|
Felicitas: Összekuszálva/4.
Soha semmi sem múlik el egészen. Nem igaz ám, hogy az idő, ahogyan mondani szokták, eljár felettünk, és egy bekötött szájú zsákban magával viszi a tegnap és tegnapelőtt történeteit, illatait, színeit és formáit. Én inkább úgy érzem, hogy az, ami egyszer megtörtént velünk, az soha többé nem válhat meg nem történtté, amíg élünk, megőrizzük magunkban a benyomásait.
A nap sugarai aranyszínbe öltöztették az irodát. Az asztalon szanaszét heverő papírokat, tárgyakat, a számítógépet, a hatalmas üvegfalú akváriumot és a kanapén alvó férfi arcvonásait.
Ha az ember közelebbről szemlélte, láthatta, hogy homlokán az apró izmok és a bőr is ráncba szaladt.
Biztosan álmodott.
De vajon mit? Jót? Rosszat? Boldogságot? Fájdalmat? Örömöt? Félelmet? Szerelmet vagy csalódást?
-Bones, hol vagy?
-A Jeffersonian-ba megyek, Booth. Van néhány dolog, amit még ellenőriznem kell. Az előző üggyel kapcsolatos iratok. Tudod, minden az irodámban van- mosolya gyönyörű volt, mindig is szerette.
-Még csak el se búcsúzol tőlem?- kérdezte megjátszott szomorúsággal és ajkait lebiggyesztve, a padlót szemlélte.
-Sajnálom, Booth- arcáról megbánás tükröződött.
-Én csak vicceltem, Bones- mosolygott és közelebb lépett a nőhöz.
-Igen, tudom- nevetett- Most én is jól átvertelek, Booth- kezeit a férfi mellkasára helyezte és közelebb hajolt, hogy megcsókolhassa.
Ez a csók valahogy más volt, mint a többi. Különleges. Ezzel az apró érintéssel jutott eszébe minden és döbbent rá a valódi helyzetre, de még nem akarta elengedni, még nem akart a valóságra gondolni, egyszerűen csak el akarta felejteni, kiverni az egészet a fejéből. A gyötrő gondolatokat, a fájdalmas aggódást, a reménytelen semmittevést.
A csóknak vége szakadt, de még nem engedte el a nőt, nem akart egy csepp távolságot se érezni többé kettejük közt.
-Szeretlek- suttogta homlokát az övéhez érintve- Ugye tudod?
Brennan egy parányit bólintott.
-Várni fogok rád, ameddig csak kell. Életem végéig is akár.
-Addig nem kell, Booth- tekintetét mélyen a meleg, barna szempárba fúrta- Csak a Jeffersonian-ba megyek, délután jövök és ott folytatjuk, ahol abbahagytuk- kacér mosoly húzódott végig arcán.
Újabb csók és a férfi újra érezte, ahogy kezd visszatérni a való életbe. Kétségbeesetten küzdött ellene. Nem akart felébredni, még nem akarta otthagyni. Itt legalább vele van.
-Megtennél nekem valamit, Booth?- tenyerét még mindig a férfi mellkasán tartotta.
-Akármit.
-Csak nézz körül az irodámban.
Ez volt az utolsó mondat, amit még hallott és kezdte magát egyre távolabb érezni a nőtől. Az alakja egyre távolodott és körülötte minden sötétbe burkolózott.
-Bones!- kiáltott fel hangosan, álmából felriadva és hirtelen felült a kanapén.
Tekintete azonnal a földön fekvő, továbbra is rezgő mobiljára vetült. Felvette az apró, fekete kis tárgyat.
„6 nem fogadott hívás”- olvasta fel magában a készülék által neki címzett üzenetet- „Mi a fene? Mit akart Max? Talán Bones-ról van valami hír?”
Ujjai remegve pötyögték be a telefonszámot, kezdett egyre idegesebbé válni.
A telefont füléhez emelte, de ahelyett, hogy a férfi markáns, megszokott hangja szólalt volna meg a vonal túlsó végén, egy nő gépies hanghordozása ütötte meg fülét.
„A hívott szám jelenleg nem kapcsolható. Próbálja meg később a hívást!”
„Mi a franc?”
Most már tényleg nem értett semmit.
Felpillantott a szobában és egy csapásra eszébe jutott az előbbi álma.
„-Megtennél nekem valamit, Booth?
-Akármit.
-Csak nézz körül az irodámban.”
Játszódott le csukott szemei előtt újból a történet.
Szeretett itt lenni. Brennan irodájában.
Nagy levegőt vett és orrába bekúszott a nő édes, jól megszokott illata. Az egész tüdejét eltöltötte. Az eper illatú sampon és megmagyarázhatatlanul ellenállhatatlan parfüm édes keveréke.
Bármit megadott volna azért, hogy egyszer majd, az előbbi álom valóra váljon, hogy az élet, melyet a kóma alatt elképzelt, igaz legyen.
Nem is kell neki minden. Bár, pia és szórakozás. Ez mind felesleges.
A kulcs a boldogságához, az élete rendeződéséhez, Brennan volt.
Odament a könyvespolchoz és megnézte a könyvek címeit. Egyértelműen a munkájához kapcsolódtak, de a legalsó polcon helyet kaptak regényei is. Csupa antropológia.
Felegyenesedett és körülnézett újra. Mint általában az asztalán egy halom, ezúttal rendezetlen papír hevert, jobbra tőle, asztali számítógép. Az íróasztal közepén nagy tér, itt a laptopja kapott helyet. Valami nem stimmelt. A notebook valamiért olyan furcsának tűnt Booth-nak. Hanyagul dobta le, vagy csak lecsapta pár percre, mert sietni kellett, aztán egyszerűen feledésbe merült.
A notebook szürke volt, jellegtelen. Nyilvánvalóan nem volt új, mégis, teljesen újszerű, hibátlan.
Mikor is találkoztak először? 2004?
Nagyjából egy évvel később kezdtek együtt dolgozni. Cleo Eller. Igen, az volt a második ügy, de azóta hivatalosan is partnerek.
Nem igazán értette, miért kezdett el ezen gondolkozni, miért most jutott ez eszébe.
Körülnézett az irodában, hallgatta a csendet, a Jeffersonian ürességének hangjait. Kíváncsi volt, hogyan is halad a nyomozás, mit derítettek ki az általa talált hullából és, hogy Max miért kereste, de jelen pillanatban ennél is jobban érdekelte az előtte heverő notebook és az álma.
Valami jelentősége biztos van…
Habozott egy kicsit, majd óvatosan felemelte a fedelet.
Egy Word dokumentum jelent meg szemei előtt.
Felolvasta magában a cifra betűkkel gépelt szöveget és elmosolyodott.
Partnerek szabályzata/ Partnerszabályzat
Brennan képes volt még ebből is szabálykönyvet csinálni.
„Irányelvek a partnerséghez. Hogy járulnak hozzá a partnerek, az FBI ügynökök és tanácsadóik a szakmai feladatok végrehajtásához. Beleértve a sikeres kihallgatások lefolyását, tanúk, áldozatok kihallgatását, információszerzést járókelőktől stb”- s még mintegy mellékesen hozzátette- „Mivel ezek a dolgok mind befolyásolják Booth-t, s így mintegy a partnerség sikerességét.”
1. A partnerek személyes információkat osztanak meg egymással.
Ma Booth azt mondta: „Tudod élő emberekből információt kiszedni egészen más, mint egy halom csontból, Bones. Először neked kell felajánlani valamit.” Később ugyanezen a napon Angela is mondott valami hasonlót: „Ajánlj egy kicsit magadból, minden alkalommal egy kicsit. Csak mondj valakinek valamit magadról, még akkor is, ha nem vagy teljesen biztos benne, hogy tudni akarják.”
Ezen az oldalon szerepeltek még kisebb összefoglalok, nyilván Bones leírta akárhányszor úgy gondolta, ezt a szabályt kell alkalmaznia, vagy követte volna.
Ez abszurd.
Most látta csak be, hogy társa a kezdetektől fogva komolyan vett mindent, amit mondott neki, hogy tényleg hallgatott rá és tanulni akart tőle. A kapcsolatokról, az emberekről, még ha furcsa, zavaros módon tette is meg mindezt. Aranyosnak találta az igyekezetét. Úgy érezte, szíve hatalmasra duzzad, ahogy a sorait olvasta.
Néhány jegyzetet elolvasott, néhány meg is mosolyogtatta, ahogy visszaemlékezett az egyes ügyekre, esetekre, de nem nézte meg mindet, mielőtt a következő oldalra lépett volna.
2. Valószínűleg ez az első számú velejárója a partnerségnek: A partnerek kötelesek megosztani egymással dolgokat.
Hasábburgonya, napernyők, pite (Booth folyton ajánlgatja nekem, annak ellenére, hogy már többször közöltem vele, hogy nem kérek).
A társak megosztanak egymással különböző termékeket szükség esetén, különböző célokból. Legyen ez védelem vagy éhség. Ezek „speciális” dolgok, de nem történnek meg túl gyakran. Nem vagyok benne biztos, hogy ezekben az estekben mi minősül túlzásnak.
Ismét újabb apró megjegyzések.
Ahogy a következő oldalra görgetett az egérrel, rájött, hogy a következő szabályt tulajdonképpen ő vezette be. Egy parányit elmosolyodott, de a fenébe is, szerette őt.
3. Az ölelés elfogadható a társak közt, amennyiben az egyik partner fél, megijedt.
Mosolya elhalványult, ahogy az újabb sorokat olvasta. Rövid összefoglaló emlékeztette egy rég elfeledett alkalomra.
Az anyja halálát vizsgálták és felmerült identitásának kérdése.
Borzongás futott végig rajta, ahogy visszaidézte magában szavait.
„-Az én nevem Brennan. A nevem Dr… Dr Temperance Brennan. A Jeffersonian Kutatóintézetben dolgozom. Törvényszéki antropológus vagyok és a specialitásom az azonosítás. Az olyan… az olyan hullák azonosítása, akik ismeretlenek. Apám gimnáziumi tanár volt. Az anyám könyvelő volt és a bátyám… van egy bátyám. Én Dr Temperance Brennan vagyok.”
És a válasz: „Tudom, hogy ki vagy…”
Russ veszélyben. A kutya sírja felett. A villa a karjában. Mind másmilyen ölelés, mind máskor.
Figyelmesen olvasta végig a jegyzeteket.
Azt hiszem, a partnerség működik férfiak és nők között egyaránt. Habár nem gondolom, hogy Booth megöleli a férfiakat, ha félnek, de ő ezt „fickós ölelésnek” hívja. Bár tudom, hogyha rosszul érezném magam, Angela megölelne és megvigasztalna. Biztos vagyok benne, hogy ez a szabály nem eredeti és nem szokásos társak közt, inkább Booth találta ki, hogy néha jobban érezzem magam.
A férfi mosolyogva továbblapozott.
4. Ha a partnerek megoldanak egy ügyet, egyaránt segítenek egymásnak a papírmunkában.
Ezt a szabályt talán előbb kellett volna felsorolnom, de az elején én nem mindig segítettem Booth-nak, inkább a terepen vettem részt a munkában, ott tettem megfigyeléseket, vagy a laborban tevékenykedtem és hasznos információkat szűrtem le.
Nem hittem, hogy a dokumentáció megosztása szintén fontos. De Booth ráébresztett, hogy ez is szükséges. Ő több alkalommal segített nekem és tett fel kérdéseket, néha személyeseket is, azt hiszem, ez egy jó alkalom a beszélgetésre, hogy megismerjük a másikat. Néha amikor befejezzük a munkát, megiszunk egy italt együtt, vagy csak beszélgetünk egy kicsit. Visszatekintve igazán hálás vagyok a segítségéért.
5. Ne légy boldog a tetthelyen!
Azonban a társak néha megünneplik az ügyek sikeres felderítését.
Újra elmosolyodott.
6. A társak megtartják a másik fél titkait.
Érdekes volt Booth számára, hogy tett összefüggéseket a nő, hogyan látta partnerségüket.
Felsorolta a Booth-ról tudott, titkos dolgokat kezdve a tojással és a fasírttal. Mik azok a dolgok, amiket nem szabad elmondania. Mi is az, ami titok.
Ahogy a férfi olvasta a sorokat, meglepődött mennyit tud róla a nő, mennyi mindent tartott észben, az évek során.
7. A partnerek nem titkolnak el dolgokat egymás elől.
Logikusan következik az előző szabályból.
Újabb jegyzetek, és egy utólagos.
Kivéve, ha megvédik vele a másikat, és csak akkor, ha tudják, hogy a másik jóváhagyja ezt és ő is ugyanezt tette volna.
Például, amikor egy őrült sorozatgyilkos akart megölni (Eps). De azért kíváncsi vagyok, mi történt volna, ha Booth tudja azt, amit én. Valószínűleg sokkal rosszabb.
8. A partnerek adnak egymásnak dolgokat.
Ez szinte üres oldal volt, csak néhány szót számlált, de azoknál nem is kellett több.
Jasper, nárciszok a születésnapomon, kávé reggel, Okoska törp, becenevek (például az enyém: "Bones"), fagyöngy…
A fagyöngy? Ó, igen…
Elmosolyodott, ahogy felidézte magában a történteket. Lehunyta a szemét és emlékezett a nő édes, puha ajkainak érintésére, majd szinte hangosan tört fel benne a nevetés, ahogy csukott szemhéján keresztül megjelent előtte Caroline döbbent, értetlen arca.
Volt még néhány felsorolt szó, ajándék, de ez jelentette számára a legtöbbet.
Booth ezeket nem tekintette ajándéknak, számára ez természetes, az ő kapcsolatukban mindez magától értetődő volt. De meglepte, hogy Bones ezeket az apró dolgokat mind észben tartotta.
9. A társak kiállnak egymás mellett. Meghalnának egymásért. Ölnének egymásért.
Booth megvédett már többször. Majdnem meghalt miattam, amikor egy nő rám akart lőni és ölt is már meg embereket értem. Azt gondolom, hogy ezek a dolgok valamilyen módon összekötnek bennünket. Én is bármikor képes lennék ölni Booth-ért vagy akár meghalni is. Azt hiszem…
Megjegyzés: Továbbra sem értem, miért nem lehet fegyverem. Sokkal hasznosabb lehetnék a terepen, ráadásul remekül lövök. Ő elég könnyelműen adja nekem a fegyverét, ha szükség van rá, ha ilyen helyzetbe kerülünk, ezért logikusnak tűnik, hogy végre engedélyezze a fegyvertartást számomra is. Ez folyamatos konfliktus kettőnk közt.
Booth lapozott és meglepte a tízedik szabály. Nem voltak jegyzetek mindössze néhány mondat szerepelt, kétszer aláhúzva. Nem volt rendezett és tiszta, olyan amilyen lenni szokott.
10. A társak mindig a másik javát szolgálják. A társak sosem hisznek el semmit a másikról, ha azt a másik fél alá nem támasztja.
Eszébe jutott, miért írhatta a nő ezt is a szabályok közé. Jared. Jared meggyőzte Brennan-t, hogy a bátyja egy vesztes. Szegény Bones. Olyan sokszor bízott meg emberekben. Ott volt az apja, az anyja és Russ. Csakúgy, mint Jared. Nem csodálta, hogy egy falat épített maga köré, hogy megvédje magát a csalódásoktól. Sok tapasztalat kell, ahhoz hogy mind megtanuljuk ezt a szabályt, hogy ne bízzunk meg feltétel nélkül mindenkiben. A jó emberek elkövetik azt a hibát, hogy bíznak. Hogy bíznak abban, hogy a másik ember is jó, nincsenek rossz szándékai. Ám a legtöbb esetben be kell látnunk, hogy tévedtünk, hogy a másik ember rossz, és a feltétlen bizalom sokszor fájdalmas.
Részben azt gondolta, ez az ő hibája is volt. Ő bíztatta, hogy bízzon jobban, hogy higgyen. Talán az is az ő hibája volt, hogy Bones kételkedett benne. Ő volt az, aki megtanította neki, hogy a bizonyíték nem az egyetlen módja annak, hogy bebizonyítsunk, beigazoljunk valamit.
Nem, ez nem teljesen az ő hibája. Fejét egy parányit megrázta.
Továbblapozott.
11. A partnerek kritizálják egymást, de ha valaki kritizálja a partnerünket, meg kell védenünk, legalábbis támogatnunk kell.
Különösen igaz ez a partnerterápiákra, amikor Booth nézetei összeütközésbe kerülnek Sweets-éivel.
A férfi vigyorgott.
-Ez az én Bones-om- motyogta az orra alatt.
12. A társak nevetnek egymáson, de néha éppen ezért kell bocsánatot kérned.
Booth érezte, hogy ezek a szabályok fontosak a nőnek. Szerette látni, megérteni, ahogy az agya működik, mi is az, ami megragad emlékezetében. Könnyű volt elfelejteni, hogy igazán félelmetes memóriával rendelkezik, simán vissza tudott emlékezni tényekre, nevekre, helyekre és akármilyen fontos dologra, így könnyen el tudott jutni a probléma megoldásához.
13. Booth és én, mint partnerek, azt hiszem, mi vagyunk a központ, de a csapat segítségével vagyunk képesek megoldani az ügyeket, felderíteni a gyilkosságokat. A központnak, mint magnak, erősnek és szilárdnak kell lennie, hogy lehessen rá építeni, támaszkodni.
Újabb jegyzet: Pontosabban nem hiszem, hogy mi vagyunk a központ, inkább mi vagyunk a középpontban. Hiszem, hogy ketten együtt többre vagyunk képesek, mint külön-külön. Valamilyen módon kiegészítjük egymást.
A következő oldalon, a tizennégyes számú szabály szerepelt. Ez a bejegyzés csak pár napos volt.
14. A partnerek szeretik egymást.
A férfi szíve egyre hevesebben dobogott, ahogy a sorok közt továbbolvasott.
Hogy Booth-t idézzem: „Szakmailag és haveri alapon persze.”
Azt gondolom én is érzek valami furcsát Booth közelében. Lehet, hogy ez az, amit ő szeretetnek nevez. Nem tudom, nem szoktam ilyesmit érezni. Furcsa. De ha igen, akkor az említett „haveri alap” mindent megmagyaráz.
-Nem, Bones. Ez nem haveri alap- suttogta halkan és felsóhajtott.
Ez volt az utolsó szabály. A lista vége. De a végén volt még egy utolsó megjegyzés.
A központ mindig is központ lesz, akkor is, ha koordinálatlan és nem látjuk a közös célt. Ha a két személy távol van egymástól, más vagy önnön hibájából kifolyólag. Ha az eredmény még bizonytalan, de az embernek vállalnia kell a kockázatot, hogy minden feltételes és követnie kell ezt a hipotézist. Bíznia kell abban, hogy amit tesz, amit cselekszik helyénvaló, hogy igaz.
Később még hozzátett néhány sort.
Hasonlóképpen igaz ez a hipotézis, ha a másik fél bizonytalan, zárkózott vagy képmutató.
Booth nem volt teljesen biztos abban, hogy mindez mit jelent, de elkapta a lényeget.
A nő bízott benne. Akkor is bízott, ha nem mondta el mit, miért tesz, ha nem tudta, mi fog történni. És most is bízik. Bízik abban, hogy megtalálja, hogy ő majd megmenti.
És ez így is fog történni.
Booth lecsapta a laptop tetejét megfordult és a könyvekre pillantott. Valamiért különös érzés fogta el, késztetést érzett, hogy fellapozza őket.
Gyors léptekkel a könyvespolchoz lépett és Bones regényeinek átlapozásával kezdte. Ám az egyik kötetből egy darab papír hullott ki.
A papír egyik része nyomtatott volt a másik felén pedig a nő jól ismert kézírása ékeskedett. A nagy fehér térben, csak néhány sor szerepelt. A kézírásból látszott, hogy a nő sietve vetette a szavakat a piszkos papírra.
Ott volt a dátum: „2006. 11. 15.”
Valamivel több, mint egy évvel azután, hogy elkezdtek együtt dolgozni, de Booth-nak nem volt szüksége segítségre, hogy felidézze, mit is csinált aznap.
Ezen a napon Heather Taffett, a sírásó rabolta és temette el élve Hodgins-t és Brennan-t.
Nem gondolkodott sokáig, kíváncsisága győzött és elkezdte olvasni a remegő kezekkel írt sorokat.
„Booth!
Ha ezt olvasod, én halott vagyok, és te ránk találtál, ott ahol el vagyunk temetve, a föld alatt. Hodgins írt Angela-nak, hogy elmondja neki, szereti őt, de abban az esetben, ha az ő feljegyzésének baja esik, kérlek, mond meg Angela-nak, hogy Hodgins szereti. És hogy én is szeretem őt. Nem tudom, hogy szeretlek-e, de annak alapján, ahogy Hodgins szereti Angela-t…, de én még soha nem éreztem ezt annyira egy másik emberi lény iránt, amióta a szüleim elhagytak. Sosem bíztam meg senkiben sem úgy, mint benned. Senki véleménye nem számított jobban, mint a tiéd. Ha én szerelmes leszek valakibe, azt akarom, hogy te legyél az.”
A levélnek vége szakadt és Booth még elolvasta az egyszerű, de sokatmondó aláírást.
„Bones.”
Az emlékek nem fájnak, legyenek bár boldogok vagy szomorúak, örömteliek vagy fájók, rosszak vagy jók: az embereknek az életet jelentik. Az érzelmek, amiket az emlékek keltenek, ártatlanok, ez a szeretet. Ezért van remény a világban.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
még jó,hogy másik oldalon megtaláltam a folytatást