Leila megérkezett a J. Edgar Hoover épülethez. Céltudatosan lépkedett előre. Amikor beért a lift felé vette az irányt. Amikor beszállt a felvonóba megnyomta a 4-es gombot. Azon az emeleten dolgozott a mi kis pszichológus barátunk. A lány is hozzá tartott. Majd kinyílt a liftajtó és kilépett belőle Leila. Gyors és lendületes léptekkel haladt. Amikor a folyosó végén álló ajtóhoz ért kopogás nélkül rontott be rajta. Egy hangulatos irodában találta magát. A szoba közepén egy kanapé állt.

A pszichológus az egyik fotelban ült és a laptopján pötyögött. Csak akkor nézett fel, amikor a lány belépett.

- Helló! – köszönt Leila.

- Szia! Azt hiszem túl sok időt töltöttél a Jeffersonosokkal. – mondta Sweets.

- Ezt miből gondolja?

- Abból, hogy ők sem méltóztatnak kopogni. – szólt mosolyogva.

- Elnézést. – kért bocsánatot a lány, de hangja nem tükrözte a mondanivalóját. – De most nem azért jöttem, hogy illemtant tanuljak.

- Hanem?

- A tegnapi ügy miatt.

- Áhh, már értem. Történt valami, azután hogy Booth ügynök és Dr. Brennan elmentek?

- Igen. Nem is kevés.

- De mégis mi? – kérdezte a pszichológus olyannyira izgatottan, hogy még a laptopját is lerakta.

- Képzelje el, hogy Booth – megjegyzem a maga tanácsára - bepróbálkozott Tempienél, aki természetesen visszautasította.

- Te szent ég! – állt fel Sweets a fotelból és az ablakhoz lépett. Azon keresztül nézte a város nyüzsgését. Azt, ahogy az emberek munkába mennek, vagy éppen hazafelé sietnek. Azt, ahogy a kocsik száguldanak az úton.

Míg a doki az utcát nézte, addig Leila belelapozott az asztalon heverő aktákba. Amit ő keresett az a kupac legtetején volt, így nem kellett sokat keresgélnie. A mappa a mostani sorozatgyilkos anyagát tartalmazta. Bizony, bizony a lány is nyomozásba kezdett. Bár nem sokra jutott, hiszen nem fért hozzá az ügy anyagához. Egészen mostanáig.

Kapva kapott az alkalmon, és a hatalmas papírköteget a táskájába süllyesztette. Hogy Sweetsnek, ne tűnjön fel semmi tovább folytatta a beszélgetést.

- Hát, bizony barátocskám, maga sem tévedhetetlen. De gondoljon bele, hogy mi lesz most.

- Ezt, hogy érted?

- Ha Booth még mindig úgy gondolja, hogy igaza van Sweets, akkor megint be fog próbálkozni. Azzal, pedig, csak eltaszítja Tempiet.

- Ez igaz. – döbbent le Lance. – Nem vagy te véletlenül pszichológus?

- Nem. De én most megyek. Csak emiatt jöttem. Helló! – mondta Leila és gyorsan le is lépett, mert nem akart az épületben lenni, amikor a doki rájön, hogy nincs meg az akta.

***

„Ha változtatni akarsz az életeden, akkor százezer lépés fájdalmával kell megküzdened. Elindulsz, egy lépés fájdalom. Továbblépsz, még egy lépés fájdalom, de ebben az egy lépésben hogyan lenne benne a százezer lépés fájdalma? A gyáva ember ettől az egy lépés fájdalmától fél. És racionális hazugságokkal próbálja megmagyarázni, hogy miért is nem teszi meg. Mert aki fél, az elkezd kifogásokat gyártani, hogy megmagyarázza a saját szegényes lelki bizonyítványát. Ahelyett, hogy szembenéznénk azzal, mit tettünk magunkkal, elkezdjük sajnálni magunkat. Ami jajveszékelésbe fordul, majd marjuk magunkat, hogy lehettünk ilyen hülyék. De még mindig nem változtatunk.”

Csernus Imre

Dr. Brennan egész nap dolgozott. Még délelőtt végzett a papírmunkával. Utána, pedig a sorozatgyilkos áldozatait vizsgálta. Úgy nézett ki, hogy beválik a terve, ugyanis egész nap nem találkozott Boothszal, és a munkatársainak sem tűnt fel semmi. Kivéve Angelanak. Ő mindig észrevette, ha valami nem stimmelt Tempienél. Most is látta, hogy valami nincs rendben. De Bones nem mondott semmit, amikor a művésznő megkérdezte. Angie nem adta fel, és egész nap ostromolta a doktornőt a kíváncsiságával. Temperance azonban nem akarta senkinek sem elmondani a történteket. Elég volt az is, hogy Leila megtudta.

Paulo Coelho

***

Az este csöndesen ereszkedett a nyüzsgő városra. A környéket ellepte a sötétség. A sötétség, amely mindent elborít. Ezen az éjjelen csak a hold tompa fénye világította meg az utcákat.

Booth az ágyában aludt. Teljesen ki volt merülve. De nem a munka miatt, hanem mert megivott pár pohárral. Épp a Founding Fathers-ben volt, amikor megjelent Sweets. Bocsánatot akart kérni, ám ezzel az ügynöknek nem lett jobb. Sőt csak rosszabb lett, mert eszébe jutottak a tegnap esti események. És ő nem akart mást csak felejteni. Ezért elkezdett inni. Az italnak azonban pozitív mellékhatása is volt, ugyanis már csak homályosan emlékezett a pszichológus szavaira, aminek az volt a lényege, hogy sajnálja, de még mindig úgy gondolja, hogy igaza van, és hogy szeretik egymást, és hogy ők egymás komplementerei.

Amikor hazaért – bár az alkohol, bódító hatása miatt nem emlékezett rá tisztán arra, hogy hogyan – egyből ledőlt az ágyra és átadta magát az álomtalan álom világának. Az álmok világában járt Bones is. És Leila sem volt jobb helyzetben. Ő az akta fölött aludt el éjfél körül.

***

Egy fekete furgon parkolt le egy ház előtt. Az autóból három fekete ruhás férfi lépett ki. Először egy magas, viszonylag kevés izomzattal rendelkező ember. Majd a hátsó részből két gerilla. Úgy látszott a vékony férfi a főnök, a másik kettő pedig csak követi a parancsait.

- Chris! Blokkoltad a kamerákat?  - kérdezte a főnök a furgon hátsó terében maradt negyedik tagot.

- Igen főnök. – mondta a Chrisnek nevezett férfi.

Hajnali 3 óra 52 perc. A három ember nagy nehezen behatol a kiszemelt lakásba. Az ajtó betörésével négy-öt percig vesződtek, mivel meg volt erősítve a zár. De úgy festett, hogy senki sem hallotta meg a dübörgést. Miután átvágtak a nappalin megpillantottak egy ajtót, de tudták, hogy ők nem oda tartanak, mert, ami nekik kell, az a távolabbi szobában van, így továbbhaladtak a lakásban. Majd megpillantották a várva-várt ajtót. A magasabb gerilla a főnökre nézett, aki bólintott egyet. (Az egyszerűség kedvéért legyen ez a fickó Big, a másik pedig Tom.)

Na, szóval Big a főnök bólintására elfordított az ajtó kilincsét. A zár nyitva volt. A három fickó belépett a szobába. A helység, ahová beléptek egy hálószoba volt, aminek a közepén egy hatalmas ágy terült el. Abban egy nő összekuporodva aludt. Big megragadta az alvó nőt, mire az kapálódzni kezdett. A nő ütött, rúgott, harapott, de mindhiába, mert az elrablónak sikerült visszafognia. Épp kivonszolták a szabadulni akaró nőt az előszobába, mikor az hangosan elkezdett sikoltozni. A főnök gyorsan reagált, és lekevert a nőnek egy hatalmas pofont. Olyan erősen ütött az arcára, hogyha nem fogta volna Big, akkor bizonyára a padlón landolt volna. Tom a további sikoltozást megelőzve betömte a nő száját valami kendővel.

Majd egy csattanást hallottak. A főnök egy fejmozdulattal jelezte Tomnak, hogy nézze meg mi volt az. A férfi pár perc múlva egy fiatal lánnyal jelent meg, aki ugyanúgy rugdalódzott, mint a nő.

„Ne! Csak Őt ne! Bármit megteszek, csak hagyjátok békén! Nektek nem ő kell, hanem én!”

 A nő, amint meglátta, hogy a fickó kivel tér vissza, százszor jobban próbálta ütni a fogvatartóját. Érezte, hogy hason vágta a férfit, aki enyhén összerogyott. A nő ütött még egyet, és így sikerült kijutnia a férfi karmai közül. Egyből a lány felé sietett, hogy őt is kiszabadítsa, de a főnök gyorsan reagált. Előkapta a zsebében rejtegetett kendőt, és sebesen a nő orrához nyomta. Az megérezte a kloroform illatát, amitől egy kicsit megszédült. Ekkor sikerült újra elkapniuk.

Majd minden elsötétült…

A világ elsötétült a nő körül, de a félelme nem szűnt meg. Érezte, ahogy ez a rossz érzés hatalmába keríti, és elkezdi felemészteni minden egyes sejtjét. A reményei elszálltak és csak az a sötét és rossz érzés maradt. A félelem. Már csak egy valamiben bízhatott. Abban, hogy amikor megtalálják őket, akkor még életben lesznek, nem pedig egy boncasztalon fognak kikötni.

Súgó 1 hozzászólás

Új hozzászólás Frissítés

2013.12.29. 16:59 viki most kezd izgi lenni :)) folytasd!!