|
Leti: Leila/12.
BOOTH
Teljes sebességgel száguldottam a kocsival a raktár felé, és közben hívtam az erősítést. Miután jelezték, hogy elindultak, én már csak két dologra koncentráltam. A vezetésre és az imára. Imádkoztam azért, hogy amikor odaérek a raktárhoz, akkor Bones és Leila még éljen. Nem tudnám megbocsájtani magamnak, ha valami bajuk esne.
Kiértem a helyszínre, de az erősítés még sehol. Nem várhatok rájuk órákig, amikor Bones életveszélyben van. Gyorsan cselekszem. Kikapom a csomagtartóból a fegyverem. Ezt a darabot még a kommandós időszakomból szereztem. Hangtompítóvak van ellátva. Mivel hatalmas fegyver, ezért darabokban van. Felnyitom a dobozát és kiveszem a darabokat. Másodpercek alatt összeszerelem. Az erősítés még mindig nem érkezett meg. Döntöttem. Egyedül hatolok be. Csöndben közelebb lopódzok a raktárhoz. Félek. De nem attól, hogy meghalok, hanem attól, hogy elkéstem, hogy Tempie már halott.
Az ajtó felé közeledek. Miután odaérek, pillanatok alatt feszítem fel a zárat. Belépek. A helyiség ahová érkezek, tele van mikroszkópokkal meg minden féle kancsiknak való dolgokkal, de egy embert sem látok ot. Volt még ott egy ajtó is. Gondolkodás nélkül rontok be rajta. Egy szobába érkezem, ahol két férfi ül. Valamilyen kártyajátékot játszottak. Reflexből lőttem. A lövés néma volt, akár a halál. Az egyik férfi összerogyott. A másik gyorsan reagált és előkapta fegyverét. De én gyorsabb voltam. Mielőtt meghúzta volna a ravaszt, én már lőttem. Ő is holtan esett össze. Egy újabb ember élete szárad az én lelkemen.
- „Nee!” – hallottam meg egy kiáltást. Ez Bones hangja. Tehát még él. Ekkor pillantottam meg egy csapóajtót. Felnyitottam. Egy lépcsősor vezetett a mélybe. Most sem gondolkodtam, hanem sietve elindultam lefelé. Odalent egy újabb ajtó várt, ami mögül hangok szűrődtek ki. Bones és Leila zokogása, és egy idegen férfi hangja.
- „Viszlát, doktornő!” – mondta a fickó.
Betöröm az ajtót. A zárszerkezet hangos kattanással adja meg magát. Egy pillanat tört része alatt körülnézek. Bones zokog a sarokban egy székhez kötözve. Black pedig egy fegyvert szegez rá.
Majd eldördül egy lövés.
A golyó csigalassúsággal halad előre a célja felé. Majd mikor megérkezik, belefúródik a célszemély koponyájába, ezzel halálra ítélve egy embert. Black szeméből kihunyt a fény és holtan esett össze. A lövés, amely megölt egy embert, de ugyanakkor kettőt megmentett. Erre a lövésre életem végéig emlékezni fogok. Erre a golyóra, amit én lőttem ki, de csak egy másodpercen múlt. Egy másodpercen múlt Bones élete.
És ha csak ennyivel később érek oda, akkor ő már halott. De ideértem.
***
BONES
Itt ülök egy székhez kötözve és sírok. A könnyek ellepik az arcomat. Szemem csukva van. Várom a fájdalmat. A lövés már lassan egy perce eldördült, de én még nem érzek semmit. Csak félek. Annyira félek, hogy már hallucinálok is. Hallom, ahogy Booth a nevemen szólít.
- Temperance! Nyisd ki a szemed! – szólongat. Szinte érzem, ahogy megérinti a vállam.
Lehet, hogy már meghaltam és azért nem érzek fájdalmat? De ez nem érdekel. Seeley hangja annyira magával ragadó. Mindig is megbíztam benne. Most miért ne tenném? Kinyitom a szemem és ott áll Booth velem szemben. Még mindig a pincében vagyunk. Black a földön hevert csurom véresen. Leila már el volt oldozva, de még mindig sírt.
Tehát élek! Élünk! Booth megmentett! Egész végig bíztam benne, és abba, hogy megment, hogy értünk jön. Most már nem érzem a kötél szorítását a kezemen.
Nagyon fáradt vagyok, de nem csak testileg, hanem szellemileg is. Még utolsó erőmmel Seeley nyakába borulok és megölelem. Ő készséggel viszonozza azt. Melegséggel tölt el, hogy a karjai között lehetek. Végre egy hely, ahol megnyugszom, ahol úgy érzem, biztonságban vagyok.
***
Majdnem egy hét telt el azóta, hogy megtalálták Bonest és Leilát. Azóta a dolgok visszatértek a normális kerékvágásba. De tudjuk, hogy normálisnak lenni viszonylagos. Főleg a B&B párosnál.
Hajnali 4:47. Az ajtón valaki hangosan dörömböl. Bones nagy nehezen feltápászkodik, hogy ajtót nyisson. Lassan végigcsoszog a szobán, míg el nem ér a bejárathoz.
A zárban elfordul a kulcs, az ajtó pedig kinyílik. A nő, aki eddig a lépcsőházban várakozott most berontott a lakásba. Brennannek még ideje sem volt meglepődni. A szőke hajú nő – aki az imént érkezett – helyet foglalt az egyik fotelban. Úgy tűnt, mintha várna valamire.
- Mit akar itt Avalon? – kérdezte Tempie.
- Segíteni. Azért, hogy a helyes döntést hozza meg. – mondta nyugodtan Harmónia. – Foglaljon helyet doktornő.
Bones furcsa módon nem vitatkozott, hanem leült a másik fotelba.
- Milyen döntésben akar segíteni? – értetlenkedett Brennan.
- Tudja azt maga nagyon jól. – jelentette ki Avalon. Temperance tudta mire gondol a másik nő. Nagyon jól tudta. Fogalma sem volt honnan, de tudta. Már napok óta gondolkodott, de nem tudott döntést hozni.
Pár napja, amikor Leilával a pincében voltak beismerte, hogy szerelmes Boothba. A lány azt mondta, hogy mondja el a férfinak. És egy belső hang – talán a szíve – is ezt súgta. De ott egy másik hang is. A racionális elméje, aki azt mondta, hogy inkább felejtse el a férfit is lépjen tovább, mert semmi sem tart örökké. De Tempie ezt nem akarta. Ő már nem akart többé magányos lenni.
- Maga szerint mit kéne tennem? – kérdezte félve.
- Hallgatnia kéne a szívére. Vagy különben örökre elveszítheti. – Avalon hangja most fátyolosan csengett. Mintha a túlvilágról szólt volna. Majd Harmónia hirtelen eltűnt. A fotel – amelyben a jósnő fél perccel ezelőtt ült - üres volt. Bones nem tudta mi történik. Szédült. Már semmi sem tűnt számára valóságosnak. Majd egy újabb kopogás hallatszott. Temperance sietve az ajtóhoz támolygott. Az ajtót ki se kellett nyitni, magától kitárult. Tempie ettől a megmaradt valóságérzetét is elvesztette.
Az ajtóban nem állt senki, ezért kitekintett a folyosóra. Ott meglátta Booth gyorsan távolodó alakját. A férfi nem futott, sokkal inkább lebegett. Csak úgy siklott a levegőben. Bones megpróbált utána szaladni, de sikertelenül, mert minél gyorsabban futott, annál lassabban haladt. Majd amikor Booth végképp eltűnt Temperance szemei elől minden elsötétült.
- Neee! – sikított bele a sötétségbe Tempie.
- Vannak dolgok, amikért igenis kockáztatnunk kell, őrül lépéseket kell tennünk. – szólalt meg még egyszer Avalon földöntúli hangja. Bones közben egyre jobban rázkódott a zokogástól. Majd meghallott egy újabb távoli hangot, de ezúttal Boothét:
- Mindenkire vár valaki. Valaki, aki arra rendeltetett, hogy vele éld le az életed, csak elég nyitottnak kell lenned, hogy meglásd.
Temperance érezte, hogy számára Booth ez az ember. Meghozta eddigi élete talán legnehezebb döntését. Elmondja a férfinak, hogy mit érez iránta bármi is lesz a következménye.
Majd a sötétség újra erőt vett a hangokon, és beállt a vérfagyasztó csönd. Tempie ott kuporgott a sötétben egyedül. Fogalma sem volt mennyi idő telhetett el, mikor újabb hangot hallott. Mintha csipogás lett volna. Ez a hang sokkal valóságosabb volt, mint az eddigiek.
Bones lassan felnyitotta a szemeit. Reggel hat óra volt, a csipogás forrása pedig az ébresztőóra volt, amit egy gyors kézmozdulattal el is hallgattatott.
Az élet egy kifeszített kötél. Ezen a kötélen, pedig én vagyok a kötéltáncos. Születésemkor elindultam a kötelemen, de évekkel ezelőtt megálltam. Már nem emlékszem tisztán, hogy mikor, csak azt tudom, hogy azért mert féltem. Mert lenéztem a kötélről és csak sötétséget láttam. Ettől pedig megijedtem.
És amikor megálltam csak akkor gondoltam bele igazán, hogy mi van akkor, ha egyszer leesek innen. Ha megcsúszik a lábam a kötélen és én lezuhanok?
Tehát megálltam. Megálltam, mert félek. És évek óta csak állok, és nem merek továbbmenni.
Mióta állok, azóta sok vihar tombolt. A szél húzta, vonta, cibálta a kötelemet, de én nem estem le. Még mindig állok, de nem tudom, meddig bírom még. Már nem vagyok benne biztos, hogy a következő vihart is kibírom. Tudom, hogy tovább kéne mennem, mert ha így folytatom, leesek. De nem tudok megmozdulni, mert görcsben áll a lábam. Az évek alatt idekötöztem magam. De ezeket a csomókat nem tudom egyedül eloldozni. Segítség kell. És csak remélni tudom, hogy valaki rátéved a kötelemre, és eloldoz. Egy jószívű, nemes lelkű ember, aki megment. Egy olyan, aki szeret és feloldoz béklyóimból, és nem hagy el. Aki végigkísér a kötelemen, mert egyedül nem megy, mert leesek.
De mi van, ha nem jön erre senki? Ha olyan lesz a jövőm akár a kopár sivatag?
Akkor várok. Várom a következő vihart. Egyedül, csöndben, magányosan. Várom a következő vihart. És amikor a szél ideér és megrántja kötelem, és leesek. Tudom, hogy leesek. Akkor, pedig a sötétben örökre elveszek.
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
Örülök, hogy tetszett. Egyébként, hogy ha folytatásra vágytok, akkor lehet, hogy találtok még valamit a blogomon. :)