|
Felicitas: Összekuszálva/5.
Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás és az önfeláldozás között... És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és a társaság a biztonsággal... És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó... És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget: a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével... És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez... Egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér...
Néhány órával később…
Egy apró csillogó könnycsepp gördült lassan lefelé, utat törve magának a puha, piszkos, egykor hófehér bőrön. Hatalmas kisírt azúrkék szemek. Pislogott egyet, majd szorosan lehunyva szemeit koncentrálni próbált. Akármire a múltjából.
Emlékezni akart. Mindennél jobban. Meg akarta tudni miért van itt. Mit keres itt. Mit akarnak tőle. De a talány továbbra is talány maradt.
Hátát a hideg, koszos falnak vetette és fogait összeszorítva remegő kézzel tapintotta ki a golyó ütötte sebet, amely combján éktelenkedett.
Halkan felszisszent.
„Nem ért csontot”- nyugtázta magában- „Artériát sem, mert már akkor halott lennék.”
Ujjai erősen markolták meg blúza ujjának puha anyagát és egy gyors mozdulattal lehasított belőle egy nagyobb darabot, teljesen felfedve csupasz bőrét.
Hideg volt a sötét szobában. Csak egy apró kis fénysugár világította meg a némileg kihalt alagsori szobát. Az apró, sárgaszínű csóva a fal apró repedései közt talált utat magának.
A koszos anyagot óvatosan lába alá helyezte és felfelé húzva azt, megkötözte. Pont a seb felett. Ennyit tehetett magáért, a további vérveszteség elkerüléséért.
Szemei előtt újra leperegtek a néhány órával ezelőtti események. Ahogy a férfi ráemeli a pisztolyt és a ravaszt meghúzva hallani lehetett a fegyver ismerős, jól megszokott kattanását, a kilövelő golyó felvisítását. Ekkor tudatosult benne, hogy innen talán nem jut ki élve, hogy fájni fog. Nem tudta honnan is érkezik az égető fájdalom. Önkéntelenül, szinte csak reflexből kapott a combjához azonnal elszorítva a sebet. De egy árva hang sem hagyta el torkát. Még mindig semmit sem tudott arról, hogy ki is ő, hogyan is él, de valamiért azt érezte legbelül, hogy erős, áthatolhatatlan… ki kell tartania.
Tulajdonképpen két árva néven kívül semmire sem emlékezett.
„Dr. Temperance Brennan”
Igen, ez már biztos. Ez az ő neve. De ki a fene az, a „Booth”? Ki az, akin állandóan jár az esze? Miért pont ő? Miért az ő neve jutott eszébe? Talán a férje, az élettársa, a barátja?
Nem, ő soha nem hitt a házasságban.
Honnan jött ez a gondolat? Hiszen nem tudja, hogy hitt-e benne egyáltalán. Az hogy ebben a percben ezt gondolja, nem jelenti azt, hogy emlékei tudatában is így vélekedett a dolgokról, a körülötte zajló világról.
Az hogy elvesztette az emlékeit megváltoztathatta? Mi fog történni? Kicsoda „Booth”? Miért érzi ezt a különös bizsergést, ha csak a névre gondol? Miért nem emlékszik semmire?
Emlékezni akart. Mindennél jobban. Vissza akarta kapni a múltját, a szabadságát, a jövőjét.
Az egykor hófehérszínű blúz darabját mostanra már teljesen átitatta a vér. Vörös volt, akár egy rózsa.
Remegő ujjaival újra megérintette a sebet, de a fájdalom ellenére ezúttal még csak fel sem szisszent.
Erősnek kell lennie. Kitartónak. „Booth” megtalálja, megmenti és elviszi erről az átkozott helyről. Akárki legyen is, fogalma sem volt miért, de megbízott benne.
A sarokban ült, a hideg és koszos földön. Meg se próbált felállni a lövés után. Emlékezett a férfi undorító vigyorára. Tudta, boldog, ha árthat, de neki sem kenyere a gyilkosság főleg nem feleslegesen. Egészen addig nem ölik meg, amíg meg nem találják az apját. Ezt szűrte le a beszélgetésből. Tőle akarják megtudni, de ő nem tud választ adni, még ha szeretne is, de emlékei hiányában nem képes rá.
A lövés után minden érzéke felerősödött. Fejében még mindig visszhangzott a kulcsok hangos összezördülése a fém karikán. Ez jelezte neki, hogy újra egyedül lesz, bezárva itt. De abban a pillanatban talán nem is vágyott másra, minthogy magányosan gondolataiba temetkezve megfeledkezzen a hullámokban rátörő fájdalomról.
Kezével megtámaszkodott és megpróbált felállni, de nem sikerült. Visszazuhant ugyanoda, ugyanabba a helyzetbe, ahogy eddig ült.
Könnyes szeme sarkában megcsillant a repedéseken beszűrődő apró fénycsóva. Látta, ahogy színe változni kezd. A sárgás árnyalat először narancsossá, majd vörössé változott.
Tudta, lassan leszáll az éj…
***
-A francba, Camille!
-Ne rám legyél dühös, Seeley!- vágott vissza a nő és lesújtó pillantást küldött a férfi felé- Talán én tehetek arról, hogy Dr. Brennan-t elrabolták?!
-Miért én?! Gyerünk mondd csak ki, Cam! Mondd ki, hogy nekem kellett volna vele lennem, hogy meg kellett volna védenem!- dühösen fonta keresztbe karjait maga előtt.
Szemei szikrákat szórtak.
-Én nem ezt mondtam, Seeley- lágyult el a nő hangja- Én nem hibáztatlak, ez nem a te hibád. Ahogy egyikünké sem.
-Sajnos én nem így gondolom…
Ajkait összeszorította, kezével pedig idegesen túrt bele barna hajába.
A két személy csak állt egymással szemben. A hulláról minden bizonyítékot eltűntettek, ami nyomra vezethette volna őket. A toxikológia és a különböző laboratóriumi vizsgálatok se szolgáltak több eredménnyel. Egyszerűen semmi sem mutatott utat nekik, semmi sem vezette őket Temperance nyomára.
-Nem szabad magadat hibáztatnod, Booth- szólalt meg néhány pillanattal később a nő.
-A társak kiállnak egymás mellett. Meghalnának egymásért. Ölnének egymásért- idézte a nő laptopján nemrég olvasott sorokat a férfi, komolyan a nő szemébe nézve- Bones is bármikor meghalna értem, ahogy én is érte. Ezek a dolgok összekötnek minket, Cam. És Bones soha nem kap fegyvert- toldotta meg még egy utolsó mondattal a dialógust, majd faképnél hagyva az értetlen nőt, Angela irodája felé vette az irányt.
A keresett nő gondolataiba mélyedve ült az iroda kanapéján és csak Booth többszöri megszólítása után vette észre az ott tartózkodó személyt.
-Angela!- szólt újra a férfi, egyre hangosabban kiabálva a nő nevét.
-Hmmm?- kapta fel fejét a nő.
Duzzadt, piros és könnyes szemei sírásról árulkodtak.
-Hé- a férfi dühös hangja egy szempillantás alatt lágyabb tónusra váltott- Jól vagy?- sétált közelebb a kanapéhoz és leült a nő mellé.
-Persze- törölte meg könnyes arcát a nő- Most ne velem legyünk elfoglalva, találjuk meg Brennan-t- hangszíne még mindig szomorú volt, de szemeiből már nem patakoztak úgy a könnyek, mint néhány perccel ezelőtt- Valami oka csak van annak, hogy megkerestél- szipogott egy nagyot és a férfire nézett.
-Segítened kell nekem, Angela.
-Akármiben segítek, ha ezzel megtalálhatom Brennan-t. Tudod.
Booth előkapta a mobilját.
-Max már vagy négyszer hívott az éjszaka, de azóta nem. És akárhányszor próbálom visszahívni, ki van kapcsolva. Én ezt nem értem, Angela. Nyomozd le nekem Max számát, vagy tudom is én, de rossz előérzetem van- hadarta el egy szuszra a férfi.
-Megpróbálom- apró mosoly jelent meg az arcán, végre hasznosnak érezte magát.
Azonnal felpattant a kanapéról és Booth kezéből kikapva a telefont az Angelatron-hoz rohant.
Kezébe vette a kezelőt és hosszas pötyögésbe kezdett.
Booth zsebre tett kezekkel lépett oda mellé és a képernyőt szemlélte értetlen arckifejezéssel.
-Figyelj, Ange- szólalt meg néhány perccel később.
A nő nem nézett rá csak tovább ügyködött.
-Mondd csak, Booth. Figyelek.
-Ez nem a te hibád. Ha valaki hibás itt, az én vagyok.
-De hisz ott se voltál- emelte tekintetét a férfire.
A képernyőn egy apró kis kék csóva jelent meg. A keresés megkezdődött.
-De az én feladatom volt, hogy megvédjem. Ő az én társam, az én felelősségem.
Angela csak bámult rá, majd a gép pityegni kezdett.
-Ömm…- fordult a képernyő felé- Ez mit jelent, Angela?- emelte fel kezét a piros csíkra mutatva.
-Azt, hogy nem találja Max mobilját. Nem lehet bemérni. Ez pedig csak úgy lehet, ha kivette az akkumulátort vagy tönkrement a telefon.
-Nem akarja, hogy megtaláljuk…
A férfi hosszas gondolkozásba kezdett, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve megszólalt.
-Le tudod hallgatni a telefonbeszélgetéseit? Vagy megnézni az SMS-eit?
-Persze- mosolygott a nő és újra munkához látott.
Néhány másodperccel később már meg is jelent a kívánt hanganyag.
Booth bólintott jelezve ezzel is a nőnek, hogy elindíthatja a kívánt felvételt.
Először Max hangját lehetett hallani, ahogy felveszi a telefont, majd egy eltorzított hang szólalt meg a vonal másik végén.
-Max Keenan?
-Mit akarsz tőlem?!
-Tudod azt te nagyon jól Max, hogy mi kell nekem- a mondatot halk nevetés kísérte- Ne mondd, hogy nem emlékszel, mit tettél- a féri csak hallgatott, majd a másik fickó folytatta- Emlékezz Keenan! A lányod bánhatja…
-Ha a lányomnak baja esik! Azt te sem éled túl, te barom!- harsogta.
-Nem vagy abban a helyzetben, hogy fenyegetőzz Max, vagy te vagy a lányodnak annyi- nevetett fel a vonal másik végén az ismeretlen.
-Nektek csak pénz kell meg drog, de nekem az nincs.
-Gondolkozz Max! Emlékezz vagy a kis angyalkádnak lőttek- újabb hangos nevetés- és most szó szerint értem. De ha nem teszed meg azt, amit szeretnénk- váltott néhány pillanat alatt komolyabb, elszántabb hangnemre - akkor a drága kislányodnak nem éli túl a holnapi napot- fenyegetőzött a férfi- A rendőrséget hagyd ki ebből! Ehhez aztán tényleg semmi közük. Holnap pontban éjfélkor, a Chain híd lábánál. Odavisszük a lányod, te pedig átadod magad- éles sípoló hang és a vonal megszakadt.
Booth amint véget ért a felvétel, dühösen az iroda ajtaja felé indult.
-Hova mész, Booth?
-A Chain hídhoz- válaszolt egyszerűen- Megtalálom Bones-t- hangja elszánt volt, áradt belőle a magabiztosság, a bátorság.
-Várj, Booth! Nem mehetsz oda…
Nem várta meg, amíg a nő befejezi a megkezdett mondatot, egyszerűen csak elviharzott.
-…nem mehetsz oda egyedül…
***
0 óra 14 perc
Halkan zördültek össze a fa zöld levelei az éjszakai lágy szellőben. Hideg és nyirkos volt minden. Az apró fűszálak, a növények. Néhány méterrel arrébb egy folyó kisebb ága hömpölygött lefelé a hegyekből.
A híd lábánál először csak két embert látott a bozótban megbúvó férfi.
-Megszegted a szabályt, Max!- kiabált a férfi.
Fekete bőrkabátot és hozzáillő nadrágot viselt. Mintha csak most lépett volna ki egy motoros bandából.
-Miféle szabályt?
-A hatos számú: „Mindig tiszteld a döntéseket.”
-Ez a Maffia Tízparancsolata, nem az enyém- vont vállat a férfi- Továbbra sem értem miért vagyok itt.
A férfi elmosolyodott.
-Érte, nem?- rángatta elő két újabb ismeretlen férfi a bekötözött szájú Brennan-t.
-Engedd el a lányom!
Az idegen úgy tett, mintha figyelmen kívül hagyta volna a kijelentést és elindulva Max felé beszélni kezdett.
-És az beletartozik a te Istened Tízparancsolatába, hogy „Ne ölj!” Keenan?
-Nem hiszek Istenben- újabb érdektelen vállvonást intézett a férfi felé.
Pedig legbelül korántsem volt ilyen nyugodt.
-Emlékszel még a Bonanno családra?
-A Maffia Bizottság egyik tagjára? Persze, mindenki ismeri…
-Nem Keenan, te személyesen is- szakította félbe- Ahogy a Cosa Nostra-kat is.
-Nem értem miről beszélsz- tekintetéből valóban értetlenség áradt- Ahogy a Bonanno-kat őket is.
-Annyi vér tapad a kezedhez, hogy már nem is emlékszel.
-Abban versenyezhetünk kinek is tapad több vér a kezéhez…
Temperance csendben szemlélte a körülötte zajló eseményeket. Figyelte Max arcának minden egyes apró kis rezdülését. Ismerős volt neki. És ahogy a beszélgetésből kikövetkeztette ő volt az apja.
Nem tudta, mi is fog történni. Félt. Tartott a legrosszabbtól. Nem akart meghalni. Mindene remegett.
A férfi most a két másikhoz lépett, Brennan mellett és odasúgott nekik valamit, mire a másik kettő pisztolyt rántott.
Abban a pillanatban Max is elővette saját fegyverét.
-Szóval így játszunk?- kérdezte gúnyosan az idős férfi.
-Nem teljesen, Keenan- csóválta a fejét és közelebb ment néhány lépést.
Kezében idegesen szorongatta a fegyver markolatát
-Nézz a szemembe és mondd, hogy nem emlékszel. Mondd a képembe, hogy nem emlékszel, hogy ölted meg az apámat, hogyan zártál be a szekrénybe még gyerekként!
-Az nem lehet- kerekedett el a férfi szeme- Te Paul fia vagy?
-Az apámat Paul-nak hívták. Ő vezette a Bonanno-kat a halála napjáig- vonta meg a vállát érdektelenül- Aznap bosszút esküdtem. Megígértem neki, hogy átveszem a helyét és végzek azzal, aki ezt tette vele.
-A családomért tettem! Bonanno meg akarta ölni a lányom és a fiam, mert nem akartam teljesíteni a rám kiszabott feladatot!- sziszegte szorosan összezárt fogai közt dühösen.
-Milyen véletlen nem igaz, Max? Ugyanezt teszem én is.
Visszasétált és amíg két másik társa célba vette Max-et, addig ő a fegyverét Brennan-re irányította.
-Előbb a lányod, aztán te Max- mosolygott.
A bokorban eddig csendesen lapuló férfi ezt a pillanatot választotta, hogy tudassa jelenlétét.
Az események felgyorsultak.
Célzott és lőtt.
Talált.
Az egyik magas férfi Brennan mellett holtan esett össze.
A másik látta honnan jött a lövés. Megfordult. Lőtt egyenesen az erdős rész felé irányítva fegyverét. A golyó csak néhány centiméterrel hasított el a férfi mellett. Újabb golyó zúgott el mellette és előlépve fedezékéből ő is tüzet nyitott.
Csak néhány méter választotta őket el egymástól.
Max is lőtt. A nő mellett álló másik férfi is holtan esett össze.
A férfi célba vette Brennan-t pisztolyát ráirányítva.
Így legalább valamilyen módon bosszút állhat a férfin. Tudja meg ő is milyen egy fontos családtag nélkül élni. Talán rosszabb is, mint a halál.
Booth azonnal észrevette a változást. Tudta, mi lesz a férfi következő lépése. Nem is gondolkozott el az esetleges következményeken egyszerűen csak futni kezdett, mintha az életéért tette volna ezt. Végülis a nő valamilyen módon az életet képviselte számára. Ő volt a mindene.
„A társak kiállnak egymás mellett. Meghalnának egymásért. Ölnének egymásért.”- visszhangzott fejében a mondat és még mielőtt a férfi meghúzhatta volna a ravaszt a nő elé vetette magát.
Brennan nem tudott mit tenni. A férfi előtte nyögött fel a fájdalomtól és zuhant a földre. Kezei és lábai meg voltak kötve, éppúgy tették mozgásképtelenné, ahogy beszédképtelenné is.
Max nem tétovázott, lelőtte a férfit és azonnal lányához és az előtte fekvő férfihez szaladt. Eloldozta a nőt, aki azonnal Booth-hoz vonszolta magát.
Óvatosan maga felé fordította és meglátta a temérdek vérmennyiséget, amit a férfi vesztett. Kezét mellkasára tapasztotta és beszélni kezdett hozzá.
-Ne csukd be a szemed, Booth- kiabált erőtlenül.
Fogalma sem volt, honnan azonosította be a név tulajdonosát, de valamiért tudta, hogy nem téved.
Különös fájdalmat érzett szívében. Mintha valami nyomná a mellkasát és nem engedné levegőt venni. Mintha fuldokolna.
-Hallod, Booth!- kiabált hangosan a férfi fölé hajolva- Nyisd ki a szemed!- már sírva beszélt.
-A kilencedik szabály, Bones. A társak kiállnak egymás mellett. Meghalnának egymásért. Ölnének egymásért- idézte vissza a szavait gyenge, elhaló hangon.
A nő csak értetlenül nézett rá. Booth pedig elmosolyodott. Hiányzott neki ez a pillantás.
Újabb hatalmas pislogás.
-Álmos vagyok, Bones- suttogta erőtlenül.
-Ne, Booth! Hallod csak még egy kicsit tarts ki- visszhangzott fejében a nő kiáltása és egyszerre minden elsötétült.
A fájdalom megszűnt talán egyszer és mindenkorra…
Mi mindent tegyen meg az ember az igaz szerelemért? Ha száz embernek teszi fel a kérdést, száz különböző választ kap rá. A legtöbb magától értetődik: önfeláldozás, a másik teljes elfogadása, megbocsátás, szükség esetén küzdelem... És hiába tudta, hogy ezek mind jó válaszok, neki most egyik sem segített.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
