|
Leti: Leila/6.
Sötét volt. Az idő hajnali négy óra körül járt. Egy férfi békésen szunyókált a hálószobájában. Álmában mosolygott. Bizonyára valami szépet álmodott. Majd az éjszakai sötétségen erőt vett a nap első sugara, jelezve az embereknek, hogy ez egy új nap kezdete. A férfi nyugodt álmának a telefon csörgése vetett véget. Először nem akarta felvenni, de utána rájött, hogy addig úgy sem fogják békén hagyni. Tehát felvette.
- Booth! – Szólt bele a telefonba.
- Mi tartott eddig? – „Köszönt Cam.” – Na, mindegy. Van egy hulla az Arlingtoni temetőben.
- Figyelj, Cam, ott nem csak egy, hanem több száz halott van. Ezért hívják temetőnek.
- De ez egy zsákban van, a kapu előtt és mi tagadás elég csontos, szóval Dr. Brennanre is szükség lesz. Mindjárt fel is hívom.
- Nem kell. Majd szólok neki én.
- Oké. – Mosolygott Cam, amit az ügynök észre is vett a hangszínéből. – Szia.
- Helló.
A férfi nem tudta miért hívják ilyenkor egy hulla miatt, hiszen az reggel nyolckor is ugyanolyan halott lesz. Elszökni pedig biztos nem fog az agyas féle kihallgatás elől.
Ez van. – Gondolta.
Fél óra múlva már Brennan ajtaján dörömbölt kávéval a kezében, de semmi. Majd még egyszer. Most már lépteket hallott és fordult a kulcs a zárban.
- Szia! – Köszönt Leila álmosan.
- Helló! Hol van Bones? – Kérdezte az ügynök.
- Alszik. Mint minden normális ember ilyenkor. – Célzott a lány a hajnali időpontra. – Ki találta azt ki, hogy a vendégszoba legyen közelebb az ajtóhoz? – De ezt már csak magában tette hozzá.
Az FBI-os szóra sem méltatta a lány, csípős megjegyzését, mivel tapasztalatból tudta, hogy az emberek nem szeretik, ha ilyenkor ébresztik fel őket.
Booth elindult a doktornő hálója felé. Amint belépett meglátta a szeretett nőt. Gyönyörű volt. Olyan békésen aludt. Még mosolygott is. A férfi örült, hogy társa legalább álmában képes kimutatni az érzéseit. Seeley nem akarta felébreszteni, de muszáj volt. Lassan, finoman megérintette a vállát és egy kicsit megmozgatta. Semmi reakció. Majd megrázta. Még mindig semmi. Senki sem képes ilyen mélyen aludni. Támadt egy ötlete. Ha ez sem válik be, akkor komoly gond van. Kiszaladta a konyhába. Fél perccel később egy pohár vízzel tért vissza. Leila az egészet végignézte. Már elképzelni is rossz volt, hogy fog reagálni Tempie.
Booth gyengéden nyakon öntötte az alvó nőt. Bones kinyitotta a szemét és az első reakciója az volt, hogy elkezdett ordibálni:
- Booth! Ezt miért kellett!?
- Próbáltalak felébreszteni, de nem keltél fel semmire, ezért jött a B terv.
- Mivel későn feküdtem le ezért még csak a harmadik álomfázisban tartottam. Bizonyára tudod, hogy az első és a második a mélyalvás, amit a harmadik fázis követ, ami ugyancsak mély, de már álommal is társul.
- Nem, nem tudtam. De az viszont meglep, hogy ilyenkor is képes vagy nyomni az agyas szövegedet.
- Egyébként miért jöttél?
- Van egy hullánk.
- Ez esetben most menj ki!
- Miért?
- Hogy fel tudjak öltözni.
- Ja, persze. – Mondta Booth kicsit zavartan és kiment.
Egyedül ült a nappaliban, mert Bones öltözött és Leila is. Igaz ő nem jött velük a helyszínre, de úgy döntött nem fekszik vissza, mivel úgy sem tudna elaludni. Az ügynök nagyon álmos volt. Pár percre el is szenderedett.
Mikor Bones elkészült és belépett a nappaliba látta, hogy Booth alszik. Úgy döntött bosszút áll. Kiosont a konyhába és megtöltött egy poharat vízzel, majd visszalopódzott a szobába. A férfi mellé lépett és egyszerűen ráborította a pohár tartalmát.
- Hééé! – Kiáltott Seeley.
- Most már kvittek vagyunk. – Mondta a nő vigyorogva.
- Dehogy vagyunk. Én azért öntöttelek le, mert nem tudtalak máshogy felébreszteni, te pedig csak szórakozásból.
- Ez nem igaz. Megérdemelted.
- Nem is!
A páros hajnali öt órakor úgy civakodott, akár két kisgyerek.
- De igen. – Jelent meg Leila az ajtóban.
- Te is Bones pártján állsz?
- Igen.
- De miért?
- Mert engem is felébresztettél.
- Látod Booth. Kettő egy ellen. – Nevetett Bones.
Az ügynök már nem törődött a vitával, vagy azzal, hogy csurom víz. Elveszett a nő varázsos mosolyában. Olyan ritkán látta felhőtlenül boldognak. Az emberekkel szemben mindig hideg és racionális volt. Csak nagyon kevés embernek mutatta meg valódi érzéseit. Igazából Booth volt az, aki a legjobban ismerte.
Most már együtt nevettek. Még Leilára is ráragadt a jókedv és velük együtt nevetett.
Miután a röhögés alábbhagyott Seeley megszólalt:
- Bones, szerintem lassan mennünk kéne. Cam le fogja harapni a fejünket.
- De az lehetetlen. Az ember nem tudja akkorára kitárni az állkacsát, hogy beleférjen egy koponya.
- Csak képletesen értettem. – Mondta az ügynök és elindultak.
Amikor odaértek a helyszínre és átbújtak a kordon alatt, megpillantották Camet, Hodginst és még pár laborost, akik egy fekete zsákot álltak körbe. Bones odalépett a zsákhoz és nézegetni kezdte az eléggé csontos tartalmát, majd belekezdett a „példabeszédbe.”
- Az áldozat fehér férfi. 28 év körüli. A halál oka egy lövés az os frontálon. A kimeneti seb pedig az os parietalon. Úgy látom, hogy a golyó nincs itt, de majd Dr. Hodgins átnézi a zsák tartalmát. – Mondta a doktornő, majd hirtelen szaglászni kezdte a zsák tartalmát.
- Bones, tudod, hogy utálom, amikor ezt csinálod.
- Booth, szagold meg! – Szólt rá Brennan, mire az ügynök tényleg beleszippantott a zsákba. Nem kellett több egy tizedmásodpercnél, már el is fordult. Elég volt neki ez a pár pillanat, hogy rájöjjön: soha többé nem csinál ilyen.
- Ez marha büdös! – Jelentette ki. - Mi ez?
- Sósav. Valószínű, hogy ezzel maratták le a lágyszövetet az áldozatról.
- „Szuper.” Van még valami?
- Nincs.
- Akkor mindent a Jeffersonba! – Ordította az ügynök és Bonesszal együtt a kocsi felé vették az irányt.
***
Az intézetben:
Az összes agyas a boncasztalnál állt és a hulla felé görnyedt.
- Hodgins, találtál már valamit? – Kérdezte Cam.
- Igen.
- Megosztanád velünk ezeket az információkat?
- Ja. Igen. Persze! Na, szóval a sósav kémiailag tiszta volt, ami azt jelenti, hogy valószínűleg laborból származik. Találtam még a zsákon sima fűmagot, ami egész Washingtonban és környékén honos.
- Talált valamit Ms. Wick? – Kérdezte Brennan a gyakornokát.
- Igen. A csuklón és bokán hajszálrepedések, amik arra utalnak, hogy meg volt kötözve.
Csipogás hallatszódott majd Angela az emelvényre lépett.
- Azonosítottam az áldozatot. A neve Taylor King. Mentős. Se rokon, se gyerek, se feleség.
- Király vagy Angie! – Jelent meg Booth az üvegajtóban. – Bones gyere! Megnézzük, hol lakik!
- Booth! Nem ugráltathatsz úgy, ahogy akarsz! – Jelentette ki a doktornő.
- Ez az Szívem! Mond meg neki! – Szólt bele a művésznő.
- Akkor nem jössz? – Vágott kiskutya képet az ügynök.
- De megyek. – Mondta és már vette is le a Jeffersonos laborköpenyét.
- Ahjj Brennan! Ne add be ilyen könnyen a derekad! – Folytatta Angela.
- De Angie, nem adtam oda Boothnak a derekamat.
- Még, nem! – Pimaszkodott tovább a művésznő, amit a többiek egy-egy mosollyal jutalmaztak. De Bones már nem hallotta, mert az ügynökkel együtt kiviharzott az épületből.
***
Dr. King lakásába Sweetset is magukkal vitték, de nem találtak semmit. Beszéltek a szomszédokkal, de ők sem tudtak segíteni. Nem volt nyomuk. Olyannyira rosszul állt a nyomozás, hogy Booth fontolgatta, hogy segítséget kér King szomszédjától. Attól a krimisorozat-függő nénikétől, aki még akkor ajánlotta fel a segítségét, amikor kihallgatták. Ahogy az idős hölgy mondta: „Fiacskám, ha segítség kell, a nyomozáshoz csak szóljon. Rengeteg krimit láttam már. Tudok adni pár tippet a kihallgatásokhoz.” Az ügynök nem akarta letörni a nénike kedvét, így inkább nem mondta, hogy a valóság nem olyan, mint a tévéműsorok.
Na, de térjünk vissza Taylor Kingre. A doktornak nem volt egyet ellensége sem. Az elmúlt egy évben még csak nem is veszekedett senkivel. Nyugodt, békés és csöndes életet élt. Még barátai se igen voltak.
Már három napja egyetlen árva nyomuk sem volt. Legalábbis amíg meg nem csörrent a reményt, vagy az ő esetükben halált hozó telefon.
- Booth! – Szólt bele.
- Van egy hullánk. – Mondta Cam.
- Még egy? Egyszerre kettő? De még ezt az ügyet sem oldottuk meg.
- Seeley, ez a két ügy valószínűleg összefügg. Ugyanaz a módszer, csak most a Central Hospital előtt.
- Camile, mondtam már, hogy ne hívj Seeleynek.
- Mi is erre a válasz? Ja, megvan! Te meg ne nevezz Camilenek. Egyébként még mindig itt tartunk?
- Úgy néz ki. De te egyébként arra gondolsz, hogy egy újabb pszichopata sorozatgyilkossal van dolgunk?
- Pontosan.
- Akkor szólok Bonesnak. Fél óra és ott vagyunk. Azt hiszem, ma Leilával ebédel.
- Rendben. A helyszínen találkozunk.
- Viszlát Camile. – Köszönt el mosolyogva az ügynök, mire Cam csak sóhajtott és szemforgatva elmotyogott egy „szia Seeleyt.”
***
Amikor Booth belépett a Royal Dinerbe egyből megpillantotta Bonest és Leilát.
- Helló Booth! – Köszönt Bones mosolyogva. Az ügynök imádta ezt a mosolyt. Ez volt az egyik, amiért beleszeretett a nőbe. Beleszeretett? Igen. De ez lehet, hogy több volt, mint egyszerű szerelem. Hisz Rebeccát is szerette, de az teljesen más volt. Ez sokkal jobb érzés.
De nem! Nem tehette kockára a barátságukat! Bones amúgy is elrejtette az érzéseit egy zárt fal mögé. Nem volt benne biztos, hogy egyedül le tudja bontani ezt a falat. Ehhez segítségre lesz szüksége. De, hogy kire vagy mire azt maga sem tudta. Meg amúgy is ott van még az FBI szabályzata is. Bár a férfit nem igazán érdekelte. Ő mindig lázadó volt. Ezt bizonyította a fickós övcsatja és a csíkos zoknija. De Tempie mindig szabálypárti volt. Ezért maradtak csak barátok.
- Helló! – Köszönt vissza az ügynök.
- Leülsz?
- Nem lehet. Van egy kis bökkenő.
- De mi? – Értetlenkedett Brennan.
- Szerintem arra céloz, hogy van egy hulla. – Suttogta Leila úgy, hogy a többi vendég ne hallja.
- Örülök, hogy legalább egyikőtök megérti, amit mondok. – Mondta az ügynök a lánynak.
- De Booth, már van egy ügyünk. - Szólt Bones.
- Cam szerint a két ügy összefügg.
- Azaz?
- Szerintem – Kezdte a kis agyas. – a mostani áldozatot is ugyanaz ölte, meg aki Taylor Kinget. – Majd miután befejezte mondandóját haláli nyugalommal tovább rágcsálta a sültkrumpliját.
- Pontosan erre gondoltam. De te honnan tudsz ezekről? – Az FBI-os most a nőhöz fordult. – Ugye nem te mondtad el neki? Tudod, hogy folyamatban lévő ügyekről nem beszélhetünk.
- De… - Akart szólni Brennan, de félbeszakították.
- Nem, nem mondta el. Nem volt rá szükség, mivel elég gyakran jössz hozzánk, és mindig az ügyről beszéltek. Ilyenkor nem tudom, hogy feltűnik-e nektek, hogy ott vagyok és, hogy nem vagyok süket?
- Őszintén nem mindig. –Válaszolt Booth viccelve.
- Na, ez fájt.
- Micsoda? Mi fáj? – Kérdezte Tempie aggódva. Szokatlan volt tőle ez az érzés. Kevés embert féltett az elmúlt években. Leginkább a társát. De mindig alaptalan volt, mivel akárhányszor bajba kerültek annyiszor úszták is meg a dolgot.
Bones most már a lányhoz is kötődött. Az elmúlt másfél-két hétben remekül összeszoktak. Mintha a lánya lenne. – Gondolta. – Bár furcsa volt számára, hogy valaki megérti a logikáját, azért örült is egy kicsit. Eddig senki sem értette meg és nem fogadta őt el teljesen. De most itt volt Booth és Leila is. Mint egy kis család. Az apja szintúgy mellette állt, de már nem tudott benne teljesen megbízni. Hiszen elhagyta kiskorában.
- Semmi bajom. Csak átvitt értelemben mondtam. – Szakította félbe a lány Tempie gondolatmenetét.
- Bones! Mennünk kéne. – Szólt az ügynök és megkocogtatta az órája számlapját.
- Persze. – Válaszolt a doktornő és elindult a társával együtt a kocsi felé.
De Leila nem maradt egyedül, mivel megérkezett a bisztróba Sweets. Miután az ifjú pszichológus megrendelte az ebédjét, csatlakozott a lányhoz.
A kettejük beszélgetése általában úgy zajlott, hogy a dilidoki analizálta az embereket, Leila, pedig meglepő módon egyet értett vele. Kivéve akkor, amikor Lance a lányt akarta elemezni. Abba Leila természetesen nem akart belemenni és akármilyen megállapítás esetén hevesen tiltakozott. De ez a beszélgetés most más volt. Most a férfi az új könyvéről beszélt, amit Brennanről és Boothról írt. Amelyben feltárja a nagy titkot, ami nem más, mint, hogy szerelmesek egymásba. Mindez semmi, mivel a könyv két másolata már a párosnál van. Hogy, hogy fognak reagálni a végkövetkeztetésre? Ki tudja. (Megjegyzem, az én vagyok, mivel én írom ezt a történetet.)
Leila most is egyet értett a kisdoktor következtetésével. Csak annyi különbség volt kettejük véleménye között, hogy míg Sweets úgy gondolta Boothnak kell kezdeményeznie, addig a lány, úgy, hogy az ügynöknek képletesen értve kopogtatnia kell, Brennan, pedig idővel nyitni fog.
Erről a témáról még hosszasan vitáztak, de dűlőre nem jutottak. Leila idővel belátta, hogy ez így nem fog menni, ezért inkább hazament.
A pszichomókus pedig meghozta a döntését, ami nem volt más, mint, hogy a két embernek a saját véleményét mondja el.
Hihetetlen, hogy egy kívülálló ember mennyivel befolyásolhatja az életünket. Egy szóval vagy egy mondattal mindent tönkretehet. Amit egészen eddig szépen, lassan felépítettünk, egy csapásra lerombolódhat és elveszíthetjük azt, aki nekünk a legfontosabb. De ugyanakkor egy apró kis tanáccsal segíthet is. Ha megfogadjuk, akkor talán (megjegyzem talán) az életünk is jobbra fordulhat. De a legfontosabb az, hogy hallgassunk a szívünkre. De ha ezt a belső hangot elnyomjuk magunkban, akkor a barátaink is segíthetnek. Mert, ha ők szívből szeretnek minket, akkor meghallhatják azt az elnyomott kis hangocskát a belsőnkben, amit mi nem veszünk észre, és úgy szólhatnak hozzánk, mint a hang. Szívből. Mert ez a legfontosabb.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Várom a következő részt. Remélem van folytatás. Ügyike vagy Küld el aki szereti a filmet. Ügyi vagy!!!!!!!!!!!![\\\"\\\"](\\\ "\\\\"\\\\"")