|
Sophie: Kiszakadt láncszem/8. (befejező rész)
Zach visszaült a székre, majd gondolataiba merült. A kis csapat tagjai az előbb távoztak, rohamléptekben. A fiú sóhajtott. Azért jó volt látni őket, ha nem is ilyen körülmények között szerette volna.
A hajó ebben a pillanatban lassan útnak indult. Brennan úgy érezte, kicsúszik a lába alól a talaj. Figyelte a méterről méterre távolodó partot, és azt hitte, csak a képzelete játszik vele, ugyanis nem messze Booth-t pillantotta meg.
- Booth... – mondta ki a nevét. Tudta, hogy úgysem hallaná a kiáltást, ahhoz már messze voltak. De az ügynök kiszúrta, és nem habozott. Temperance megdermedt, ahogy figyelte a férfit a vízbe ugrani, és őrült tempóban kalimpálni. Egész gyorsan haladt, de persze nem eléggé. Brennan aggódott.
Félelme pedig be is igazolódott, ahogy figyelte az FBI ügynököt elmerülni a vízben. Noha az imént azt gondolta, meggondolatlan és vakmerő lépés volt tőle beugrani a jéghideg vízbe, most ő sem sokat habozott.
Faképnél hagyva a meglepett Micah-t, lerohant a hajó alsó részébe, és egy mentőövet megragadva maga is a habok közé vetette magát.
Miközben úszott, az járt a fejében, hogy ha Booth-nak valami baja esik, az csak az ő hibája lesz. Nem gondolta, hogy egy ilyen döntés meghozatalával másokat is veszélybe sodorhat saját magán kívül.
Háta mögül tompán hallotta az "ember a vízben" kiáltásokat, majd elérte a pontot, ahol társa a víz alá merült. Lebukott, és elkapta a férfi kezét. Szerencsére a víz nagyjából fent tartotta, mindössze egy-két hullám nyomta le a felszín alá. Azonban az világos volt, hogy nincs eszméleténél.
Brennan felhúzta, majd karjait átvetette a mentőövön, és ő is belekapaszkodott. Érezte, ahogy a hideg átjárja a testét. Valószínűleg sok vizet nyelhetett. A feje sajgott és nem igazán látott.
Lehunyta a szemét, és utolsó energiájával még pár szót lehelt eszméletlen társának:
- Semmi baj, Booth... Itt vagyok... – aztán a kép elsötétült.
***
- Bones! Bones! – hallatszott a rekedt kiáltás. Tempe érezte, ahogy két kéz rángatja. Fogalma sem volt, mi történhetett. A feje sajgott, a végtagjait nem érezte, szeme csukva volt. Hosszú időbe telt – legalábbis számára úgy tűnt – mire érzékelni tudta a külvilágot.
Az első, amit felismert, az a hang volt, amely szólongatta: Booth hangja. Szeretett volna válaszolni, tudatni, hogy jól van, de mérföldekre érezte magát a valóságtól.
Aztán a hang elhallgatott, és mást kezdett érezni: mintha valaki lehelné belé az életet. Egyre tisztult a kép, és újabb végtelennek tûnõ pillanatok múlva már ismét a saját testében volt.
- Ébredj, Bones... – a hang, Booth hangja sem volt már túlvilági. Tisztán érezte az erõs karokat, ahogy teste köré fonódnak. Hallotta saját lassú ütemű szívdobogását, és kezdte visszaszerezni az irányítást.
Megmozdította szemhéját, azonban még nem tudta kinyitni a szemét. Nem tudta, mit fog látni. Abban sem volt biztos, hogy látni fog egyáltalán valamit...
- Bones! Él! Élsz, minden rendben lesz... – hallotta a suttogást, és érezte, ahogy a karok szorosabban ölelik. Tett egy újabb kísérletet, és biztos volt benne: ha kinyitja a szemét, Booth-t fogja látni. És valóban: minden rendben lesz...
- Booth... – tudta, hogy hang még nem jött ki a torkán. Homályosan látott, de a meleg barna szemek aggodalmas csillogása áttört a sűrű ködön, és megnyugtatta, erőt adott neki.
- Bones, ne mozogj... – mondta neki a férfi. Ennek ellenére szeretett volna megbizonyosodni róla, hogy minden tagja ép, vagy legalábbis használható. Rövid, ügyetlen ficánkolás után végre sikerült ülő helyzetbe tornásznia magát az ügynök karjaiban.
- Mi történt...? – kérdezte suttogva, majd érezte, ahogy rátör a köhögés. Mikor végre ismét kapott levegőt, pislogott párat, és körbenézett.
A kikötőben voltak. A hajót már sehol nem látta. Booth ruhái teljesen ázottak voltak – később vette észre, hogy a sajátjai is. Sikerült előhívnia a ködös emlékképeket, azonban valahogy nem illettek a valósághoz – például a mentőövet semerre sem látta.
- Te jó ég, mi történt? – érkezett ekkor Angela és a többiek. Valaki egy hatalmas, meleg pokrócot terített a hátukra. Brennan hálás volt érte, mert arra lett figyelmes, hogy vacog.
- A vízbe zuhant... – mondta Booth. Bones mostmár teljesen összezavarodott. Ő nem így emlékezett. Akkor mi is történt valójában?
- Micsoda?!
- A hajóról... Egyszer csak a vízbe zuhant... Odaúsztam, hogy kihúzzam. Nem volt magánál – mondta halkan a férfi. Brennan tiltakozni akart, hogy ez egyáltalán nem így történt, és hogy Booth volt az, aki a vízbe vetette magát, de valahogy egy hang sem jött ki a torkán.
- Édesem... – ölelte át Angela a másik oldalról. – Úgy örülünk, hogy nem esett bajod.
- Micah... – suttogta Temperance. – Hol van Micah? Õ is a hajón volt.
- Ki az a Micah? – kérdezte Booth.
- Az éjjeliőr – felelt Brennan és teljesen értetlenül meredt a tanácstalan arcokra. – Ott állt mellettem.
- Bones, senki nem állt melletted... – nézett a kék szemekbe az FBI ügynök. Temperance szerette volna megmagyarázni, hogy szerinte mi is történt, azonban a jelenlegi kép, a csillogó barna szempár, az ölelő karok, Angela, a vizes ruhák és a sajgó feje sokkal valóságosabbnak tűnt, mint bármelyik pillanat, amióta csak felszállt arra a hajóra.
Egy darabig még nézte az őt fürkésző arcokat, majd beletörődött, hogy valószínűleg hallucinált, vagy álmodott...
- Bones... – szólította meg ismét a férfi. Hangja most valahogy másképp hangzott. – Miért akartál elmenni?
Brennan sejtette, hogy erre a kérdésre válaszolnia kell majd. Azonban jelenleg egyetlen racionális magyarázat sem jutott eszébe.
- Nem számít.
- Nézz rám... Bones, nekem számít – Tempe rájött, hogy azok után, hogy ennyi bonyodalmat és aggódást okozott társának, tartozik a magyarázattal.
- Már... Már nem is tudom – kezdte. – Úgy éreztem, valami megváltozott... Talán bennem... Valami elromlott... És nem tudtam megjavítani. Nem... Nem értem miért – próbálkozott. Aztán ingerülten kifújta a levegõt. – Ennek így semmi értelme.
- De... Bones, hidd el, hogy van. Van, hogy nem minden jön ki jól... Vagy épp semmi sem – kezdte Booth. – De figyelj, megígérem... Hogy ha mégegyszer bármi elromlana, akkor megjavítjuk. Együtt, oké? – a kék szemek először értetlenül csillogtak. Hogyan képes valaki így a lelkébe látni, mikor az még saját magának sem megy? Minden következetesség és logika nélkül megnyugtatni, pedig nem is tudja, mitől nyugtalan... Megtalálni a megoldást, holott nem is ismeri a problémát...
Érezte, ahogy a víztől hűvös arcát forró könnycsepp szántja végig. Csak bólintani tudott, megszólalni nem. Aztán átölelte a férfit. Azt kívánta, bár ő is ilyen csodálatos módon megértené az embereket... De egy dologban biztos volt: többé nem engedi el, nem veszíti el sem Booth-t, sem önmagát.
- Köszönöm... – suttogta. – Hát hazaértem...
***
Az életem hullámhegyekből és hullámvölgyekből állt – így nézne ki, ha lerajzolnám egy grafikonon. Aztán jött egy pont, ahonnan egyenesre váltott. Elért a béke, a nyugalom – és a magány...
Azóta sokszor feltettem magamnak a kérdést, hogy miért is tettem akkor amit tettem... És most ismét ezt kérdezem magamtól: most, hogy még egyszer anomália keletkezett azon a grafikonon, mi volt az indok? Miért mondtam el Booth ügynöknek, hogy hová ment Dr. Brennan? Hiszen az ő élete... Nem találtam meg a választ. De az a tudat kiengesztel, hogy jól tettem, amit tettem. Hiszen amint mondtam, az egység egy lánc. És ha az egyik láncsszem kiszakad, a többi sem lesz már ugyanolyan.
Örömmel tölt el, hogy az a láncszem visszatalált oda, ahová tartozott. Számára még nem jött el az idő, mint számomra... Rá még újabb hullámhegyek és hullámvölgyek várnak. Ha nincs az a kis anomália, talán Dr. Brennan grafikonja is egyenessé válik.. Ki tudja? De összességében véve nem is számít azt hiszem; mert ami másként a lezárás lett volna, most egy ígéretes, új kezdetet jelent...
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Új hozzászólás
Frissítés
csakazért is igen 
Sophie fogadd őszinte (bár egy kicsit ünnepélyes) gratulációmat! Az egész történet kidolgozott izgalmas, és érzelmes volt. Az alapötlet is jó volt, Micah-ért pedig külön köszönet
Hatalmasat alkottál, és remélem lesz még másik történet is. Remélem, a fenéket, inkább követelem: KMF