|
Leti: Leila/8.
„- Ne! Ne!
- De miért? Miért?
- Azt hitted hogy engem védesz meg de téged kell megvédeni.
- Megvédeni? Mitől?
- Tőlem Booth! Nekem nincs nyílt szívem, mint neked.
- Csak adjunk ennek egy esélyt. Ennyit kérek.
- Nem, nem lehet. Magad mondtad, hogy őrültség újra nekifutni valaminek, úgy hogy más eredményt várunk.
- Akkor más eredményt célozzunk meg. Csak hallgass végig! Oké? Tudod, ha olyan párokkal beszélsz, akik 30, 40 vagy 50 éve vannak már együtt akkor mindig a férfi az, aki kiböki, hogy tudta. Aki tudta… azt elejétől fogva.
- Ez a bizonyíték csak hallomás.
- Én is ilyen vagyok. Bones ilyen vagyok és tudom.
- Én… én nem vagyok hazárdőr. Én tudós vagyok. Nem tudok megváltozni és nem tudom, hogy kell. Nem tudom Booth. Ne légy ilyen szomorú.
- Jól van. Jól van. Értem.”
***
„Ha szeretsz valakit, nyitottá válsz a szenvedésre. Ez a szomorú igazság. Talán összetörik a szívedet. Talán te töröd össze a szívüket, és sosem tudsz már úgy tekinteni magadra, mint azelőtt. Ez a kockázat.”
Az idő este 7 körül járt. Egy fekete kocsi kanyarodott be az utcába. Az autóban csend honolt. A járműben egy nő és egy férfi ült. Egyikük sem szólt a másikhoz. két fél közötti feszültség olyan nagy volt, hogy szinte kézzel lehetett tapintani. Majd az autó megállt, a nő pedig kiszállt. Egyikőjük sem szólt a másikhoz. a férfi továbbhajtott.
Bones – most, hogy már a Booth nem látta – engedett az érzéseinek, és elkezdett sírni. Könnyei végigfolytak az arcán, miközben a lépcsőházban ment fel a lépcsősoron. Amikor belépett a lakásba még mindig sírt. Csak bement a nappaliba és lerogyott a kanapéra. Észre sem vette, hogy Leila ott áll az ajtóban.
- Mi a baj? – Kérdezte a lány.
- Semmi. – Szipogta.
- Senki sem sír ok nélkül. Mi a baj?
- Hosszú történet.
- Nekem van időm. – Mondta és leült az egyik fotelba.
Tempie nagy nehezen elmesélte, hogy miért is sír.
- De te is szereted. – Jelentette ki Leila.
- Ez nem igaz!
- De igen. Csak félsz.
- Én nem félek semmitől.
- Akkor miért sírtál?
Pár percig néma csöndben ültek. Bones a lány szavait mérlegelte. Jól tudta, hogy Leilának van igaza, de valahogy nem bírta kimondani.
- Tényleg igazad van. Én félek. – Brennan nehezen mondta ki ezt a pár szót.
- De mégis mitől?
- Mi Boothszal barátok vagyunk. Benne bízom meg a legjobban. Ezt nem tehetem kockára pár hónap vagy év boldogságért. Semmi sem állandó. Minden párkapcsolat véget ér egyszer.
- Ez igaz. Egyik kapcsolat sem tart örökké. De nem mindegyik végződik szakítással. Ahogy titeket ismerlek még a halálotok napján is egymás mellett lesztek.
- Ez csak spekuláció.
- Nem, ez tény. És erről nem szeretnék vitatkozni.
- De mi lesz, ha ő is elhagy?
- Hogy érted azt, hogy „Ő is?”
- Nem érdekes. De mi lesz most? Mármint, hogy fogunk ezután együtt dolgozni? Egyáltalán komolyan gondolta, hogy társak maradhatunk? –Temperancenek elcsuklott a hangja, amikor kimondta a társak szót.
- Megoldjátok! – Mondta határozottan Leila.
- Honnan tudod? Mi van, ha már nem tudjuk rendre tenni a barátságunkat?
- Ugyan már! Legalább százszor szembe néztetek a halállal és mindig győztetek. A szerelem már gyerekjáték lesz. És ahogy te mondtad a barátságotok sokkal fontosabb, mint hogy elveszítsétek egymást.
- Köszönöm. –Mondta Tempie, miközben megeresztett egy apró mosolyt.
- Ne köszönd! – Válaszolt mosolyogva.
***
Bones az ágyába feküdt és csöndben hullottak a könnyei. Most nem gondolkodott, csak érzett. Olyat, amit már régóta nem. De valahogy nem bírta kimondani. Pedig csak egy szó. Pár árva kis betűcske egymás után pakolva, de valami furcsa jelentéssel. Olyan tartalommal, amit Tempie Már lassan 20 éve nem érzett, és nem is mondott senkinek. Végül Temperance kimondta azt, amit érzett:
- SZERETLEK Booth.
Szeretem? Igen szeretem őt! De sosem tudtam bízni, mert mindig azt hittem, hogy itt fog hagyni, és csak fájdalmat fog okozni. De Ő nem tette. Ő itt maradt mellettem és támogatott, sosem hagyott magamra és elviselt úgy, ahogy vagyok. Pedig erre idáig, a hosszú évek alatt senki sem volt képes. Erre most én bántom meg Őt! Visszautasítom, pedig bármit megtennék azért, hogy vele legyek. Mert, ha csak rám mosolyog, a napom felderül. Egyetlen pillantása mosolyt csal az én arcomra is. Ha, pedig a szemembe néz, úgy tud olvasni bennem, mint más a nyitott újságban.
Erre én?! Én utasítom vissza? Ha hinnék benne, azt mondanám ez a sors fintora. De nem hiszek.
De miért utasítottam vissza? Azért mert… mert nem tudok hinni. Nem tudok hinni abban, hogy bármi is örökké tartana. És, amikor a kapcsolatunk véget érne nem akarok egy emberi roncsot magam után hagyni, és magam sem akarom tönkre tenni, mert tudom ha Őt elveszíteném, akkor magamat is tönkre tenném. Mert Ő az életem. Élet nélkül, pedig nem lehet élni…
***
Washington D.C. városa csöndes és hideg reggelre ébredt. Dr. Temperance Brennan korán bement dolgozni. A laborban még senki sem volt, ezért úgy döntött, hogy végez az előző pár napban felhalmozódott papírmunkával. Talán még örült is annak, hogy egy kicsit egyedül lehet. Nem szívesen találkozott volna senkivel. Főleg nem Boothszal. Még kellett neki egy kis idő, hogy újra társa szemébe tudjon nézni.
Leila reggel kopogásra ébredt. Nem volt kedve felkelni, de a zaklató csak nem akarta feladni. A lánynak az a megérzése támadt, hogy az FBI ügynök az.
- Helló! – Nyitott ajtót.
- Bones? – Kérdezte.
-„ Óhh! Neked is jó reggelt Leila. Sajnálom, hogy felébresztettelek.” – Mondta szarkasztikusan a lány.
- Figyel, bocs! Tényleg sajnálom. De fontos tudnom, hogy hol van Bones.
- A laborban van. De szerintem hagyd egy kicsit, hogy megeméssze a tegnap történteket.
- De…? Te…? Honnan...? Áhh, hagyjuk, igazad van. – Szólt Booth és már ment is az ajtó felé.
- Figyelj! Ha már itt vagy kérhetnék egy szívességet? – Szólt az ügynök után.
- Az attól függ…
- Csak annyit szeretnék, hogy vigyél el az FBI épületéhez.
- Mi dolgod van ott? – Kérdezte Seeley.
- Magánügy.
- Vagy úgy? Akkor azt kell mondanom, hogy a kocsim is magántulajdon és azt furikázok benne, akit akarok. – Mondta és elindult kifelé a lakásból.
- Ne másokon vezesd le a feszültséged! Nem tesz jót az emberi kapcsolatoknak. – Kiáltott Leila Booth után a lépcsőházba, de abban ár nem volt biztos, hogy az ügynök is hallotta.
Booth nagyon dühös volt, de nem a lányra, hanem magára. És félt is. Félt, hogy elveszíti a szerelmét. A társát. Azt, akiben a legjobban megbízik. Úgy érezte, hogy előző nap nagyot hibázott és ezzel nem, hogy nem jutott közelebb Boneshoz, hanem még talán el is taszította magától. Beszélnie kell vele. De nem most. Először hagynia kell, hogy lecsillapodjanak a dolgok és Brennan racionálisan végiggondolja a történteket.
A sebek behegednek, a csontok összeforrnak. De a szív sebei? A lélek fájdalmai? Azoknak örökre, örökre nyoma marad.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Még csavar is lesz?