicc- magyarázott kezével is.
-Tudod, hogy abban nem vagyok jó, Booth…
-Akkor megmondjam?- pillantott a nőre mosolyogva.
-Nem- válaszolt gyorsan- Ki akarom találni- makacskodott.
-És meddig kell várjak, hogy elsüthessem?
-A viccet nem szokás megsütni, Booth- tekintete értetlenséget tükrözött.
-El- artikulálva beszélt- elsütni, Bones. Így mondják ezt a normális emberek.
-Áááá értem, akkor én is elsüthetek egyet, Booth?- kérdezte nevetve, ahogy végiggondolta magában- Csak nehogy túlságosan megnevettessem a zsigereidet.
-Az a máj, Bones- javította ki- Röhög a májam, de igen mondd csak!
-Ezt még az egyik középiskolai fizika órán hallottam- mosolyogott és folytatta- Melyik állatnak van nyomása, ellenállása, és fázisszöge? Ez logikai kérdés, így megvárom, míg végiggondolod- nézett a férfire megértően.
-Kösz, Bones, de tudod, hogy én meg ebben nem vagyok jó, mármint az agyasságban, ez nekem nem megy, szóval… mi a válasz?
-Csirke- felelt nemes egyszerűséggel.
-Ez így nem vicces, Bones- rázta a fejét- A viccben az a lényeg, hogy legyen benne csattanó. Tudod, amin nevetnek az emberek.
-Várj már, Booth, ebben van. Azért csirke, mert a csirke egy bar-ohm-fi- hangsúlyozta külön a mértékegységeket.
-Nézzenek oda, Bones! Te viccelsz! Ez tényleg igazi vicc volt!
-Egyre mókásabb lény vagyok- mosolygott büszkén.
Nevess magadon, és nevess az életen. Ne gúnykacaj vagy önsajnálattól tocsogó nevetés legyen ez, hanem gyógyír, csodaszer, amely enyhíti a fájdalmat, kigyógyít a depresszióból, és segít megfelelő távolságból kezelni az adott pillanatban szörnyűnek látszó kudarcokat.
***
Van, hogy egy apróság megváltoztatja az életünket. Hirtelen, amikor a legkevésbé számítunk rá, történik valami, és új irányba indít. Olyan útra, ami csupa meglepetés. Hová érkezünk? Ez az út maga az élet. Így keressük a fényt. De hogy megtaláljuk a fényt, előbb át kell jutnunk a sötétségen.
Az autó leparkolt a ház előtt és a férfi mosolyogva kipillantott az ablakon, nyugtázva magában, hogy minden a terv szerint halad.
-Várj, Booth! Miért álltál meg?
-Tudod, hogy hol vagyunk. Igaz, Bones?
-A házunk, de azt Pelant felrobbantotta- értetlenkedett, nem akart kitekinteni az ablakon, még túlságosan közeli és fájó élmény volt számára.
Fejében még mindig visszacsengett a robbanás, szívében még érezte a rátelepedett aggodalmat, fájdalmat és kétségbeesést.
Lehajtotta a fejét és szemei megteltek könnyekkel.
-Mi lenne, ha azt mondanám, hogy újra áll, Bones?
-Mi?!- pillantott fel és az, az említett könnycsepp végigfolyt arcán.
-Felépítettem, Bones. Wendell-vel együtt. Felépítettem nektek újra- hajolt közelebb és óvatosan megsimogatta a nő arcát, letörölve a könnycseppet.
-Booth…- mosolygott és átölelte a férfit- Én nem tudom, mit mondhatnék… Nem vagyok jó az ilyen helyzetekben- suttogta, ahogy arcát a férfi mellkasába fúrta.
-Nem kell semmit sem mondanod, Bones- megsimogatta a hátát, majd eltolta magától és azzal a lendülettel kiszállt az autóból.
Megkerülve az kocsit, kinyitotta a másik oldalon lévő ajtót.
Kezét Temperance felé nyújtotta.
-Gyere, Bones! Menjünk be!- összekulcsolta kezét a nőével.
-Csodálatos meglepetés, Booth!
Vannak dolgok, melyeket csak egy bizonyos korban érez magáénak az ember. Ezek között van az a bizonyos kapcsolat a házzal és mindavval, amit az tartalmaz vagy körülötte van. Hirtelen megérted, hogy a Ház és a Kert már nemcsak egy ház vagy egy kert, ahol véletlenül, kényelemből vagy a szépség kedvéért élsz, hanem az a bizonyos Te házad és kerted, hozzád tartoznak, mint ahogy a kagylóhoz tartozik az a puhatestű is, mely benne él. A saját váladékaiddal alakítottad ki ezt a kagylót, röviden benne van a te történeted. Teljesen körülvesz ez a csigaház, s talán még a halál sem tudja őt megszabadítani tőled, és mindazoktól az örömöktől és fájdalmaktól, mit belsejében éltél át.
***
A házban csend honolt. Sötét volt. Szándékosan. Aztán egyszer csak valaki halkan sutyorogni kezdett.
-Jack!- suttogott Angela, de a férfi nem reagált- Jack!- szólította meg ismét kissé hangosabban.
-Mi az, Ange?- kapta fel a fejét.
-Ez olyan romantikus. Booth tuti pasi, felépítette a házat Brennan-nek és Christine-nek, mindössze alig egy hónap alatt- Biztos vagyok benne, hogy ma megkéri a kezét- lelkendezett.
-Ezt meg honnan veszed?
-Nem láttad, milyen ideges?
-Ami azt illeti, valóban feszült volt egy kicsit, de nem hittem volna, hogy ezért.
Léptek hallatszódtak.
-Miért vannak lehúzva a redőnyök, Booth?- hallatszódott Brennan hangja.
Kulcszörgés.
-Csak mert… mert elfelejtettem felhúzni őket, Bones- füllentett, pedig pontosan tudta, miért is vannak leeresztve.
Az éppen kinyíló ajtón egy kis fény szűrődött be. A lámpa felkapcsolódásával fénybe borult a ház és szinte ezzel egy időben pattantak fel a jelenlévők „Meglepetés!”-t kiáltozva.
Brennan-nek még a lélegzete is elállt.
A ház pont ugyanolyan volt, mint mindig. Mintha az egész meg se történt volna, mintha az egész csak egy szörnyű rémálom lett volna.
Az egész ház fel volt díszítve mindenhol vörös és fehér lufik voltak és középen egy nagy felirat:
„Isten hozott újra itthon, Bones. Szeretlek!”
Ott volt mindenki. Angela, Michael, Hodgins, Sweets, Cam, Caroline, az összes gyakornok, Parker, Hank, Jared, Marianne, Max, Russ, Amy és a lányok.
Mindenki csak egy valaki hiányzott.
Christine.
-Jepetés!- kiabált egy kis hang a háta mögül- Ana jepetés!- mosolygott a kislány.
Brennan azonnal megfordult és még látta, ahogy Booth egy titkos pacsit kér lányától, majd a fülébe suttogja: „Ügyes voltál, Christine!”
A nő még mielőtt bármit is mondott volna odalépett a kislányhoz, a kezébe vette és egy apró puszit adott a homlokára.
-Köszönöm, Kicsim!- suttogta, majd körbenézett a szobában- Bár nem igazán értem, hogy mi ez az egész, de nagyon köszönöm mindenkinek- mosolygott.
-Isten hozott újra itthon Bones- lépett mögé a férfi és a vállára tette a kezét- Gyere még kaját is csináltam.
Mindenki letelepedett a terített asztalhoz és hozzáfogtak a vacsorához. Sokat nevettek és beszélgettek, de Booth egyre feszültebbé vált, ahogy közeledett az este és a vendégek szépen lassan szállingózni kezdtek.
Angela-ék és Russék is viszonylag korán elmentek a gyerekek miatt. Sweets egy másnapi páciensére hivatkozott, hogy korán kell kelnie. Jared Padme-hoz sietett, Caroline-nak fontos ügye volt és éppúgy, ahogy Cam-nek és a gyakornokoknak is. Max csak úgy elment, hiszen már kevesen voltak, miért maradjon tovább, már nem tudott mit kitalálni. De valójában csak kettesben akarták hagyni őket, vagyis pontosabban hármasban. Tudták, hogy van még mit megbeszélniük, amire egy kórház nem éppen a legjobb helyszín volt. Utoljára Hank maradt ott.
A ház a kevés ember ellenére is, még mindig Brennan és Christine nevetésétől visszahangzott.
-Szeretem Temperance-t- jelentette ki az asztalnál ülve Hank- Ő igazi. Nagyon tökös- bökött villájával a nő felé, majd egy újabb falatnyi sütit emelt vele a szájába.
-Hát igazából, csak petefészkem van- mosolygott és kivette az etetőszékből Christine-t.
-Akkor keményen petefészkes- nevetett az öreg.
-Figyelj, Papi, beszélhetnénk egy kicsit?- vakarta meg a fejét Booth és Brennan-re pillantott.
-Persze, Dugó!
Újabb falat.
-Csak ezt még befejezem.
-Feltételezem, azért nézel így rám, mert nem akarod, hogy itt legyek- állapította meg Tempe.
-Ne haragudj, Bones, csak szeretnék beszélni egy kicsit a Papival.
-Persze- mosolygott- Antropológiai értelemben az unokák életében a nagyapa éppúgy, ahogy a nagymama, mindig is meghatározó szerepet töltött be, főleg a tiédben, Booth miután…- de nem fejezte be a megkezdett mondatot, tudta, hogy ez egy fájó pont a férfi számára- Szóval… beszéljetek csak, én a nappaliban leszek Christine-vel.
Felvette a kislányt és átballagott az említett helyiségbe.
-Na miről is akartál velem beszélni, Dugó?
-Papi…- kezdett bele nehezen, majd nagy levegőt vett és lassan kifújta- Ma meg fogom kérni Bones kezét.
-Ez nagyszerű! Gratulálok, fiam- ölelte át nagy hévvel.
-Ssss… Bones még meghallhatja- pillantott a szobába, ahol Brennan és Christine éppen kockákból épített egy hatalmas várat.
Hangos gyerekkacagást hallottak.
-Christine, megmondtam, ha lerombolod, sosem lesz kész- dorgálta meg kicsit a kislányt Temperance, Booth pedig elmosolyodott.
-Figyelj ide, Dugó! Ez egy jó hír, akkor miért vagy ilyen ideges?
-Ennyire látszik?
Az idős férfi csak bólintott.
-Mert nem tudom, hogy mi lesz a válasza- sóhajtott nagyot.
-Sose engedd el fiam! Amikor mosolyog, a világ is felderül. Nevetesd meg! Vigyázz rá! Állj és tarts ki mellette! Ne légy, ilyen beszari, Dugó! Gyerünk, menj már! Kérd meg a kezét!
-Mi?! Most?!
-Nem, ha majd mind meghaltunk- ironizált- Igen, most. Én úgy is megyek- veregette meg a férfi vállát- Temperance!- kiabált a nőnek, aki azonnal odasietett- Sok szerencsét fiam- kacsintott rá, majd a nőhöz fordult- Dugó kicsit beszari ma- nevetett.
Percekig csak álltak egymással szemben, Brennan nem értette a helyzetet, várta, hogy Booth belekezdjen valamiféle magyarázatba, de a férfi nem tudta hogyan is tegye meg mindezt.
Christine aranyos gügyögésén, nevetésén és Hank halk léptein kívül, csend volt a házban.
-Na gyere kisember- hajolt le Christine-ért Hank és vele együtt elindult kifelé.
Még hallották, ahogy az ajtó becsukódik mögöttük.
-Mi ez az egész, Booth?- nem bírta már tovább magában tartani- Mihez kívánt neked sok szerencsét?
A férfi mély levegőt vett és közelebb lépett a nőhöz. Kezét a zsebébe dugta és előhúzta a már órák óta ott rejtegetett sötétkék dobozt.
-Temperance…umm- lassan kifújta a levegőt, ideges volt, jobban, mint valaha- Temperance, hozzám jössz feleségül?
Pár másodpercig néma csend volt a helyiségben.
A férfi hosszasan figyelte a nő arcát, próbálta leolvasni a legkisebb jelét is bármiféle érzelemnek, de az ugyanolyan kifejezéstelen volt. Aztán valami megváltozott. Ajkai lassan mosolyra húzódtak. Döbbent szemeiben boldogság csillogott. Tekintete ide-oda cikázott a gyűrű és Booth meleg, barna szemei között.
-Ez gyönyörű Booth…- suttogta halkan, de még nem mert hozzáérni- Tényleg ezt akarod?
-Mindennél jobban, Bones- mosolygott vissza a nőre.
Brennan nem szólt semmit csak közelebb lépett és félve megcsókolta a férfit.
A különös ringás, lassan vitte őket a csók elemében, egészen úgy, mint a tenger, melynek ringatása egyszerre bölcsődal és veszély, egyszerre végzet és kaland. S mint aki leszédült a valóság partjairól, s csodálkozva észleli, hogy az új elemben, a végzet ismeretlen elemében is tud élni és mozogni, s talán nem is olyan rossz ilyen lassú ringással eltávolodni a parttól, elveszteni minden kapcsolatot a valósággal, s lassan haladni, akarat és szándék nélkül a megsemmisülés felé.
-Ezt vehetem igennek?- kérdezte mosolyogva a férfi miután csókjuknak vége szakadt.
-Igen- suttogta boldogan.
A férfi óvatosan kihúzta a dobozol a kis ékszert.
-Nézd csak- mosolygott és a gyűrű belsejére mutatott.
„30, 40 s 50 éven át”
Ez a felirat díszelgett a belsejében.
-Ez te sem tudhatod, Booth…
A férfi lassan az ujjára húzta a gyűrűt.
-De, tudom…- nézett mélyen a nő ragyogó kék szemébe.
Néhány másodpercig csak bámultak egymásra, majd a nő arcán egy kacér mosoly húzódott végig.
-Szeretsz engem?- kérdezte és közelebb hajolt.
-Igen- simogatta meg a nő arcát- Be is bizonyítsam?
-Ha nem vagy túl álmos…
Mosolyogva csókolta meg a nőt és karjaiba vette, majd elindult vele a hálószobájuk irányába.
-Várj, Booth- törte meg a csókot a nő, amikor a lépcső feléhez értek- Még nem tudom, hogy hívják a hullák buliját.
-Kopor-show…- mosolygott és a nő elnevette magát.
-Kopor-show?- a férfi pedig megerősítésképp bólintott- Ez nagyon találó, tudod azért, Booth, mert…
Van a várakozás... Ami sokféle lehet. Várhatsz olyasmit, amit valójában nem vársz, de mégis, kénytelen vagy, mert nem kerülheted el. Várhatsz olyasmit, ami már megszokottan érkezik életedbe, ami közömbös, ami mégis, mindig érkezik, és elviseled. De van, amikor olyasmit vársz, ami már a várakozás idején különös varázzsal tölt el. Ami életedben csak nagyon ritkán fordul elő - ha egyáltalán megadatik valaha is. Várakozás egy találkozásra, várakozás Valakire, akit ismersz, mégis, most ismered meg. Akinek tudod az érintését, mégis, most érint meg. Akinek hallottad hangját, mégis, most hallod meg. Akinek érzed szépségét, mégis, most látod meg. Akinek ismered ölelését, mégis, most öleled meg. És várod. Várod ezt a találkozást. Várod, hogy megismerd, hogy megérintsd, hogy eggyé válj vele, hogy a találkozás csodája egy másik világba repítsen.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
