|
Felicitas: Az őrjítő titok/17. (befejező rész/2.)
„Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap…”
Néhány hónappal később...
Az emberek közt élve igen korán hallottam a házasság szentségéről és az esküvők mesebeli hangulatáról, és az első pillanattól kezdve elvarázsolt ez a téma, pedig akkor még azt sem tudtam, mi a szerelem... Mai fejemmel azonban azt gondoltam, hogy két összeillő lélek számára nem létezhet szebb ünnep, mint a szerelmet esküvel megpecsételő ceremónia, amely - ha őszinte szívvel köttetett - örök életre szól.
Hatalmas levegőt vett, majd orrlyukain keresztül lassan kifújta a testében rekedt szén-dioxidot. Egyre gyorsabban kapkodta a levegőt, ahogy a fehér ruhába öltözött nő közeledett felé a padok alkotta, hosszú, virágokkal díszített márványfolyosón. Kezeit összedörzsölte és a nedves izzadtságot fekete nadrágjába törölte.
Érezte, ahogy valaki a vállára teszi a kezét. Megfordult és barátjával találta szembe magát, Hodgins egy apró bólintással és mosollyal nyugtázta Booth tekintetét, majd a férfi pillantása ismét az egyre közeledő női alakra vetült.
A nő mosolyogva nézett vissza rá és a férfi érezte testében az idegek megfeszülnek, ahogy Temperance egyre közelebb ért.
Tudta, hogy egyszer eljön ez a nap, pontosabban csak remélte és néhány hétig a teljes reményvesztettség határán, azt hitte, elvesztette ennek a csodának a lehetőségét. De ez most mind egy cseppet sem számított, csak az, hogy vele akarta leélni, vele akarta eltölteni az életét.
El sem tudta képzelni ezt a boldogságot egészen addig, amíg nem találkozott Brennan-vel.
Emlékszik arra a napra, pont úgy, mintha tegnap történt volna. Ahogy benyit az ajtón és még a lélegzete is eláll a nő látványától.
Valljuk be nem erre számított. Egyáltalán nem. De az a sok kémia és a szenvedés úgy tűnik, megérte. Végre elért oda, ahova mindig is akart, ahol igazán boldog.
Merengve bámulta a nőt, ahogy mellé lépett és keze idegességében ökölbe szorult, majd nedves tenyerét újra a fekete nadrágba törölte.
-Gyönyörű vagy- suttogta, ahogy közelebb hajolt és leemelte arcáról a fátylat.
-Tudom.
Ahogy a szemeibe nézett látta rajta, hogy ő is épp olyan ideges és feszült, mint ő. De mosolygott és tudta, hogy most végre jó helyen van, jó időben és a tökéletes személy mellett.
Lelke végre megnyugodott… végre békességet és boldogságot érzett. Mint mindig, ha vele volt. Egyszerűen úgy érezte, mindig is jobb volt vele.
Mély levegőt vett és megérezte a nő parfümjének édes illatát. Istenem mennyire szerette. Igaza van, jobb vele, mint valaha is volt nélküle.
Ujjai óvatosan siklottak végig a nő alkarján, végül megállapodva a tenyerén, összekulcsolta azokat övéivel.
Hüvelykujjával gyengéden végigsimított a nő kezén elérkezve gyűrűjéig. Ez a kis jelképes dolog emlékeztette őt arra, hogy ez nem valami vízió, nem egy buta tréfa vagy álom, ez a színtiszta valóság, amiben végre ő is igazán boldog lehet. Végre 30, 40 vagy akár 50 éven át szerethette szíve választottját, „Ms. Temperance Brennan-t”.
„Tudtam, hogy egyszer eljön ez a nap…”
A szív embere vagyok. Egy dolog biztos: te vagy a társam, a szerelmem, és a legjobb barátom. A szívem, az én szívem érted dobog, és ezen a napon, az esküvőnk napján egyet ígérhetek: megígérem, hogy a szívemet átnyújtom neked, neked adom magam.
-Mi ez a szag, Booth? –kérdezte halkan Brennan és a férfire nézett.
-Biztos csak tűzijáték, Bones. Tudod, hogy milyen Angela- válaszolt suttogva.
-Nem, Booth ez valami élő, olyan, mint a rostonsült ez egy…
-Ki ne mondd, Bones- sziszegte összeszorított fogai közt.
-De Booth ez egy…
-Csirke, igen, Bones, ez egy csirke- mosolygott a nőre és rákacsintott, de továbbra is csak egy értetlen tekintetet kapott válaszul.
-Nem, Booth, teljesen biztos vagyok benne, hogy ez egy emberi maradvány esetleg maradványok szaga- magyarázta a maga megszokott stílusában kissé hangosabban.
Erre már a templomban lévő tömeg is felhördült és sutyorogni kezdtek.
-Ne már, Bones. Nem akarhatsz egy gyilkosságot felderíteni az esküvőnk kellős közepén.
-Honnan tudod, hogy gyilkosság történt? Lehet, hogy baleset- Booth csak megadóan nézett rá- Ez különlegessé tenné. Kérlek, Booth…- nézett rá hatalmas szemekkel és lebiggyesztett ajkakkal- kérlek…
-Nagyon meg akarod szerezni azt a hullát, igaz?- kérdezte mosolyogva, tudta már milyen, ismerte régóta.
Fura ez a nő, de az övé.
Temperance arcán még az eddiginél is hatalmasabb mosoly jelent meg.
-Erre örökre emlékezni fogok- nevetett és egy apró puszit adott Booth arcára.
Úgy szeretni, hogy nem várok cserébe semmit,
beérni a jelenlétével.
Szeretni őt a saját világában,
a megváltoztatás szándéka nélkül.
~VÉGE~
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
