|
Felicitas: Összekuszálva/6.
Mindnyájunk életében elérkezik egyszer a pillanat, amikor egy szerettünk segítségre szorul, és ugyanazt a kérdést fogalmazzuk meg. Készek vagyunk segíteni, de ha egyáltalán tudunk, mivel segíthetünk? Való igaz, hogy oly ritkán tudunk a hozzánk legközelebb állókon segíteni, akár azért, mert nem tudjuk, hogy mely részünkből kell adnunk, vagy még gyakrabban azért, mert arra, amit adni tudunk, nem tartanak igényt. És így van az, hogy azok, akikkel együtt élünk, kitérnek előlünk. És mi mégis szeretjük őket! Szeretjük őket a teljes megértés nélkül is.
A férfi ébredezni kezdett. Lassan kinyitotta egyik szemét, majd nem sokkal később a másikat is. De csak résnyire és szinte azon nyomban le is hunyta azokat. Az ablakon beszűrődő napsugarak vakító fénye túl fájdalmasnak bizonyult.
Valamiféle furcsa pityegést hallott és egyfajta különös érzés kerítette hatalmába. Úgy érezte, hogy ezek az apró hangocskák, amiket hall az élet jelei, az élet hangjai. Ezek jelzik neki, hogy még mindig életben van, hogy még nem halt meg.
Ajkain apró mosoly jelent meg. Ezt is túlélte. Valahogy, nem tudja milyen módon, de sikerült. Megnyerte a csatát. Az életért vívott küzdelmet.
Arcáról eltűnt a jól ismert félmosoly és furcsa vonalak kezdtek el körvonalazódni rajta. Sugárzó fájdalom áradt szét testében. A furcsa fájdalom központja mellkasa volt, valahol egészen pontosan a jobb oldalon, talán a kulcscsontja alatt öt-tíz centivel. Bal kezét nehezen emelte meg és tapogatta ki a fájdalom forrását. Ujjai óvatosan futottak végig bőrén, amíg el nem érték a tapaszt, mely a golyó ütötte sebet zárta el a kíváncsi szemek elől.
Fintorgott egyet. Egy újabb lőtt seb, újabb sérülés, újabb műtét. Újabb összeesett tüdő, törött bordák és még érezte az égető fájdalmat a mellkasán. Óvatosan kinyitotta a szemét és megpillantotta a nyomot, amelyet egészen biztosan defibrillátor hagyott. Magas feszültség volt. Kihúzhatta a listáján az újabb újraélesztést és égési sérülés alpontokat is.
Nagyot sóhajtott és várta, hogy szemei hozzászokjanak a szobába beáramló fényhez és világossághoz.
Amennyire képes volt rá körbenézett a kórteremben. Kis, kórházi szoba volt. Idegesítően halványzöld fallal, aminek inkább nyugtatnia kellene. Volt bent egy kis fehér éjjeliszekrény és rengeteg halkan csipogó, pityegő és villogó korszerű gép, melyek a testében lezajló folyamatokat figyelték szüntelenül.
Különös nyomást érzett jobb kezén. Egy kis erőlködéssel sikerült odapillantania és meglátta az ágyára borulva alvó nőt. Az ő kezét szorongatta.
Nem bírta megállni, hogy fájdalmai ellenére is elmosolyodjon. Olyan aranyosan aludt ott, azzal a szép, tündéri arccal.
Melegség töltötte el szívét, sőt forróság áradt szét egész testében. Most hogy végre a társa biztonságban van, most hogy végre itt van mellette, jól van, semmi baja leszámítva az apró karcolásokat és a golyó ütötte sebet a lábán.
Dühvel fűszerezett adrenalin csörgedezett vérében és arcán elszánt mimika jelent meg. Nem értette, hogyan képes bárki is bántani őt. Olyan, mint egy angyal, és amikor alszik még inkább. Legszívesebben a saját kezével fojtotta volna meg az illetőt, aki ezt művelte vele, de nem tehette meg.
Keze a tehetetlenség súlyától ökölbe szorult. Tenni akart valamit, de nem tudott. Már nem tehetett semmit. Csak reménykedett abban, hogy az, aki ezt művelte vele és a nővel megbűnhődött a tetteiért. Csak reménykedett abban, hogy halott és most valahol a pokol legmélyebb, legsötétebb és legperzselőbb bugyraiban sínylődik.
Ismételten a nőre pillantott és újra elmosolyodott. Az az angyali arc és most, hogy alszik még gyönyörűbb. A világ mindig jobb volt vele, mint nélküle.
„A társak kiállnak egymás mellett. Meghalnának egymásért. Ölnének egymásért”- mormolta el magában a kilencedik szabályt.
Az életét is feláldozta volna, hogy megmenthesse. Neki már nem számított semmi csak az, hogy tudja Temperance valahol él és biztonságban van. Neki csak annyi kellett, hogy tudja, létezik valahol, a többi nem volt fontos. És tulajdonképpen meg is tette. Feláldozta az életét érte, csak az orvosoknak köszönheti, hogy él még. Meg persze Istennek, aki kegyes volt hozzá és életben hagyta. Nem csak őt mentette meg, hanem mindenki mást is.
Gyorsan köszönetet mondott az Úrnak és hálát adott az égnek, hogy Brennan most alszik. Így nem köthet belé, hogy ez mind irracionális, illogikus és nevetséges. Isten fizikailag nem tett érte semmit.
Aztán eszébe jutott egy újabb „szabály.”
„A partnerek kritizálják egymást, de ha valaki kritizálja a partnerünket, meg kell védenünk, legalábbis támogatnunk kell.”
A tizenegyedik szabály. Ha tudta volna, most elneveti magát, de nem akarta felébreszteni és tudta, hogy bordáira nézve mindez fájdalmas következményekkel járna.
Aztán ott volt az utolsó alpont is. A tizennegyedik, amit nem tudott mire vélni.
„A partnerek szeretik egymást.”
-A partnerek szeretik egymást- ismételte meg halkan és ízlelgette a mondat jelentőségét- A partnerek szeretik egymást.
Szíve hevesen dobogott egészen addig, amíg eszébe nem jutott a mellékelt magyarázat is.
„Hogy Booth-t idézzem: „Szakmailag és haveri alapon persze.”
Azt gondolom én is érzek valami furcsát Booth közelében. Lehet, hogy ez az, amit ő szeretetnek nevez. Nem tudom, nem szoktam ilyesmit érezni. Furcsa. De ha igen, akkor az említett „haveri alap” mindent megmagyaráz.”
-Nincs olyan, hogy haveri alap- suttogta halkan és megjegyezte magában, hogy mekkora idióta.
Továbbra sem tudta elhinni, hogy a lány itt van. Hogy az ő Bones-a épségben van, él és ismét vele lehet.
Muszáj volt megbizonyosodnia arról, hogy nem csak álmodik, hogy mindez a valóságban történik, hogy minden, ami körülötte van a szeretett nővel együtt igazi.
A férfi ismét elmosolyodott.
Felemelte a kezét és amennyire óvatosan és lassan csak tudott végigsimított a nő angyali, tiszta arcán.
Gyönyörű volt és nem bírt betelni a látvánnyal. Ujjai óvatosan siklottak végig a lány arcának puha bőrén. Úgy érezte szíve hatalmasra duzzad és nem képes tovább titkolni azt, hogy mennyire szereti őt.
Nagy levegőt vett és hatalmasat sóhajtott.
-Sajnálom- suttogta halkan és kisöpört egy rakoncátlan, sötétbarna fürtöt a lány arcából, majd óvatosan játszadozni kezdett vele.
Brennan hirtelen felriadt.
-Szia!
A lány furcsán és ijedten nézett az ügynökre, aki csak mosolygott rá.
Booth nem értette a furcsa pillantás okát. Olyan volt, mintha nem ismerné meg, olyan, mint amikor egy idegenre néz az ember.
Temperance egy kissé oldalra billentette a fejét és úgy bámulta tovább az ismerős, mégis ismeretlen férfit. Próbálta beazonosítani és a lehető legtöbb arcvonását megjegyezni.
Markáns, erős állkapocs, mélybarna szemek, kissé borostás arc… gyűjtötte magában az információkat.
Az elmúlt néhány órában rengeteg információt tömtek bele a fejébe. Szinte úgy kellett beletuszkolni, ő pedig a lehető leggyorsabban és praktikusabban próbálta rendszerezni és elraktározni ezeket az újonnan szerzett információ morzsákat.
A nevét már tudta. Seeley Booth. Rájött magától. Vagyis csak a vezetéknévre, még mielőtt megmentette őt.
Azt, hogy hogyan a mai napig nem tudta.
Az emberi elme csodálatos és bonyolult jelenség.
Rengetegen jöttek oda hozzá, aggódtak érte, beszéltek hozzá, de ő nem válaszolt.
Két nő és két férfi meg egy idősebb férfi is ott volt. Úgy emlékszik az egyik nő talán Angela volt, a kölyök neve furcsa, talán Sweets, és mintha az idősebb férfi az apja lett volna. Valami ilyesmit mondtak, hogy együtt dolgoznak, jó csapat, és hogy Booth jól lesz, túléli, erős férfi.
Ő nem tudta. Nem volt biztos benne. Nem ismerte meg őket, mégis tudta, hogy jó emberek. De nem válaszolt nekik. Nem válaszolt senkinek.
Furcsa módon azon a napon és abban a pillanatban egyetlen egy ember érdekelte, az pedig az a férfi, akire most olyan furcsán néz, akit éppen kielemez, és akit éppen próbál megszólítani, több-kevesebb sikerrel már vagy öt teljes perce. Félt, hogy valami rosszat mond. De valamiért ott maradt, valamiért vele volt és valamiért, valamilyen különös és furcsa okból kifolyólag megbízott benne. A közelsége megnyugtatta. Alaptalanul és ez volt az, ami a legjobban megrémisztette.
Az emberek bíznak egymásban. Bíznak, amikor megszületnek, és különös módon bíznak akkor is, amikor meghalnak. Megbíznak egymásban vezetés közben is. Bíznak abban, hogy a velük szembejövő sofőr nem fogja félrerántani a kormányt. Bíznak abban, hogy elég felelősségteljes és nem ittas. Bíznak abban, hogy nem sérült lelkileg és nem egy potenciális öngyilkosjelölt, aki forgalommal szemben hajt fel egy autópályára. Az emberek sok mindenben bíznak, de még több dologban hisznek. De ez a hit és bizalom a legtöbb esetben alaptalan pont úgy, ahogyan most jelen esetben is az. A felismerés általában pedig túl későn történik, és amikor erre az ember rájön már kész is a baj.
Beszélni próbált, de nem jöttek ki hangok a torkán és a férfi levette a beszélgetés megkezdésének terhét a válláról.
-Jól vagy?- kérdezte és szemei kíváncsian kutakodtak a nő arcában.
-Ühümm…- válaszolt kissé megszeppenve és csalódottan lehajtotta a fejét.
Azt várta, majd talán eszébe jut valami, hogy talán felvillan egy apró reménysugár, egy emlékkép, de semmi. Csak egy név és egy különös, régi érzés… ez minden.
„Booth” és az ehhez a névhez kötődő furcsa bizsergés, ami szétáradt egész testében. Ez minden. Nincs más emléke.
-Biztos?- hallotta meg újra a szeretetteljes, aggódó hangot és felkapta a fejét, hogy ismét a barna szemekbe nézhessen.
Válaszul csak egy szomorú és lemondó pillantást kapott.
-Mi a baj, Bones?
A lány nagy levegőt vett és feltette a kérdést, amitől ő maga is félt egy egész kicsit. Mert ezzel az egyetlen kérdéssel elmondott mindent.
-Miért hívsz így?
-Hogy?
-Így, ilyen furcsán… „Bones”-nak- most már a férfi is furcsa arckifejezést küldött felé- Nem ez a valódi nevem. A valódi Temperance- toldotta meg- Azt hiszem, így szólítottak…. Temperance Brennan-nek- suttogta halkan maga elé.
Booth felnevetett.
-Csak azt ne mond, hogy időközben jobb színésznő lettél, Bones- nevetett, majd a nő továbbra is komoly és értetlen arckifejezését látva visszafogta magát- Ne hülyéskedj! Ez nem vicces.
-Én nem is viccnek szántam. Nem szoktam viccből ilyeneket mondani- elgondolkozott azon, hogy mit mondott, majd folytatta- Vagy szoktam…? Én…- kicsit megakadt és Seeley szemei egyre jobban kigúvadtak- én nem tudom. Én nem emlékszem.
A férfi várt néhány másodpercet. Talán azt várta, hogy a nő nem bírja tovább, felnevet, azon hogy milyen idiótán nézhet most rá és felhagy a színjátékkal de nem ez történt.
-Te tényleg nem viccelsz- döbbent le kissé és csak akkor jutott el az információ agyáig, amikor már kimondta a szavakat.
Néhány pillanatig feszült csend ereszkedett a kórteremre, majd Brennan megszólalt.
-Én nem emlékszem semmire. Még arra se emlékeztem, hogy hívnak, csak másoktól tudom-suttogta csöndesen maga elé- Vagyis csak egy dologra emlékszem és ez a te neved. Booth igaz? Seeley Booth.
A férfi bólintott és várta, hogy a lány folytassa mondanivalóját.
-Azt hiszem bevertem a fejem valahova és talán be is adhattak nekem valamit. Talán a dózis túl nagy volt. És mindez a kettő együttes hatása. De a tompa trauma is lehet a kiváltó ok, csak önmagában.
Az ügynök értetlenül nézett rá.
-Szóval te most nem emlékszel semmire?
Válaszul csak sután és kissé félve megrázta a fejét.
-Csak a te nevedet tudom.
A férfinek reagálni sem volt ideje Brennan olyan gyorsan váltott témát.
-Miért mentettél meg?
-A társam vagy, Bones. Bármire képes vagyok érted-jelentőségteljesen nézett a nőre, hosszasan, szavak nélkül, majd folytatta- Még akkor is, ha te nem is emlékszel rám.
-Meghalhattál volna- suttogta halkan maga elé, hangjából tisztán érződött a bűntudat.
Egyikük se vette észre, hogy az egész beszélgetés alatt egymás kezét szorongatták. Csak Brennan eszmélt rá erre, amikor a férfi kissé megszorította kézfejét.
-Elhiszed, hogy ez nem érdekel? Amíg te jól vagy, semmi más nem érdekel.
-Megállt a szíved… Kétszer- hangja elhaló volt, szomorú.
Egy apró könnycsepp indult útnak megfáradt arcán, de szinte azon nyomban le is törölte azt.
-Ez nem számít.
A lány kissé elmosolyodott.
-Mi történt a lábaddal?- aggodalmas pillantást vetett a nő sebesült végtagja felé.
Még mindig ugyanazzal a koszos, szétszaggatott ruhadarabbal volt átkötve.
-Semmi komoly, csak meglőttek.
-Ez a kettő kiüti egymást- rázta a fejét.
-Nem engedtem, hogy megvizsgáljanak…
-Tényleg nem emlékszel semmire?
Újabb suta fejrázás. Emlékezni akart. Emlékezni mindennél jobban. A családjára, a barátaira, a munkájára.
-Csak onnantól, hogy felébredek azon a koszos, mocskos és büdös helyen, ahol napokig voltam.
A férfi nagyot nyelt.
-Értem.
Aggódott a nőért.
-De azt tudom, hogy társak vagyunk, és hogy vannak barátaink. Ezt mind abból szűrtem le, amiket a többi ismeretlen nekem mondott a váróban.
-A nevüket nem tudod?
-Olyan ismerős az arcuk, de olyan, mintha nem ismerném őket, nem tudom kik ők- újabb könnycsepp, de ennek már szabad utat engedett és hagyta, hogy végigszántson arcán.
Booth óvatosan felemelte a kezét és végigsimított a nő puha bőrén letörölve az elkóborolt, sós ízű, értékes cseppet.
-Úgy sajnálom, Temperance- suttogta halkan, de a nő mintha meg se hallotta volna.
-Nem tudom, hova mehetnék, kihez fordulhatok, úgyhogy itt maradtam és vártam, hogy felébredj- érzései kitörtek belőle, de csak addig ameddig hagyta- Nem tudom kiben bízhatnék.
-Bennem sem bízol már?
A lány elmosolyodott.
-Én nem tudom, miért, de te vagy az egyetlen ember, akiben most bízni tudok.
Most már az ügynök is elmosolyodott.
-Szeretnéd, ha mesélnék neked rólunk?- kérdezte- Hátha így segíthetek neked emlékezni.
Temperance arca felderült és arcán hatalmas mosoly jelent meg. Olyan, amilyet a férfi mindig is úgy szeretett.
-Kezdhetnéd azzal, hogy miért hívsz- ujjaival idézőjelet formált- „Bones”-nak.
-Persze, de egy feltétellel- mosolygott és a lány bólintott- Ha engeded, hogy az orvosok megvizsgáljanak, aggódok érted Temperance… Az első ügyünknél adtam neked ezt a becenevet. Eleinte tiltakoztál, de később megszeretted.
-Megszerettem egy ilyen bugyuta nevet?- hitetlenkedett.
Seeley csak bólogatott, majd folytatta.
-Tudod, én először egy előadáson ismertelek meg. Az Amerikai egyetemen oktattál valamit a hullákkal kapcsolatban és…
De még mielőtt a férfi igazán belekezdhetett volna a mesélésbe egy orvos lépett be az ajtón.
Magas volt, kissé őszülő, nyilván túl volt már az ötvenen.
-Jó napot, Dr. Crawford!- köszönt először Brennan.
-Szép napot, Temperance- mosolygott az orvos- Továbbra sem engedi, hogy megvizsgáljuk?
A lány jelentőségteljes pillantást vetett Booth felé.
-Nem lesz baj- mormolta halkan a férfi- Én itt leszek.
Bólintott, majd visszafordult az orvoshoz.
-De, igen.
Dr. Crawford egy mosollyal nyugtázta magában a dolgot majd öreg, zöld szemeit az ágyon fekvő Seeley-re meresztette.
-Hogy érzi magát, Mr. Booth?
-Jól, de fáj, ha levegőt veszek.
Az orvos bólintott.
-Ez természetes. A golyó a mellkasába hatolt be és eltört két bordát is.
-Többszörös törések- magyarázta tovább Brennan- Megnéztem a röntgeneket.
-Igen, Temperance- mosolygott kedvesen az idős bácsi, majd ismét magyarázni kezdett- A borda teljes gyógyulása hónapokat vesz igénybe, hisz a rendszeres légzőmozgás miatt nem tudjuk nyugalomba helyezni. Ez nem jelenti azt, hogy addig fájdalmas és nem lehet a pihenésen kívül semmit csinálni. A panaszok 4-6 hét alatt szűnnek meg. Ezt követően lehet fizikai aktivitást fokozni- elővett egy tollat és egy noteszt, majd jegyzetelni kezdett- Addig is a légzőtorna végzése, köptetők és fájdalomcsillapítók szedése javasolt a pihenés mellett. Ha vegyesen étkezik, akkor nincs szükség egyéb étrend kiegészítőkre.
Booth fapofával hallgatta végig az egészet. Mindig is gyűlölte a kórházakat.
-Maga is olyan, mint Bones igaz?- kérdezte meg félvállról és Brennan-re pillantott.
-Milyen?
-Agyas…- úgy csinált mintha egy külön, gyűlölendő faj lenne és Tempe halkan elnevette magát.
-Agyas?- kérdezett vissza ismételten az orvos.
-Az agyasok azok, akik agyalognak, éppúgy néznek ki, mint maga- bökött Dr. Crawford felé a mutatóujjával és kissé összeszűkítette szemeit, majd karjait óvatosan keresztbefonta mellkasa előtt.
-Azt hiszem, Booth ügynök azokat az embereket illeti ezzel a jelzővel, akiknek magas az IQ-juk és tudnak következtetni- magyarázta a lány.
-Nem bóknak szántam, ne higgyen neki…- zárta le ezzel a vitát Booth és ismét a nőre nézett.
Brennan mosolygott. Valamiféle különös csillogást látott a szemében és a férfi is visszamosolygott rá.
A pillanatot Dr. Crawford törte meg. Szólt Tempe-nek, hogy jöjjön vele, mert megvizsgálná.
Brennan nehezen feltápászkodott a kényelmetlen, fehér, kórházi székről. Combjába szinte azonnal tompa fájdalom nyílalt. A lány halkan felszisszent és összeszorította szemhéjait, majd megtámaszkodott, nehogy elessen.
Lassan kinyitotta a szemét, és amit először meglátott Seeley aggódó pillantása volt.
Megszorította a férfi kezét.
-Köszönök mindent- suttogta halkan.
Lehajolt és egy apró puszit adott Booth homlokára, majd az orvost követve elhagyta a kórtermet.
Minden bennünk van. Ha eltemetve is, ha mindig szem előtt - mindegy az. Ott rétegződnek az emlékek, a vágyak, a ki nem mondott gondolatok. Ott vannak bennünk az ölelések, és ott fáj bennünk a kihűlt párnák hidege. Valahol a mélyben, ott várakoznak csöndben a forró éjszakák, a lázas hajnalok, a homlokra tett hűvös kezek. Nem, semmi nem veszett el. Az egyszer gondolt gondolatok sem lettek semmivé. A félrenézések se, a véletlen találkozások se, az elharapott szavak, félbehagyott mondatok, mind, mind ott vannak, legbelül. Egymást tartja, óvja, szorítja. Nevet bennünk és fáj bennünk, kiált és rendre elcsendesül ez az egyszervolt, megismételhetetlen, gyönyörű szövevény, az életünk.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
